Az elmúlt évek az építésgazdaság számára kijózanodási folyamatot hoztak. A 2022-2024 közötti időszakban az építőipari termelés több hullámban visszaesett, egyes negyedévekben 10-15%-os csökkenést is elérve. A beruházások kiszámíthatósága meggyengült, az állami projektek egy része elakadt vagy elhúzódott, miközben a költségszint tartósan magas maradt. Az ágazati tapasztalatok egy irányba mutatnak: a problémák jelentős része a rendszer működéséből fakad.
Sokáig volt egy erős várakozás arra, hogy az ágazat irányításában szemléletváltás következik. A szakma joggal remélt kiszámíthatóbb beruházási rendet, nagyobb szakmai súlyt a döntéselőkészítésben, erősebb mérnöki jelenlétet a stratégiai kérdésekben. A tapasztalat azonban azt mutatta, hogy a változás inkább csak ígéret maradt, mint működő gyakorlat. A döntések logikája alapvetően centralizált maradt, a szakmai szempontok pedig gyakran csupán a folyamat későbbi szakaszaiban jelentek meg. Ez a tapasztalat egy fontos felismeréshez vezet: a mérnöki tudás értéke ott mutatkozik meg igazán, ahol még lehet arányt tartani, kockázatot csökkenteni és hibát megelőzni. A beruházások minősége döntően az előkészítés és a tervezés szakaszában dől el. Ha pedig ezek a fázisok gyengék, a problémák később és jóval nagyobb költséggel jelentkeznek.
Az elmúlt időszak működési zavarai is ezt a képet erősítik. A feltételes közbeszerzések tömeges gyakorlata olyan helyzetet teremtett, amelyben a projektek jelentős része lebegő állapotba került. A piaci szereplők terveznek, kapacitást kötnek le, mérnöki munkát végeznek, miközben a beruházások egy része végül nem valósul meg. Több esetben előfordult, hogy elnyert eljárások sorozata sem vezetett tényleges megvalósításhoz. A következmény kézzelfogható: elhasznált szakmai energia, felborult kapacitástervezés és növekvő bizonytalanság.
A rendszer más pontokon is feszültségeket mutat. A megrendelői szerepfelfogás sok esetben elmozdult az együttműködő, szakmai párbeszédre épülő működéstől egy erősen jogi eszközökre támaszkodó, egyoldalú irányba. Ebben a környezetben a szakmai érvek súlya csökkent, miközben a felelősség jelentős része a tervezői oldalra terhelődött. A teljesítések és a kifizetések szétválása további bizonytalanságot okozott: előfordul, hogy elvégzett munka hónapokig nem jut el a számlázásig, vagy a kifizetések jelentősen késnek. A tervezői irodák így sok esetben kénytelenek a teljes folyamatot előfinanszírozni, ami hosszabb távon fenntarthatatlan működést eredményez.
A díjazási rendszer torzulásai tovább erősítik ezt a helyzetet. Egyes közbeszerzésekben szélsőséges árkülönbségek jelennek meg, ami torz versenyt és a szakmai munka leértékelődését eredményezi. A minőség és a felelősség közötti kapcsolat ilyenkor meggyengül, ami hosszabb távon az egész rendszer teljesítményét rontja. Ezzel párhuzamosan egyre több jel mutat arra, hogy a fiatal mérnökök számára a pálya vonzereje csökken. A bizonytalan működési környezet és az alacsony jövedelmezőség együttesen olyan pályaképet rajzol ki, amely az utánpótlás szűküléséhez vezethet.
A fenti jelenségek nem elszigetelt problémák, sokkal inkább egyetlen közös gyökérre vezethetők vissza: a rendszerből hiányoznak azok a strukturált szakmai kontrollpontok, amelyek biztosítanák a beruházások megalapozottságát.
A helyzet megértéséhez érdemes egy alapvető kérdést feltenni: mit fed le valójában az építésgazdaság? Az infrastruktúra-fejlesztések, az energetikai rendszerek, az ipari létesítmények és a közműhálózatok döntően mérnöki tevékenységek. Egy korszerű épület esetében is a műszaki tartalom többségét szerkezeti, gépészeti, villamos és egyéb rendszerek adják. Az építészet meghatározó szereplő, ugyanakkor egy összetett rendszer részeként működik. Ez a felismerés közvetlenül kapcsolódik a magyar építészetről szóló törvény értelmezéséhez. A törvény címe egy diszciplínára utal, miközben a szabályozás tárgya ennél jóval szélesebb. A jogszabály nyelve fókuszt jelöl ki. Ha ez a fókusz szűkebb a valóságnál, akkor a rendszer egy része háttérbe szorul. Az építésgazdaság mérnöki dimenziójának láthatósága így korlátozott marad, ami a működésben is torzulásokat eredményez.
A szabályozás módosítása ezért elsősorban a működési logika erősítését igényli, néhány célzott beavatkozás pedig jelentős hatást hozhat.
Az első az előkészítés megerősítése. Közpénzből megvalósuló beruházás csak megfelelő mélységű műszaki és gazdasági megalapozás után indulhat. A műszaki alternatívák vizsgálata, a költség-haszon elemzés és az életciklus-szemlélet alkalmazása alapvető eszköz a kockázatok csökkentésében.
A második a tervezési kontroll. Meghatározott értékhatár vagy komplexitás felett indokolt a kiviteli tervek független műszaki felülvizsgálata. Ez a lépés növeli a tervek megbízhatóságát és csökkenti a kivitelezési hibák valószínűségét.
A harmadik a költségellenőrzés. A beruházási költségbecslések megalapozottságának vizsgálata nélkül a rendszerben fennmarad a túlárazás és a bizonytalanság kockázata. A műszaki tartalom és a költségek összhangjának ellenőrzése a döntéshozatal egyik kulcseleme.
Ezek az intézkedések a rendszer működését erősítik, miközben megőrzik a meglévő intézményi kereteket. Ebben a környezetben a Magyar Mérnöki Kamara szerepe természetes módon válik hangsúlyosabbá. A kamara minőségbiztosítási háttérként, szakértői bázisként és módszertani központként járul hozzá a működéshez. A Magyar Építész Kamara továbbra is meghatározó szerepet tölt be az építészeti minőség biztosításában.
A mérnöki közösség az elmúlt években megőrizte szakmai józanságát és tartását. Egy olyan közegben, ahol a zaj és a gyors reakciók gyakran háttérbe szorították a szakmai gondolkodást, ez külön értéket jelentett. Ez a fegyelem a jövőben is alapja lehet egy stabilabban működő rendszernek.
A következő időszak kulcskérdése az együttműködés formája. A mérnöki tudás helye a döntések elején van. Ez a pozíció lehetővé teszi a kockázatok csökkentését, a források hatékony felhasználását és a beruházások minőségének javítását.
A Tisza-program által megfogalmazott célok – a pazarlás csökkentése, a beruházások minőségének javítása és a közbeszerzések átláthatóbbá tétele – olyan irányt jelölnek ki, amelyhez a mérnöki szakma közvetlenül tud hozzájárulni. A szükséges eszközök rendelkezésre állnak, a kérdés az alkalmazásuk következetessége. A döntés súlya jelentős. A következő évek azt mutatják majd meg, hogy az építésgazdaság képes-e stabilabb alapokra helyezni a működését, és hogy ebben a folyamatban a szakmai tudás milyen szerepet kaphat.
Dubniczky Miklós
