Polónyi István 1930-ban Gyulán született. 1952-ben szerzett mérnöki diplomát a Műegyetemen. Jelenleg is aktív tervező és tanácsadó mérnök. Az Universität Dortmund professor emeritusa. A Höpfner Stiftung elnöke, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem, az Universität Kassel és a Technische Universität Berlin díszdoktora. Tagja a Német Művészeti akadémiának és külső tagja a Magyar Tudományos Akadémiának.Elismerései: Európai Vasépítési Díj (1977, 1978, 1987), Médaille de la Recherce et de la Technique (1993, Akadémie Architecture Paris), AIV Köln Plakettje (1997), a Német Mérnökszövetség nagydíja (1998), Award JABSE (2000), Renault Trafic Design Award (2001).

2016 nyarán Vonalak és felületek – Polónyi István munkássága címmel a debreceni MODEM-ben nyílt életmű kiállítása a Hajdú-Bihar Megyei Mérnöki Kamara szervezésben.

 

A kölni mérnökprofesszor

 

Az egyik legjelentősebb szerkezettervező, akit több mint hatvanéves pályafutása során innovatív mérnöki megoldásai, világhírű építészekkel közös munkái és úttörő oktatási tevékenysége tett a mérnökképzés, a statika, és a vasbeton-tudomány valóságos legendájává. A hat évtizede Németországban letelepedett Polónyi Istvánnal Kölnben beszélgettünk.

 

Dubniczky Miklós

 

Kiket tart mestereinek? Kik voltak azok a mérnökök, akik döntően formálni, befolyásolni tudták szemléletét és inspirálták a pályáján?

Az egyetemi évek alatt Kaliszky Sándor képlékenységtan és töréselmélet, illetve Menyhárd István héjszerkezetekről szóló előadási voltak igazán meghatározóak számomra. Menyhárd szinte beoltott, megfertőzött engem a „héj bacilussal”. De már kezdetben is szerencsém volt, hiszen amikor elkezdtem egyetemi tanulmányaimat, megnövelték a felvehető hallgatók számát. Harmadik szermesztertől pedig már óraadó asszisztensként, heti huszonnégy órában az oktatásban is részt vehetettem az Ábrázoló Geometria Tanszék demonstrátoraként. Jó pénzt is fizettek, annyit kerestem diákként, mint egy kezdő mérnök. Nagyon nagy szükség volt az országban akkoriban műszaki szakemberekre, ezért még azt is megengedték nekünk, hogy nyolc szemeszter alatt befejezzük műegyetemi tanulmányainkat, így huszonkét esztendősen, 1952-ben már diplomát szereztem. Teljes munkaidős asszisztensi állást kaptam az egyetemen, s egy részmunkaidős, „félnapos” állást az Ipartervben, Gnädig Miklósnál. Ő volt az igazi mesterem. Valójában tőle tanultam meg, mit jelent mérnöknek lenni és hogyan kell tervezni. A tartószerkezettervezés harminc százaléka statika, ezt tanítják az egyetemen, s ha a pályakezdő dolgozni kezd egy mérnökirodában, először a statikai számításokat kapja feladatul, nem a fennmaradó hetven százalékot jelentő tervezést.

Miről szóltak az ötvenes évek az Ipartervben. Úgy hírlik, valódi versengés folyt a tervezők között, ki tervez jobb szerkezetet.

Rengeteg feladatunk volt. Újjá kellett építeni az országot, új iparágak beruházási igényeit kellett kielégíteni. És igen, lehetett innovatív megoldásokkal előrukkolni, mert nem léteztek még az alkotószellemet gúzsba kötő előírások. A héjjakra meg pláne nem voltak. Nem volt vas és fa sem, csak vasbeton. Ebből aztán valóban szép dolgokat csináltunk. Magam elsősorban vegyipari üzemek vasbetoncsarnokait az Iparterv ötös irodájában. Itt tanultam meg, hogy egy mérnöknek komplex látásmóddal kell rendelkeznie, és döntéseinél a tartószerkezetek működését, statikáját, esztétikáját és költségeit éppúgy figyelembe kell vennie, mint annak kiviteli technológiáját, szerelési módozatait.

Végül miért döntött úgy, hogy Németországban folytatja pályafutását?

Két év után ki akartam menni Angliába, Franciaországba és Németországba egyfajta európai tanulmányútra. Az volt az elképzelésem, hogy mindenütt eltöltök három esztendőt, s ha ezt végigcsinálom, jó bázisom lesz, gyarapítom a szakmai ismereteimet és a nyelvtudásomat. Akkoriban persze ez nem ment ilyen egyszerűen, nem lehetett csak „úgy” nekilódulni a világnak. 1956 szeptemberében egy német professzor a cottbusi főiskoláról tartott két előadást a Műegyetemen. Beszélgettem vele és meghívott, hogy legyek az asszisztense. Október 22-én meg is kaptam a cottbusi főiskoláról a levelet, hogy elfoglalhatom asszisztensi állásomat. Azt terveztem, elmegyek Cottbusba, majd Frankfurtba, ahol a szintén a Gnädig „iskolából” jött Gyimesi András már várt rám. A levéllel el akartam menni a Belügyminisztériumba, hogy adjanak útlevelet, de kitőrt a forradalom és oda már nem jutottam el. Vártam, hogyan alakulnak az események. Végül Bécsben kötöttem ki, ahol megismertem egy kölni könyvkiadót, aki november közepén elhozott Kölnbe. December elsejétől már volt is egy jól fizetett állásom, feszített vasbeton hidakat számoltam. A cég vásárolt egy feszítő licencet, de nem volt mérnökük, aki számolni is tudott volna. Persze nekem meg se diplomám, se papírom nem volt.

Mégis gyorsan önállósult. Mennyire volt könnyű a saját mérnöki praxis felépítése?

Tíz hónapja voltam Németországban, amikor a kölni yachtklubban már annyi megbízást ígértek nekem, hogy úgy döntöttem, érdemes elindítanom a magánpraxisomat. A probléma csak az volt, hogy én abból indultam ki, Németországban az adott szó kötelez valamire. Nem tudtam, hogy a Rajna-mentiek, de különösen a kölniek kivételek, mert amit megígérnek, azt valóban úgy is gondolják, de nem feltétlenül tartják be. Voltak is kezdetben problémáim. Aztán megismertem néhány kiváló építészt, akik főként templomokat terveztettek, mert akkoriban az új lakónegyedekhez sokat kellett építeni belőlük. Szólóban, magánvállalkozóként terveztem, szinte csak egy logarlécem volt. Megcsináltam a statikai számításokat, de még a vasalási terveket is elkészítettem. Az építészek meg, akikkel közössen fejlesztettük az építményeket, kézről-kézre adtak engem, egyik megbízás jött már a másik után.

Híresen kiváló kapcsolatokat ápolt mindig az építésztervezőkkel.

Az egyik oka ennek az, hogy a bátyám építész, s az építészet világát, sajátos problémáit rajta keresztül ismertem meg. 1959-ben egy hollandiai építészkonferencián a bátyám képviselte Magyarországot, s én ott megismertem néhányat a világ vezető építészei közül, akikkel később együtt is dolgozhattam. Egyszer aztán jött egy építész egy templomtervvel, hogy készítsem el az épület fedését. Megcsináltam, 1963-ban, hajtogatott lemezszerkezet, Menyhárdnak köszönhetően. Ez volt az Essen-Überruhrban megvalósított, 38 méter fesztávú és csupán 5 centiméter vastag templomtető, ami elég híressé vált. Kaptam érte egy berlini egyetemi katedrát. Harmincöt évesen. Habilitáció és doktorátus nélkül. Ordináriusz, azaz tanszékvezető lettem Berlinben.

Ötven évvel ezelőtt. Viszonylag korán… és akkor sem mindennapi, hogy valaki pusztán a mérnöki teljesítményéért kapjon katedrát…

Ez Németországban is nagyon ritka dolog volt. A legfiatalabb mérnökprofesszor lettem akkoriban. Németországban egyébként elvárták, hogy bizonyos mérnöki-műszaki tanszékeken az oktatóknak, a professzoroknak legyen mérnöki praxisa, ugyanakkor például a mechanika oktatóinak nem volt, s a hallgatókat olyan teoretikus dolgokkal kínozták, amire a tervezői gyakorlatban nincs is szükség, vagy nincsen jelentősége. Nekem ugyan volt csekély tanítási tapasztalatom még asszisztensi időszakomból, de ez azért más dimenzió volt. Az építész karon a tartószerkezetek tervezését oktattam. S bevallom, nagyon nem tetszett a régi berlini egyetem stílusa. A háború előtti intézmény merev struktúráját építették újra fel, ahelyett, hogy újat alakítottak volna ki. Nem tetszett a diákoknak, hogy mit tanítanak, hogyan tanítják és kik tanítanak. Elképesztő volt számomra is például, hogy a tanszékvezetőnek micsoda hatalma volt, valósággal uralkodott. Én éppen ellenkezőleg viszonyultam a hallgatókhoz, mint a többi professzor: partnerként tekintettem rájuk, akiknek fel kell kelteni az érdeklődését, akiket tanácsokkal kell ellátni. Sosem azt mutattam be a diákjaimnak, hogy egy adott épület miért olyan amilyen, hanem azt, miként jött létre, mi volt az a folyamat, ahogyan elkészült. A tanárnak nem pusztán az a dolga, hogy átadjon valamilyen tudást, vagy töltögesse a hallgatók fejét, hanem hogy felkeltse a kíváncsiságukat, és azután ki is elégítse érdeklődésüket.

Visszatérve az építészekkel való kapcsolatára: épp azáltal vált úttörő egyéniséggé, hogy tervezéseiben, oktatói tevékenységében ötvözni tudta az építészetet a mérnöki alkotással. Hogyan lehet vagy érdemes jól együttműködni az építészekkel? Miként érti meg egymást építőmérnök és építész?

Van egy mondásom, amit sokat idéznek: nem az a mérnökök feladata, hogy megvilágítsák az építészeknek, mit nem lehet megcsinálni, hanem az, hogy megmutassák, miként lehetséges az építészi elgondolást megvalósítani. Én e szerint dolgoztam és ezt tanítottam a diákjaimnak is. Soha nem mondtam egyetlen építészpartneremnek sem, hogy a megálmodott szerkezetet nem lehet majd kivitelezni, legfeljebb azt: túl sokba fog kerülni! Kizárólag ezen buktak meg elképzelések. S még valami: én sosem menekültem a matematikába, a számítás csak eszköz volt a kezemben, nem pedig cél. Az építész alapötletéből mindig lehet valamit csinálni.

A hetvenes évek elején egyike volt a dortmundi egyetem építési fakultása megalapozásának. Létrehozták az úgynevezett dortmundi modellt, vagyis az építészek és az építőmérnökök közös, projektorientált képzését.

1973-ban kaptam a felkérést, hogy Herald Deilmannal, Josef Paul Kleihues-sel és Hermann Bauer építészekkel – akikkel sok közös épületen is együtt dolgoztunk – megalapozzam az újonnan alakított dortmundi egyetemen az építési fakultást, amelybe az építő-, kivitelező mérnöki és építészmérnöki szakirány került. Valóban az volt a koncepciónk, hogy az építészeknek és a mérnököknek közös, projektorientált képzést kell nyújtanunk, és hogy ne csak mérnöki tudományokat oktassunk, hanem tartószerkezet tervezőket képezzünk. Számos újtást vezettünk be a mérnökképzésbe, s valamit jól is csinálhattunk, mert a dortmundi iskola hamar fogalommá vált, és hatást gyakorolt más egyetemekre is szerte Németországban. Ugyanakkor érdekes, hogy sehol máshol nem csináltak építész és mérnöki közös fakultást. Persze macerás is, ilyesmit leginkább új kar alapításánál lehet megszervezni, külön az oktatási programra felkért tanszemélyzettel.

A dortmundi évek alatt kidolgozott munkatársaival egy új vasbeton vasalási koncepciót is.

Száz évvel ezelőtt a rudak statikájának elméletét használták a vasbeton számításhoz. Belegondoltak a betonba egy rácsos tartót, és így vasaltak. Elképesztő mennyiségű felesleges vasat használtak fel, hiszen csupán ott kellett volna, ahol a beton húzófeszültsége az igénybevételt nem tudja felvenni. Harminc esztendeje kezdtünk el másként gondolkodni: hogy csak oda teszünk vasat, ahol húzófeszültség ébred. Számítógép segítségével, végeselem számítással mindenütt meg tudjuk állapítani, hol nem tudja a beton felvenni az igénybevételt. Másként fogalmazva: el lehet tekinteni a nyírási vasalástól, ha a hajlítási vasalást a nyomatékgörbének megfelelően készítik és a végén biztosan lehorgonyozzák. Rengeteget lehetne sprórolni így, a német vasfelhasználásból évente mintegy egymilliárd eurót. És nem csinálják, mert a szabályzat nem engedi. Fontos kérdés persze, hogy miként rögzítem a vasakat a betonozáskor, ha nem készítek vasalási kosarakat. Erre van egy bejegyzett szabadalmam, a vasalást a zsaluzathoz kell rögzíteni.

Hogyan sikerült fenntartani a megfelelő egyensúlyt a tanítás és a magánpraxis, a mérnökirodai irányítás s alkotómunka között?

Ha nem lett volna mérnöki praxisom, nem tudtam volna miről beszélni a hallgatóimnak. Meg tudtam mutatni nekik: az egyes szerkezetek hogyan készültek az első tollvonástól kezdve a kivitelezési folyamat utolsó pillanatáig.  Amikor berlini professzor lettem, tanácsadó mérnöki praxisomat is ide helyeztem, s egyidejűleg, az egyetemi tanári státusz mellé megkaptam a „prüfingeniere” jogosítványt, és sok érdekes építmény tervezésében – olimpia stadion fedése, Tegel repülőtér, Steglitz fórum – vehettem részt.

Egyre többet olvasni arról, hogy versenyhátrányba kerülnek az európai mérnökök, ha továbbra is szabványok és egyéb előírások kötik gúzsba őket, ahelyett, hogy innovatív megoldásokkal rukkolnának elő…

A mérnökök félnek eltérni a munkájukat elárasztó műszaki előírásoktól, mert azt gondolják, hogy ha nem követik a szabályokat, és valami egész más okból baj történik, akkor a bíróság előtt kell válaszolniuk arra a kérdésre, miért is nem tartották be az előírásokat. Normális esetben ez úgy van, hogy ami nincs megtiltva, azt szabad. Ma viszont azt sem szabad, ami nincs előírva. Igen kevés mérnöknek van bátorsága ahhoz, hogy túllépjen ezen és olyat alkosson, ami nincs „kőbe vésve”. A biztonságot is lebiztosítjuk, a biztonság ellenében a büntetés áll. A mérnök kipróbált rutinpéldákra szorítkozik, innovatív megoldásokra ritkán gondolhat, holott az én felfogásom szerint a dolgokat mindig újra kell gondolni, újra felfedezni.

Melyik eredményére a legbüszkébb?

Inkább úgy fogalmaznék, melyeket kedvelek. Nem szeretem a büszkeség szót. A hídjaimat kedvelem legjobban. Különösképpen a Gelsenkirchenben megépült duplaívű hidat…

Mivel foglalkozik mostanság?

A fontosabb előadásaim és publikációim kiadásán dolgozom, azután foglalkozom az új vasbetonelméletemmel is, illetve bedolgozom – főleg tanácsadóként – abba a dortmundi mérnökirodába is, ahol egykori tanítványaim és munkatársaim tevékenykednek. Nyolcvanöt évesen még viszek néhány projektet is, e pillanatban is két házra várom a megbízást.

Ha elölről kezdhetné, újra építőmérnöknek állna?

Részemről ez a fajta pályaválasztás jó döntésnek bizonyult. Nagyon szép hivatás a mérnöki, ám a szakmagyakorlás körülményei sokszor kifejezetten kellemetlenek. Mindenki mindenbe beleszól, mindenki mindenki ellenében tevékenykedik ahelyett, hogy együtt dolgoznánk, parnerként, közös célokért.

 

(Az interjú 2015 őszén készült Kölnben. A szerk.)