A mérnöki munka ma már nem a számítás határairól szól, hanem a döntésekről. Hol ér véget az algoritmus, és hol kezdődik az intuíció? Hogyan lesz egy szerkezet több, mint anyag és erőjáték? Egy statikus szemével a szakma, ahol az alkotás és a racionalitás ugyanannak a folyamatnak a része. Beszélgetés Pál Gábor tartószerkezet-tervezővel, a Speciálterv alapítójával.
Hogyan indult a pályája a statika területén, és mi vezette a Speciálterv megalapításához?
A Műegyetem elvégzése után, 1994 és 1999 között a Főmterv Hídirodáján dolgoztam. Kiváló kollégákkal, jó projekteken, ami meghatározó tanulási időszak volt számomra. 1999-ben jött egy lehetőség egy új tervezőcég alapítására. A „tudatlanok bátorságával” mondtam igent a vállalkozásra– ebből lett a Speciálterv.
Volt-e olyan meghatározó projekt vagy mentor, ami/aki alapvetően formálta a gondolkodását?
Több meghatározó mentorom volt. A Főmtervben Nagy István, Nagy Zsolt, dr. Jankó László és Horváth Adrián alapozták meg a gondolkodásomat, később pedig közös projektekben Hunyadi Mátyás, Strébl László, dr. Szatmáry István és Marjan Pipenbaher hatottak rám. Ugyanakkor a kivitelezések során a partnerektől is rengeteget lehet tanulni – sokszor olyanoktól, akiknek a nevét nem ismeri a szakma szélesebb része. Ma már nem feltétlenül kell személyesen együtt dolgozni valakivel ahhoz, hogy inspiráljon. A jól dokumentált projektek tanulmányozása során is el lehet jutni ugyanazokhoz a szerkezeti felismerésekhez.
Mit jelent ma „jó statikusnak” lenni Magyarországon és nemzetközi szinten?
A jó statikus ma nem egyetlen készség mentén írható le. Egyszerre kell erős elméleti háttérrel rendelkeznie, és képesnek lennie arra, hogy különböző szinteken – szerkezeti, modellezési, projekt- és szervezeti szinten – átlássa a rendszert. Emellett szükség van szerkezetlátásra, jó szoftverhasználatra, konstrukciós érzékre és tapasztalatra is. Paradox módon a jó statikus gyakran láthatatlan: csapatban dolgozik, és csak egy fogaskerék a gépezetben. A valóságban azonban a projektek minősége nagyrészt ezen az együttműködésen múlik. Én ma már inkább konzultánsként és főtervezőként működöm. Nem napi szinten számolok, hanem rendszereket látok át, döntéseket hozok, és – ideális esetben – egy csapat munkáját segítem elő.
Mely projektekre a legbüszkébb, és miért?
Több projektre is büszke vagyok, de talán a Robinson híd emelkedik ki leginkább. Ott valódi lehetőséget kaptunk arra, hogy megmutassuk, mire vagyunk képesek, miközben maga a feladat is komoly kihívást jelentett. A projekt több díjat is nyert, ami természetesen megerősítette ezt az élményt. Hasonlóan fontos a Tisza-tavi kerékpáros hídcsomag, ahol egy világszinten is egyedülálló szinuszos híd-formát sikerült közepes léptékben megvalósítani. Ennek a koncepciónak a továbbfejlesztésére a spliti nemzetközi pályázaton tettünk kísérletet. Bár ott végül más irányt választott a zsűri, a kidolgozott szerkezeti gondolatot ma is értékesnek tartjuk. Külön történet a Kongó és Zambia közötti, a Luapula folyón átvezető híd. Itt egy közel 200 méteres, gyors folyású, mély medret kell áthidalni úgy, hogy a vízbe nem lehet támaszt építeni. A helyi körülményekhez illeszkedő technológiát kellett választani, végül egy szerkezetileg optimális és egyedi megjelenésű megoldás mellett döntöttünk. A híd jelenleg is épül, és bár Afrikában minden lassabban halad, jó esély van rá, hogy a közeljövőben elkészül.
Mi volt a legösszetettebb statikai probléma, amivel találkozott?
Többféle összetett problémával találkoztam. Az egyik legnagyobb kihívást a kábeles hidak viselkedésének modellezése jelenti, különösen a nagy alakváltozások és az építési sorrend figyelembevételével. Ezeknél a szerkezeteknél a végállapot erősen függ attól, hogyan a híd épül meg lépésről lépésre. Ami igazán izgalmas, hogy az ismert bizonytalanságok mellé milyen kontrolt és milyen beavatkozási lehetőségeket tudunk találni. A nagy fesztávú hidaknál a szerkezet-tervezés és az építési technológia együttműködése, az úgynevezett „interpolációs lépések” kezelése jelent „többdimenziós” problémát. Hasonlóan összetett kérdések merültek fel a 4-es metró esetében, ahol a talaj és a szerkezet kölcsönhatásának modellezése jelentett komoly feladatot. A DBR 4 Gellért téri llomásánál speciális geotechnikai környezetben kellett döntéseket hozni. Az állomás több ismert vető és földalatti forrás bizonytalan hidrogeológiai környezetében éült nagy mélységben, részben a BME CH épülete alatt. Végül a monitoring-tervezés-lehetséges kivitelezői beavatkozások előkészítésének fegyelmezett alkalmazása adta az eredményt: egy gazdaságos és biztonságos építési módot.
Hogyan változott a nagy fesztávú vagy különleges geometriájú szerkezetek tervezése az elmúlt 20-30 évben?
A fordulópontot a végeselemes módszer elterjedése jelentette mely nagyjából negyven évvel ezelőtt kezdődött és az 1990-es évektől vált egyre elterjedtebbé. Innentől kezdve már nem csak egyszerű módszerekkel tudtunk számolni, hanem bonyolult, nemlineáris rendszereket is. Ez nyitotta meg az utat a kábeles és egyéb különleges geometriájú szerkezetek részletekbe menő analízise előtt. Olyan formák jelentek meg a gyakorlatban, amelyek korábban nem voltak reálisan tervezhetők. Az elmúlt évtizedekben a szoftverek és a számítási kapacitás robbanásszerű fejlődése ezt tovább erősítette. Ma már szinte bármit ki tudunk számolni – a valódi kérdés az, hogy mi az, amit érdemes megépíteni. A tervezés így egyre inkább integrált folyamattá vált, ahol a szerkezet, a modellezés és a kivitelezési technológia elválaszthatatlan egymástól.
Használnak-e mesterséges intelligenciát vagy generatív tervezést a munkában?
A mesterséges intelligencia egyelőre inkább kiegészítő szerepet játszik, gyorsabbá teszi az életünket és rendkívül izgalmas ahogy belefolyik a hétköznapi folyamatokba. Szerkezetet még sokáig nem terveztetnék vele, de a célirányos keresés, elemzés hasznos eszköze, különösen ha rendelkezésre áll az a tudás mely a „válaszokat” és „találatokat” tudja értelmezni és szétválasztani a valóságot és a hallucinációt. Ezzel szemben a generatív tervezés már a mindennapi gyakorlat része. Fejlett algoritmusokat írunk melyekkel összekapcsolunk eddig külön működő softwareket és így folyamatokat. Elképesztő lehetőségek nyíltak meg. A paraméteres tervezés az optimalizálásban rendkívül hasznos: nagyon gyorsan képes variációkat generálni, amelyek közül a mérnök választhat. A döntést azonban továbbra sem az algoritmus hozza meg – az csak lehetőségeket ad, a felelősség és a választás a tervezőé marad.
Hol látja a határt a mérnöki intuíció és az algoritmusok között?
A „legyen” paranccsal kezdődik a Biblia – és a mérnöki munka is. Az elején nincs algoritmus: szándék és tapasztalat van. A kiindulópont mindig egy döntés, egy elképzelés arról, hogy mit akarunk létrehozni. Az esetek nagy részében természetesen típusszerkezetekből indulunk ki, ennek megvan a maga racionális oka. Ahogy azonban haladunk előre a tervezésben, egyre nagyobb szerepet kapnak az algoritmusok. Ezek rendkívül hasznos eszközök, de nem ezek határozzák meg az irányt, hanem a mérnöki gondolkodás.
Hogyan lehet szerkezetileg „kevesebb anyagból többet” létrehozni?
Ez a statikus egyik legnagyobb szakmai kihívása, és egyben büszkesége is. Fontos azonban, hogy ez nem egyszerűen jobb vagy részletesebb számítás kérdése. Nem egy már eldöntött szerkezet „finomhangolásáról” van szó, hanem arról, hogy a tervezés során felismerjük a döntési pontokat, és ott jobb választ adjunk. A kevesebb anyag csak az egyik szempont. Ezzel párhuzamosan figyelembe kell venni az időt, az alkalmazható technológiát, a megbízói és engedélyezési környezetet, a kivitelezői képességeket, valamint a költségeket is. Extém példa erre, hogy egy fémhíd titánból valóban kevesebb anyagból megépíthető lenne, mint hagyományos szerkezeti acélból, mégsem lenne sem gazdaságosabb, sem reális megoldás.
Milyen kihívásokkal szembesül ma egy mérnökiroda?
Az egyik legnagyobb kihívás a bizonytalan környezet. A piaci és intézményi viszonyok sokszor nehezen kiszámíthatók, ami minden szereplőt érint. Ez a bizonytalanság hosszabb távon kiszolgáltatottságérzethez vezet, és nem ritka, hogy emiatt a szakemberek inkább külföldön keresnek lehetőségeket. Emellett a humánerőforrás-helyzet sem ideális: nehéz utánpótlást találni és megtartani.
Mennyire tud versenyezni a hazai tudás nemzetközi szinten?
A hazai tudás versenyképes – ez nem kérdés. A különbségek inkább a méretben és a tapasztalati háttérben jelennek meg. A nagyon nagy léptékű projekteket jellemzően multinacionális cégek viszik, és bizonyos speciális feladatoknál a referenciák döntő szerepet játszanak. A „külföld” azonban nem egyetlen piac. Teljesen más kihívás egy jól szabályozott európai környezetben dolgozni, mint egy olyan helyen, ahol a kereteket részben nekünk kell kialakítani. Egy dolog viszont mindenhol azonos: a fizika. A gravitáció nemzetközi szinten is ugyanúgy működik.
Hogyan változott a megrendelői igény az elmúlt évtizedben?
Az elmúlt évtizedben a projektszemlélet és a szerződéses gondolkodás egyértelműen előtérbe került. Megjelentek a jól hangzó hívószavak is – környezettudatosság, minőség, value engineering, ám ezek sokszor inkább kommunikációs elemek, mint valódi döntési szempontok. A megrendelői oldal felkészültsége nem egységes: vannak nagyon jó példák, de sok esetben hiányzik az a mélység, ami ezeknek a fogalmaknak valódi tartalmat adna. A BIM szintén jelen van már, de a gyakorlati alkalmazása és értelmezése még nincs teljesen kiforrott állapotban.
Hogyan épít fel egy erős mérnöki csapatot?
Egy erős csapat felépítésében a szerencse, a rengeteg munka, a kitartás és az alázat egyaránt szerepet játszik. Nem hiszek abban, hogy egy csapat ereje egyszerűen a legerősebb vagy a leggyengébb láncszemmel írható le. Egy mérnöki szervezetben különböző szerepek és kompetenciák működnek együtt. A valódi erő abban van, hogy ezek hogyan egészítik ki egymást, és mennyire tudnak együtt rendszert alkotni.
Van-e utánpótlás-probléma a szakmában?
Igen, több szinten is érzékelhető utánpótlás-probléma. A szakma alapvetően nem tartozik a „népszerű” pályák közé, ami bizonyos szempontból érthető: nagy felelősséggel jár, jelentős élőmunkaigénye van, és a szakmai fejlődés egy hosszú, gyakorlatilag életen át tartó tanulási folyamat. Ez a kombináció sok fiatal számára kevésbé vonzó, különösen más, gyorsabb visszacsatolást és rövidebb tanulási ívet kínáló területekhez képest.
Inkább műszaki vagy inkább alkotói tevékenységnek látja a statikát?
Inkább alkotói tevékenységnek tartom, de ez nem minden helyzetben jelenik meg ugyanúgy. A statika számomra ott válik alkotássá, amikor a természet törvényeit értelmezve tudatosan alakítjuk a szerkezet viselkedését. Természetesen vannak rutinfeladatok is, ahol ez kevésbé jelenik meg. De ha az ember keresi, mindig talál olyan pontot a folyamatban, ahol valódi döntést hozhat. És amikor egy szerkezet végül „azért olyan, mert így akartuk”, az már egyértelműen alkotás.
Volt olyan döntése, amit ma már másképp hozna meg?
Természetesen. Minden egyes szerkezetnél látom utólag, hogy mit lehetett volna még tovább finomítani. Ugyanakkor nem tudok olyan döntést felidézni, amely szakmailag vállalhatatlan lett volna. Hibák természetesen mindig vannak – ezekből viszont kötelező tanulni, ez a fejlődés része.
Mi motiválja még ennyi év után is?
Mennyi év? Azt mondják, az ötven az új harminc…Számomra nagyon inspiráló volt, amikor Szántó Miklóssal dolgozhattam a Tivadari hídon. 84 éves volt – én akkor pont fele annyi –, mégis elképesztően friss gondolkodással vett részt a munkában. Ez megerősített abban, hogy ebben a szakmában a kíváncsiság és az igényesség tartja fenn a motivációt. Jót csinálni mindig öröm, a rosszul működő helyzetek pedig kortól függetlenül frusztrálóak.
Kedvenc szerkezettípus?
Több kedvencem is van. A kábeles hidakat kifejezetten elegánsnak tartom. A szalaghidat többször is ajánlottuk különböző projektekben, de eddig még nem valósult meg – remélem, egyszer lesz rá lehetőség. Hasonlóan évek óta szeretnénk kipróbálni a preflex tartót is, ami szerkezetileg egy hatékony megoldás.
Egy híd, amit bárcsak Ön tervezett volna?
Nem vagyok irigy típus. Ha egy más által tervezett híd jó, szép és ötletes, az inkább inspirál, mintsem irigységet vált ki belőlem. Nincs bennem olyan érzés, hogy „bárcsak én terveztem volna”. Ami viszont nehéz helyzet, amikor egy már kidolgozott, sokszor egyedi koncepció nem a tervezői szándék szerint valósul meg. Előfordul, hogy az engedélyezési terv után más viszi tovább a projektet, és az eredeti gondolat jelentősen módosul. Ilyen tapasztalatunk volt például a Danubius, vagy Közvágóhíd megállóhely esetében is.
Papír és ceruza vagy teljesen digitális tervezés?
Kézzel skiccelek, napi szinten akár 10–30 oldalt is. Ezek többsége nem kész terv, hanem gondolkodási eszköz. A nagy részük végül a kukában landol, a lényegesebb vázlatokat viszont megőrizzük. A Covid alatt áttértem a digitális skiccelésre is, ami hatékony, de számomra a kézi rajz továbbra is a gondolkodás legközvetlenebb formája.
És egy tanács a fiatal mérnököknek?
Egy: alázat. Kettő: kitartás. Három: keresés. Nem csak az azonnali válaszokat kell keresni, hanem a mélyebb kérdéseket is feltenni – és ezek mentén kialakítani egy önálló szakmai gondolkodást.
Dubniczky Miklós
