A kultúra, ezen belül a művészetek iránt is érdeklődő mérnökök tudják, hogy a színházi gyakorlat történetét végigkísérte a különféle szerkezetek, gépek, technikák és technológiák használata. Ezt számos példa alátámasztja a több ezer éves keleti árnyjátékoktól, az ókori deus ex machina emelődarujától kezdve az Erzsébet-kori színház csapóajtaján és a XVIII. századi forgószínpadon keresztül a XIX. századi laterna magica-vetítések színházi felhasználásáig, vagy a XX. és a jelen századi különféle analóg és/vagy digitális technológiákig. A technológia mindig is szerves része volt a színházi gyakorlatnak. Egy technológiai fókuszú színháztörténet ugyanakkor szélesebb értelemben véve elsősorban az emberi érzékelés és észlelés változá-saira hív(hat)ja fel a figyelmet. Az újonnan megjelenő technoló-giák ugyanis részben azáltal gyakoroltak hatást az emberi érzékelés és észlelés modellálására, hogy képesek voltak az egyes érzékszerveket izolálni, vagy a figyelmet bizonyos típusú érzékelési módokra irányítani, mint a rádió vagy a telefon a hallásra, a némafilmeket vetítő mozi a látásra, vagy éppen a későbbi fejlesztésű okostelefonok és táblagépek immáron a tapintásra.
A csaknem húsz szerző, a Deres Kornélia, Imre Zoltán, Mátravölgyi Dorottya és P. Müller Péter által szerkesztett, a Kronosz Könyvkiadó Kft. gondozásában megjelent Színház és technológia című kötet egyes tanulmányait olvasva a következő két alapvető kérdésre kaphatunk választ: A jelen és a múlt színházi gyakorlatainak megértésében, újrakeretezésében, valamint a történeti és kulturális folyamatokba való bekapcsolásában miként játszott és játszik szerepet a technológia?
