Hét év küzdelem
1988 őszén még nem létezett demokratikus Magyarország, de néhány mérnök már a jövőt tervezte. Dr. Hajtó Ödön, a Magyar Mérnöki Kamara alapító elnöke felidézi, hogyan született meg a kamarai mozgalom, miért tartott hét évig a törvény elfogadása, és miért gondolja úgy, hogy a köztestületek szerepét ma ismét újra kell gondolni.
Volt egy pillanat a rendszerváltás előtt, amikor eldöntötte, hogy Magyarországnak újra szüksége van mérnöki kamarára. Mikor volt ez a pillanat?
1988-ban, amikor már látszott, hogy az a szocialista rendszer, amelyben felnőttünk, összeomlóban van, és helyét polgári demokrácia veszi át, néhány mérnökkollégával összeültünk, hogy végig gondoljuk, milyen szerepet tölthet be a mérnökség az új rendszerben. Ismertük a két világháború között működő magyar mérnöki kamara történetét, amelyet Zielinski Szilárd és társai hívtak életre az 1923-as mérnöki rendtartás alapján, és ismertük az első európai mérnöki szervezet, az 1828-ban alapított angol Institution of Civil Engineers példáját is. Ezeknek az elődöknek a nyomdokain szükségét éreztük ujjászervezni a mérnöki kamarát. Fülünkbe csengett az István a király rockopera szövege: „Valakinek holnap meg kell váltani a világot, ó mondd te kit választanál?” Nem vártunk felkérésre.
1989 tavaszán még nem létezett demokratikus Magyarország, Önök mégis megszervezték a mérnöki kamarát egyesületi formában. Inkább bátorság kellett ehhez vagy hit?
Inkább szükségszerűség volt. Úgy gondoltuk, hogy kamarai törvény hiányában előbb egyesületi formában is meg lehet szervezni a mérnökök közösségét. A szocializmus utolsó időszakában azonban még egy egyesület alapításához is belügyminiszteri engedély kellett. Bár az egyesülési jogról szóló törvény tervezete már elkészült a dr. Kulcsár Kálmán vezette Igazságügyi Minisztériumban, de a kihirdetésére még várni kellett. Ennek ellenére szóbeli terjesztés alapján 1989. január 4-re összehívtuk a mérnököket a Vigadó téri, tervező intézeti székházba. Mintegy háromszázan jöttek el, de az egyesületet ekkor – jogszabály hiányában – még nem alapíthattuk meg. Az alkalmat viszont kihasználtuk: megvitattuk az alapszabály tervezetét, és titkos szavazással előkészítő bizottságot választottunk. Miután az új törvény hatályba lépett, március 9-re ismét összehívtuk a kollégákat az UVATERV – MÉLYÉPTERV székházába, ahol 295 mérnök részvételével megalakult a Mérnöki Kamara Egyesület, mely az 1996-ban – a kamrai törvény elfogadása utáni feloszlatásakor – már 8265 tagot számlált, és 19 megyei csoporttal rendelkezett.
Akkoriban sokan talán azt sem tudták, mit jelent a köztestület fogalma. Önök mégis ragaszkodtak hozzá. Miért volt ez ennyire fontos?
A rendszerváltás előtti évtizedekben marxizmus–leninizmust sokat tanultunk, a demokrácia működéséről viszont jóval kevesebbet. Magánszorgalomból azért igyekeztünk megérteni, hogyan működnek a polgári demokráciák. Tudtuk, hogy vannak olyan közfeladatok, amelyeket a demokratikusan választott állam lát el – például az oktatás, a közegészségügy vagy a közlekedés, a közbiztonság területén. Ugyanakkor léteznek olyan szakmai kérdések is, amelyek nem igényelnek közvetlen kormányzati irányítást. A választópolgárok és a kormány között „köztes” testületekre, köztestületekre azért van szükség, mert ott a szakmai szempontokat követően jobb döntések születhetnek. Az elmúlt időszakban a kamarai működés hatékonyságát a kormányzati autokrácia és bürokrácia inkább akadályozta, mint segítette, ennek ellenér fenn tudtunk maradni. Köztestületi feladat például az, hogy kik végezhetnek tervezői tevékenységet, vagy milyen szakmai feltételek mellett lehet fontos mérnöki feladatokat ellátni. Meggyőződésünk volt, hogy ezekben a kérdésekben a szakmának kell döntenie. Ezért tartottuk fontosnak, hogy a mérnöki kamara köztestületként működjön.
Ma már nehéz elképzelni, de akkor még a köztestület fogalma sem szerepelt a magyar jogrendben. Volt olyan pillanat, amikor azt érezte: ebből soha nem lesz törvény?
A köztestületi gondolatot már a kamaraszervezés első éveiben kidolgoztuk. Készítettünk egy tervezetet arról, miként lehetne a köztestület intézményét beilleszteni a polgári jog rendszerébe. 1991 októberében Barsiné Pataky Etelkával felkerestük dr. Balsai István igazságügyi minisztert, és azt kértük tőle, hogy támogassa a köztestület fogalmának beemelését a Polgári Törvénykönyvbe, valamint a készülő kamarai törvényt. A folyamat végül sikerrel járt: az Országgyűlés 1993 októberében elfogadta a köztestületről szóló törvénykiegészítést. Ez alapvető feltétele volt annak, hogy a mérnöki kamara később köztestületként működhessen.
Mennyire tartották Önöket akkoriban idealistáknak vagy akár naiv álmodozóknak?
Nem hiszem, hogy különösebben kilógtunk volna a sorból. A rendszerváltás időszakában az egész ország tele volt új elképzelésekkel és kezdeményezésekkel. A demokratikus átmenet, a piacgazdaság kiépítése, a privatizáció – minden mozgásban volt. Ebben a közegben a mérnöki kamara létrehozásának gondolata sem tűnt különösebben szokatlannak.
A kamarai törvény megszületése inkább szakmai vagy inkább politikai küzdelem volt?
Mindkettő. Az Antall-kormány idején erősen bíztunk benne, hogy sikerül megteremteni a köztestületi működés jogi alapjait, és létrejöhet a köztestületi mérnöki kamara. Végül nem így történt. További éveknek kellett eltelnie ahhoz, hogy a törekvéseink sikerrel járjanak. Az 1924-ben létrejött mérnöki kamara és a nemzetközi példák alapján elkészítettük a kamarai törvény tervezetét. Az első, 24 paragrafusból álló kodifikált változat már 1991-ben készen volt, és akár az Antall-kormány idején is az Országgyűlés elé is kerülhetett volna. Erre azonban csak 1996-ban, a következő szocialista Horn-kormány idején nyílt lehetőség.
Volt olyan politikus vagy állami vezető, aki nélkül ma nem létezne a Magyar Mérnöki Kamara?
Többen is voltak. Az Antall-kormány idején a kamarai törvény ügye dr. Szabó Iván ipari és kereskedelmi miniszterhez tartozott, aki a kezdetektől támogatta törekvéseinket. A köztestület fogalmának 1993-as törvényi elismerése már lehetővé tette volna, hogy a kamarai törvény az Országgyűlés elé kerüljön, ám időközben Szabó Iván a Pénzügyminisztérium élére került, így az ügy megtorpant. Míg más hivatásrendi kamarák 1994 elején megalakulhattak, a mérnöki kamarának tovább kellett várnia. A Horn-kormány idején a kamarai törvény előkészítése a Környezetvédelmi és Területfejlesztési Minisztériumhoz került, ahol dr. Szili Katalin politikai államtitkárként jelentős segítséget nyújtott a folyamat végig vitelében.
A kamarai törvény végül ellenszavazat nélkül ment át a képviselőházon 1996. június 25-én. El tudna ma képzelni hasonló nemzeti konszenzust egy szakmai ügy mögött?
Nem. Akkor hat parlamenti frakció volt jelen az Országgyűlésben: MSZP, SZDSZ, MDF, FKGP, KDNP és FIDESZ, a kamarai törvény végszavazásakor egyetlen ellenszavazat sem érkezett. Ez jól mutatja, hogy bizonyos szakmai kérdésekben még létezett nemzeti konszenzus. Ebben szerepet játszott az is, hogy több meghatározó politikus – például Barsiné Pataky Etelka vagy dr. Baráth Etele – maga is mérnöki végzettséggel rendelkezett, így pontosan értette a kamarai önkormányzatiság jelentőségét.
Igaz az, hogy a jó hírt egy mobiltelefonos hívásból tudta meg, miközben Pécs felé autózott?
A 67-es úton autóztam Kaposvárról Pécs felé, a Pollack Mihály Műszaki Főiskolára, ahol államvizsgabiztosi feladat várt rám. Útközben felhívott Dávid Zsuzsa, a kamara titkárnője, és közölte a hírt: az Országgyűlés elfogadta a kamarai törvényt.
Mit érzett akkor?
Nehéz kő esett le a szívemről. Ugyanakkor rögtön arra gondoltam, hogy ezzel még nem ért véget a munka, sőt bizonyos értelemben most kezdődik igazán. A törvény megszületett, de még előttünk állt a kamara teljes intézményrendszerének felépítése. Egy héttel később Baja Ferenc miniszter fogadást adott a törvény elfogadása alkalmából a Szalay utcai képviselői klubban. Az esemény különös jelentőséggel bírt számomra, mert az épület valaha a mérnöki kamara székháza volt. Köszöntőmben ezért úgy fogalmaztam: örülök, hogy ismét a „mi házunkban” ünnepelhetünk – még ha az épületet a privatizáció során nem is kaptuk vissza.
Mi történik egy országgal, ha nincsenek erős szakmai köztestületei?
Szerintem ennek a veszélyét ma is érzékelhetjük. Az elmúlt évtizedekben a kormányzatok gyakran olyan feladatokat is magukhoz vontak, amelyek természetüknél fogva inkább köztestületi hatáskörbe tartoznának. Ezt a jelenséget a szubszidiaritás gyengüléseként is értelmezhetjük. Egy egészséges demokráciában a szakmai közösségeknek lehetőséget kell kapniuk arra, hogy saját szakterületük kérdéseiben önállóan döntsenek. Ha ez a mozgástér beszűkül, az hosszú távon a szakmai önkormányzatiság gyengüléséhez vezet.
Hosszú évekig dolgoztak ezen a törvényen. Volt olyan pillanat, amikor személyesen is nagy árat kellett fizetnie ezért a munkáért?
Egy idő után fel kellett hagynom a saját szakmai vállalkozásaimmal. A nyolcvanas években létrehoztam a TETA Tervező és Tanácsadó Kisszövetkezetet, később pedig a Csomiép betonelemgyárat is, de a kamarai munka egyre több időt és energiát igényelt. A TETA ráadásul kezdetben az egyesületi formában működő kamara tevékenységét is finanszírozta, így egy idő után világossá vált, hogy egyszerre nem tudok mindennel foglalkozni. Választani kellett. Nem éltem meg ezt áldozatként. A kollégák kezdettől fogva úgy gondolták, hogy nekem kell koordinálnom ezt a munkát, és amikor egy közösség bizalmat szavaz az embernek, azt nehéz visszautasítani.
Van olyan döntése ebből az időszakból, amit ma már másképp csinálna?
Nem. A semmiből létrehozni valamit mindig különleges feladat. Kell hozzá tehetség, kitartás, de talán leginkább az, hogy az ember bizalmat kapjon a közösségétől. Amikor a kollégáim azt mondták, hogy ezt a munkát nekem kell elvégeznem, nem nagyon volt lehetőségem arra, hogy nemet mondjak. Ugyanakkor soha nem éreztem magam egyedül: világéletemben kiváló mérnökkollégák vettek körül, és ez a kamaraszervező munkában sem volt másként.
Sok országban egy kamara tömöríti a mérnöki és az építész végzettségű szakmagyakorlókat. Mi volt az oka annak, hogy nálunk két külön szakmai köztestület alakult?
Már az egyesületi időszakban el kellett döntenünk, hogy egy közös vagy két külön kamarát szeretnénk létrehozni. Mindkét megoldásra találtunk nemzetközi példákat. Ausztriában például egy szervezet fogja össze az építészeket és a mérnököket. A mérnökök részéről nem volt különösebb ellenállás egyik modellel szemben sem, az építészek azonban határozottan ragaszkodtak ahhoz, hogy önálló kamarát alakíthassanak. Végül ez a megoldás valósult meg. Hasonlóan fontos kérdés volt a területi szervezetek felépítése is. Azt szerettük volna, hogy a megyei kamarák ne egyszerű fiókszervezetek legyenek, hanem önálló köztestületi jogosítványokkal rendelkező szervezetek. A Magyar Mérnöki Kamara végül ezek a területi kamarák alapították meg.
1997 januárjában létrejött a Magyar Mérnöki Kamara, Ön pedig annak első elnöke lett. Büszkeséget érzett vagy inkább a felelősség súlyát?
Büszkeséget biztosan nem. Inkább azt éreztem, hogy még rengeteg munka vár ránk. A kamarát ugyan létrehoztuk, de a működéséhez szükséges intézményrendszer még nem létezett. Meg kellett szervezni a jogosultsági rendszert, a névjegyzékeket, a továbbképzést és magát az apparátust is. Valójában ekkor kezdődött a kamara felépítésének következő szakasza.
Mit üzenne ma egy harmincéves fiatal mérnöknek, aki már természetesnek veszi, hogy létezik Magyar Mérnöki Kamara?
Eltelt három évtized, ha úgy tetszik, ez volt a próbaidő. A Magyar Mérnöki Kamara bizonyította, hogy helye és szerepe van a magyar közéletben. Most, amikor beszélgetünk, ismét egy változó politikai korszak küszöbén állunk. Egy ilyen időszakban a mérnöki kamarának újra meg kell találnia és meg kell erősítenie a helyét a demokratikus intézményrendszerben. A fiatal mérnököknek azt üzenem, hogy járjanak nyitott szemmel, és értsék meg: a kamara nem magától értetődő intézmény. A köztestületi státuszt minden nemzedéknek újra és újra tartalommal kell megtöltenie, és meg is kell védenie. A mérnöki közfeladatok ellátása nem kizárólag az állam feladata. Ebben fontos szerepük van a szakmai és tudományos közösségeknek is. Az álam szívesen vonja el a döntési jogköröket, ha ezt hagyjuk ez az állami autoritás növeléséhez, a kamara szuverenitásának csökkentéséhez vezet. A mérnöki kamara jövője azon múlik, hogy ezt a szerepet a következő nemzedékek is felismerik-e és vállalják-e.
Dubniczky Miklós
