Józsa János Balázs vízmérnök, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, rektor emeritus, egyetemi tanár a víztudomány területén elért, nemzetközileg is jelentős kutatási eredményei, valamint kiemelkedő oktatás- és tudományszervezői munkája, illetve a kutatói utánpótlás nevelésében folytatott iskolateremtő tevékenysége elismeréseként Széchenyi-díjat vehetett át, ebből az alkalomból beszélgettünk.

Szívből gratulálok a magas kitüntetéshez, a Mérnök Újság olvasói nevében is! Az olvasóink többsége ismer, így nem kell a bemutatással kezdenünk a beszélgetést. De azért arra visszanézhetnénk, mi vonzott a vízmérnökségre, erre a gyönyörű pályára?

Gyerekkoromban édesapámmal menve nagy horgász voltam, szülőfalum, a Győrhöz közeli Ménfőcsanak közelében álló Holt-Marcalon. Legnagyobb élményem azokban az időkben a halakkal egyszer váratlanul előforduló ún. pipálás volt. Nekünk még nem volt csónakunk, a felszínen kábultan lebegő halakból merítőszákkal pár nagyobbat azért mi is elértünk, hát még a csónakkal rendelkezők! Édesapám, aki igazgatója volt a helyi általános iskolának, és nem utolsó sorban kémia-biológia tanár, azért szépen elmagyarázta okosnak remélt kisfiának, hogy miféle légköri okokból alakul ki a vízben akkora oldott oxigénhiány, ami a halakat a túléléshez a vízfelszínre hozza, és ott első ránézésre pipálni látszanak. Ma ezt integrált, interdiszciplináris ökológiai alapképzésnek hívnánk… Ugorjunk a 70-es évek közepének egyetemi pályaválasztásához! Azokban az években én ifjúsági bajnok, válogatott magasugró voltam, és 208 centiig jutva minden abba az irányba mutatott, hogy élsportolóvá válhatok, persze az azzal együtt járó nagy edzésterheléssel. Így a szóba jöhető kedvelt szakterületek közül kezdtem a Műegyetem Építőmérnöki Kara Vízépítőmérnöki szakiránya felé tapogatózni. Ezt támogatta egy MAFC-os atléta srác érvelése egy verseny után a zuhanyzóban: te, hallom, hogy a továbbtanulásról beszélgettek egymás között, hadd mondjam el, hogy a vízépítő szak egy jó választás lenne neked, élvezetes, a téma hálás, és terhelés szempontjából a vizesek úriemberek, jut bőven idejük másra is a tanuláson kívül. Ezt fejelte meg nagynéném férje, mint egyik legfelső vezetője a Győri Vízignek: Jani, ez a vizes szakma jó, főleg, mert széles a végzés utáni elhelyezkedési lehetőség. Ha tényleg alkotó mérnökként akarsz élni, elmész kivitelezőnek. Ha ez valahogy nem jön össze, mehetsz tervezőnek, az is alkotás, de nem a megvalósítás. Ha ez se jön össze, mész a közigazgatásba, például egy Vízigre, tud az is kielégítő lenni. Ha ennek a háromnak egyike sem jön össze, az már kicsit kellemetlen, de egye fene, elmehetsz még tudományos kutatónak, de ha ez se áll össze, az már baj, bár ha nem szégyelled magad, mondjuk az egyetemen taníthatod a szakmát. Mondhatom, ez a gondolatsor furán nyugtatott meg… Ami aztán a végső impulzust adta: versenyen voltam épp, amikor az osztályfőnök összeírta, ki hova is akar jelentkezni. Az én vízépítőmérnök választásomat Bandi barátom diktálta be. Állj! – kurjantott az osztályfőnök, ezt először nézzük meg a pályaválasztási tanácsadóban, hogy egyáltalán létezik-e! Létezett, és ezzel el is dőlt, hogy én erre a misztikusan ritkaságszámba vett területre adom be jelentkezésemet. Elsőben aztán egy edzőtáborban Achilles-inam szakadt, az egyetemi tanulmányok ezzel főtevékenységgé váltak. Az 5 évet végig élveztem, az évfolyamon, tankörben, koleszban. TDK-ban, Vízépítő Körben. Tanáraim között voltak mentor-típusok, meg kiváló előadók, nekik nagyon sokat köszönhetek. Diplomatervem a turbulencia mérése és elemzése témakörben készült, Somlyódy László korábban épített VITUKI-s kísérleti csatornáját használva, a Starosolszky Ödön, Haszpra Ottó és Kontur István hármasfogat témavezetésével, de Muszkalay László rendszeres tanácsaiban is részesülve. Ehhez nincs mit hozzátenni, ezt a eredeti behatást elszúrni nem is lehetett, máig is bőséggel élek belőle. Végzés után a VITUKI-ba hívtak, 1 évre rá 3 év VIZITERV következett algériai exportmunkákkal, aztán vissza a VITUKI-ba, a szakmai fejlődésemben meghatározó, Bakonyi Péter alakította Numerikus Hidraulika Osztályra. Onnan 90-ben, már családostul, 1 év finnországi vendégkutatás jött. Aztán a rendszerváltozásba hazatérve kis helyben topogás, közben azért egy sikeres kandidátusi címszerzés, és azzal gravitálás a Műegyetem Vízgazdálkodási Tanszékére, onnan az egyetemi és a tudományos ranglétra szisztematikus bejárása, rektorsággal, illetve Műszaki Tudományok Osztálya elnöklésével, mint kifutással. Minderre aztán mostanra tudott érkezése lenni akadémiai felterjesztésre a Széchenyi-díjnak. Örülök, örül a család, amely csodás légkörben vett körül, és korlátlanul segítettük egymást, a barátok, ismerősök, a tanszék, a kar, az egyetem, az akadémia, a víztudomány, és számos visszajelzés szerint a vízügyi ágazat is.

És ebből rögtön következik, mi az, ami a Bős-Nagymaros szindróma miatt megfogyatkozott sorainkba csábíthatja a fiatalokat? Mit tanácsolsz, hogyan promotáljuk magunkat?

Fenti életrajz az elsődleges, amivel a mai fiatalságnak, hallgatóinknak jó szívvel példát mutathatok: tehetségetek kibontásával, kitartással, de lehetőleg jó hangulatban, jó csapatban ilyesmit csináljatok utánam – lehetséges és érdemes! A vízzel foglalatoskodás örökké hálás, egyúttal szükséges, történelmi korokat átívelő téma. Tőle gazdag épített és természeti környezetünk, izgalmasak a szélsőségek, és gondosan kell gazdálkodni a hétköznapokban, a nemzetközi hálózatosodás pedig elkerülhetetlen. Mindez biztos megélhetést is kínál.

Megszámoltam, az idén két fizikus, két jogász, két történész, két orvos-élettudós, egy népzenekutató és egy mérnök, (de az bizony vízmérnök !!). Hát nincs túlreprezentálva a mérnökség!  Mit kell és lehet tenni a mérnöki hivatás társadalmi elismertsége, ezen keresztül a pálya vonzereje érdekében?

Jómagam is örültem a vízmérnöki sikernek, de szomorú voltam, hogy egyedüli mérnök-díjazott voltam, még akkor is, ha az idei díjazottak kétharmada voltak a tavalyinak. Van mostani, de hosszútávon gyümölcsöző tennivalónk mind a műszaki felsőoktatásban, mind a tudományban. Elmúlt 30 évemet a Műegyetemen töltöttem. Abban az intézményben, amely vezető az itthoni, és kiemelkedő a nemzetközi mérnökképzésben. Mindezt a színvonalat kell, persze folyamatosan aktualizálva, emelnünk, mert at sosem árt. Erre szerintem ebben a beszélgetésben még ki fogunk bővebben térni.

Kétszeresen „rektorviselt” egyetemi tanár vagy, voltál a Magyar Rektori konferencia elnöke. Így nyilván kiforrott véleményed van a magyar felsőoktatásról, benne a mérnökképzésről.

Inkább a maga módján forrongó, de ész érvek mentén megfogalmazott vélemény az. Világunk fölöslegesen rohanó, pontosabban ilyen állapotban tartott. Ez önmagában nincs jól. Egy életünk van, bármilyen korban és találtatunk élni. Az egyetemek küldetése pedig örökérvényű, a műszaki területen is: szakmát, szakmaszeretetet és teljes értékű műveltséget tanítani, önálló alkotóképesség kibontásával. Ehhez persze felsőbb fenntartói szintről bizalom, nyugalom és megfelelő finanszírozás kell. Lehet gondolkodni jobb, hatékonyabb egyetemi szisztémákról, de annak bevezetését türelemmel, hatástanulmányokkal kísérve kell megtenni, rugalmasan igazítani, az újítások mellett kellő figyelemmel az adott intézményt egyedien színvonalassá tevő hagyományokra.

Számvetésre késztető, hogy közeleg az idei magyar EU elnökség. Hogy látod, nyertünk a „Bolognai rendszerrel”?

Bologna, illetve az osztatlan és osztott képzés: Hosszan lehet ezt elemezni. Én meg te osztatlanban tanultunk, úgy gondolom az egybefüggő 5 évet szükségesnek és elégségesnek éltük meg. Aztán az angolszász egyetemi minta, annak első megközelítésben jó működése alapján az EU-n belül fölvetődött a mobilitást, szakterületek, intézmények, sőt, országok közötti átjárhatóságot elvileg megkönnyítő, megvalósításában háromosztatúvá formált BSc-MSc-PhD struktúráig. Csináltunk 2003-ra egy nem-rossz tantervet ehhez, mi építőmérnökök 4+1,5+3 éves osztásban, és belevágtunk. De ebből a mesterképzés azóta se találta meg igazi helyét, nem vált se igazán általános, vagy speciális igénnyé, se társadalmilag remélt értékén látottá. Továbbá, a BSc-ben végzettek átnyergelése más intézmény MSc-jére sem izmosodott, inkább egyre szerényebbé vált. Persze ez hazai jellemzés, ugyanis számos BSc-diplomásunk megy külföldi jeles egyetemekre mesterképzésben tanulni, ott többnyire helytáll, aztán vagy tartósan marad, vagy nyugaton megy tovább, ahelyett, hogy hazatérne. Dehát ez a mai világ, nehéz ellene tenni vagy legalábbis érvelni.

A Magyar Mérnöki Kamarának – ha jól emlékszem, jóval korábban – még közgyűlési határozata is volt az osztatlan képzés visszavezetésére. Sejthető, hogy ez akkor naivitás volt. De arra sincs esély, hogy hibrid rendszer alakuljon ki?

Az osztatlan képzésről tudni kell, hogy a kezdeti tapasztalatok alapján jó pár szakon visszatértek rá, vagy legalábbis párhuzamosan azt is kínálják. Nálunk a Műegyetemen az utóbbit csinálja az Építészmérnöki Kar, szép sikerrel. Tehát a kamara meglátása nem ördögtől való. Lett volna erre alkalom az építőmérnöki képzésben is, de azt annak idején elszalasztottuk.

Gondolom, hogy ezek a kérdések fel fognak vetődni az Építőmérnöki Kar tantervi reformja során, aminek a munkájába behívtátok a MMK képviselőjét is. Köszönjük, ez nagyon fontos, mert még ma is gyakori felvetés, hogy nem kellő gyakorlati ismeretséggel jönnek ki az egyetemekről a mérnökök. A reform során ez a kérdés asztalra kerül?

Valóban, a közelmúltban mindazonáltal megtettük a BSc-jelentős mértékű megreformálását, az idők és a fejlődés szavának meghallásával, és épp indulóban az MSc-reform, minkettőbe erősen bevonva a gyakorlati szakembereket, mindenekelőtt az MMK képviselőit. Legutóbbi megbeszélésünk is nagyon jó, konstruktív hangulatúra sikerült, nagyrészt egyetértve az olyan fő szempontokban, mint az elméleti és gyakorlati tudás korszerű, hatékony arányának megtalálása. Megyünk tovább, és nem zárnám ki, hogy eljutunk mindezzel párhuzamosan egy osztatlan képzési ág kidolgozásáig és illesztéséig is.

Mit tud tenni ennek érdekében a MMK? Hogyan látod a két szervezet együttműködését?

Az MMK képviselői az említett tantervfejlesztési munkában többnyire műegyetemi végzettségűek, adott a közös nyelvünk, és értésünk. Csak egy ilyen fölállásban van értelme a munkának, végig így dolgozunk. Nem vagyunk csereszabatosak, de diszjunktak sem, elegendően átlapolnak tapasztalataink, de jelentős mértékben hozunk be egyedi hangot is. Tehát a hatékony együttműködés feltételei adottak, szükség a kitartásra van.

Az előző EU elnökségünk idején született az EU Duna Régió Stratégiája (DRS) – ne felejtsük, ennek a motorja, kovásza a MMK elnöke, Barsiné Pataky Etelka volt. Egy ilyen beszélgetés keretei persze nem engedik meg a részletes elemzést, de a vizek tekintetében az EU tagságunk előnyeinek és – ne tagadjuk – hátrányainak milyen a mérlege?

Álljunk meg tisztelettel Etelkánál: ő mind a szakmai, mind a társadalmi közéletben kiemelkedő elismertségnek örvendett, mindezt fölbecsülhetetlenül kamatoztatta az MMK javára.  A Műegyetem oldaláról hadd emeljem ki, hogy a DRS keretében ő volt az élharcosa, hogy végre jusson már hazánk el egy nagyívű Duna-projekt kezdeményezésén túl annak konzorciumi vezetéséig.

A kinyíló nemzetközi együttműködésnek is volt köszönhető a Danube Sediment (Duna Hordalékgazdálkodása) projekt, aminek ugyancsak vezetője voltál. Közelebb jutottunk a Duna energiaviszonyainak, hordalékmozgató képességének a folyam teljes hossza menti megértéséhez?

A nagyprojektet Magyarország, intézményileg a Műegyetem vezette, nagy megelégedésre, sikeresen, korábbi nemzetközi tekintélyünket jelentősen helyreállítva, sőt, helyenként meghaladva. Ami eredményeket kérdésedben felsoroltál, azokhoz nem is tudok többet hozzátenni, kifejtésükkel, meg kiszaladnánk jelen nyomdai kereteinkből. De egy nagyon fontos következményt azért ideteszek: Ennek a renomé-növekedésnek köszönhető további számos nemzetközi projektpályázatunk csapatösszeállítása, meghívása és végül sikere. Mindebbe az első projektben még kezdő kollégáink egyre erősebben, egyre eredményesebben tudnak részt venni, szélesítve nemzetközi kapcsolatrendszerüket, ami nélkül szakmai jövőjük Nickelsdorfnál elakadna.

Ha már a szakmánál vagyunk: sokan megkönnyezték a VITUKI toronyépületének a felrobbantását. Mint az MTA Nemzeti Víztudományi Program Irányító Testületének elnöke, Víztudományi és Vízbiztonsági Nemzeti Laboratórium (8 milliárdos projekt!) projektirányító testületének elnöke hogyan látod a víztudományok revitalizálásának a lehetőségét?

Én a robbantáskor a megrendültek legelső sorában kaptam helyet, végig filmeztem, közben a Himnuszt énekelve. Itt jegyzem meg, a vizes szakma eddig öt Széchenyi-díjasa (Bogárdi János 1993, Starosolszky Ödön 2000, Somlyódy László 2002, Mosonyi Emil 2006, Józsa János 2024) mindegyike meghatározó időt töltött mind a VITUKI-n mind a Műegyetemen. Ja, így persze könnyű Széchenyi-díjassá válni! – mondhatná bárki, és van is ebben igazság, merthogy mi alaptehetségünk mellett mindezzel tényleg kivételesen szerencsések voltunk, de hálásan építettük is ezt a két intézményt. A víztudomány jövőjéhez meg példaként pusztán egy megcélzott pillér: A Víztudományi s Vízbiztonsági Nemzeti Laboratórium első két évében összesen több száz MSc és PhD hallgató továbbá post-doc kolléga kerül bevonásra, azzal a kimondott céllal, hogy a 4 éves futamidő végére minőségi bázisát képezzék egy korszerű víztudományi háttérintézménynek, de ne kizárólag fárasztó, végtelenbe nyúló pályázgatásokból összetákolt költségvetéssel létbizonytalanságban gazdálkodva, hanem a mindenkori magyar kormány által külön költségvetési sorként megbecsülve. Lássuk!

Reich Gyula