Nem célszerű Duna és Paks jövőjéről szóló vitát a „beton vagy hűtőtorony” leegyszerűsítő kérdésére szűkíteni. A két megoldás eltérő feladatot lát el, és a vízlépcső esetleges előnyei nem merülnek ki az atomerőmű hűtésében. Egy ilyen horderejű probléma megoldásában nem az építőanyag, hanem a létesítmény funkciója, teljesítménye, teljes életciklus-költsége, energiatermelése, vízgazdálkodási szerepe és környezeti hatása alapján kell dönteni. 

Válasz a hűtőtoronyról, a vízlépcsőről és a „kelet-közép-európai betonról”

Köszönöm Vasárus Gábor László válaszcikkét, mely a Telex-G7 portálján olvashattunk az ugyanezen a felületen, korábban megjelent írásomra reagálva. Az ELTE kutatóközpontjának geográfus munkatársa több fontos kérdést tárgyszerűen vet fel, a probléma jelentős részének megítélésében nincs közöttünk vita. Paks hűtési rendszerét valóban hozzá kell igazítani a Duna megváltozott hidrológiai és a térség megváltozott éghajlati viszonyaihoz. A zárt, részben zárt vagy hibrid hűtés lehetőségét érdemben és sürgősen meg kell vizsgálni.

A válaszcikk egy jogos hiányosságra is rámutat. Amikor azt írtam, hogy két alapvető lehetőségünk van – lejjebb visszük a vízkivételt a folyóhoz, vagy feljebb hozzuk és megtartjuk a vizet –, meg kellett volna említenem egy harmadik lehetőséget is: a normál üzemi hűtővízigény jelentős csökkentését. Ezt a pontosítást elfogadom.

Ebből azonban nem következik, hogy a Duna vízgazdálkodási problémája megszűnne, vagy hogy a vízszint-szabályozás vizsgálata fölöslegessé válna. Paks nem oka, hanem látványos jelzője annak a folyamatnak, amelynek része a meder mélyülése, a kisvízi szintek süllyedése, a mellékágak vízellátásának romlása, a parti talajvíz csökkenése, a hajózás bizonytalansága és valamennyi stratégiai vízkivétel növekvő sérülékenysége.

Az eredeti írásom is különbséget tett a helyi műszaki alkalmazkodás és az országos vízgazdálkodási stratégia között. Nem azt állítottam, hogy Paks egyetlen hűtéstechnikai problémája miatt kell átépíteni a Dunát. Azt állítottam, hogy a paksi helyzet megmutatta egy évtizedek óta ismert, ennél jóval nagyobb probléma következményeit.

A hűtőtorony Paks egyik lehetséges helyi alkalmazkodási eszköze. A Duna vízszintjének, medrének, hordalékviszonyainak és vízkészleti kapcsolatainak rendezése viszont országos folyógazdálkodási feladat. A kettő nem egymás cáfolata.

A Duna jövője – a nemzetközi példákat pontosan kell értelmezni

A válaszcikk helyesen mutat rá arra, hogy több VVER–440-es erőmű hűtőtornyos rendszerrel működik. Ez bizonyítja, hogy a technológia alkalmas atomerőművi alkalmazásra. Ugyanakkor az említett erőművek jelentős részét már eredetileg hűtőtornyos rendszerrel tervezték. Egy több évtizede működő, közvetlen folyóvízhűtésre kialakított erőmű utólagos átépítése ettől eltérő tervezési, üzemviteli és engedélyezési feladat.

A finnországi Loviisa példája pedig pontosításra szorul. A 2015-ben elkészült léghűtők nem a turbinák normál üzemi kondenzációs hűtését vették át. A Fortum közlése szerint biztonsági tartalékrendszerként szolgálnak: a tengervizes hűtés kiesése esetén a reaktor maradványhőjének, a pihentetőmedencéknek és más biztonsági rendszereknek a hűtését biztosítják. Loviisa normál üzemi hűtése továbbra is tengervízzel történik.

Ez nem ellenérv a paksi hűtőtornyok vizsgálatával szemben. Csak azt jelenti, hogy a hűtőtornyok ügyében is ugyanazt a műszaki pontosságot kell megkövetelnünk, amelyet joggal várunk el egy vízlépcső vizsgálatakor.

Az egyik a meglévő termelést védi, a másik új termelést hoz létre

A két megoldás gazdasági szerepe sem azonos.

Egy paksi hűtőrendszer-átalakításnak nagyon is van gazdasági értéke. Ha mérsékli vagy megszünteti a nyári visszaterhelések és kényszerű leállások kockázatát, akkor megőrzi a meglévő villamosenergia-termelést, és jelentős veszteséget előzhet meg. Nem helyes tehát úgy beszélni róla, mintha semmilyen hasznot nem hozó kiadás volna.

Ugyanakkor a hűtőtorony önmagában nem termel villamos energiát. Beruházást és fenntartást igényel, a keringtető szivattyúk és – a választott rendszertől függően – a ventilátorok energiát fogyasztanak. Elsődleges feladata a már meglévő termelés biztonságának növelése.

Egy vízerőmű szintén jelentős beruházás, és kétségtelenül komoly környezeti, hordalék- és üzemeltetési kérdéseket vet fel. Működése során azonban új villamos energiát termel, árbevételt hoz, és megfelelő kialakítás esetén egyidejűleg nyújthat vízszint-szabályozási, hajózási, közlekedési és vízvisszatartási szolgáltatásokat.

Leegyszerűsítve: a hűtőtorony elsősorban a meglévő termelést védi. A vízerőmű új termelést és további vízgazdálkodási szolgáltatásokat hozhat létre.

Ez nem bizonyítja, hogy a vízlépcső automatikusan jobb vagy gazdaságosabb. Azt viszont igen, hogy a két beavatkozást nem lehet pusztán úgy összevetni, mintha ugyanazt a feladatot látnák el. A teljes életciklusú mérlegben meg kell jelenjen a beruházás, az üzemeltetés, az önfogyasztás, az elkerült termeléskiesés, az új energiatermelés, a vízgazdálkodási szolgáltatások és a környezeti következmények értéke is.

Az árak versenye helyett ezért először összehasonlítható műszaki változatokat kell készíteni. Jelenleg sem a paksi hűtőrendszer teljes átalakítására, sem egy korszerű fajszi rendszerre nincs olyan naprakész, azonos módszertanú terv és életciklus-számítás, amelyből tisztességes pénzügyi ítéletet lehetne mondani.

A hűtőtorony sem betonmentes

A válaszcikk szerint a kelet-közép-európai technokrata gondolkodás egyik visszatérő tévedése, hogy a rendszerszintű problémákat látványos műtárgyakban szereti megjeleníteni. A beton – olvashatjuk – könnyen kommunikálható: szalagot lehet előtte vágni, és jól mutat a kamerában.

Ez tetszetős publicisztikai kép. Műszaki érvnek azonban kevés.

Az alternatívaként ajánlott hűtőtorony ugyanis maga is műtárgy. A természetes huzatú atomerőművi hűtőtornyok jellemzően 120–200 méter magas vasbeton héjszerkezetek, jelentős alapozással, betonmedencékkel, csővezetékekkel, szivattyúkkal és gépészeti rendszerekkel. Természetesen más, alacsonyabb vagy gépi huzatú kialakítások is léteznek, de beton- és acélszerkezet nélkül ezek sem szoktak a puszta gondolat erejéből működni.

Hűtőtorony előtt tehát ugyanúgy lehet nemzeti színű szalagot átvágni. A kamerába pedig – százötven méteres magasságával – talán még könnyebben belefér, mint egy alacsony esésű folyami műtárgy.

A „kelet-közép-európai betonreflex” földrajzi magyarázatával egyébként is óvatosan bánnék. Az ETH Zürich adatai szerint Svájc éves betonfelhasználása mintegy 2,5 köbméter lakosonként. A magyarországi átlagos, évi körülbelül hárommillió tonnás cementfelhasználásból, valamint a beton köbméterenkénti jellemző cementtartalmából képzett nagyságrendi becslés körülbelül 1–1,5 köbméteres hazai értéket ad fejenként. A svájci betonfelhasználás tehát nagyságrendileg közel kétszerese, átlagos években akár több mint kétszerese lehet a magyarországinak. Ez nem harmonizált európai statisztikai összevetés – a svájci adat közvetlen betonmennyiség, a magyar érték cementfelhasználásból képzett becslés –, de arra elegendő, hogy a beton használatát ne sajátos közép-európai lelki alkatként magyarázzuk.

Svájcban emellett 2025 végén 706, legalább 300 kilowatt teljesítményű vízerőmű működött, és az ország továbbra is számottevően támaszkodik a vízenergiára. A svájci szabályozás közben külön követelményként kezeli a maradékvíz biztosítását, a vízszintingadozásokat, a halvándorlást és a hordalékszállítást is. Vagyis a műszaki hasznosítás és az ökológiai követelmények nem feltétlenül egymás ellentétei.

Ha tehát a beton használata és a nagy műtárgyak építése sajátosan kelet-közép-európai technokrata hajlam volna, Svájc földrajzi besorolását sürgősen felül kellene vizsgálni.

Ez természetesen nem bizonyíték arra, hogy Fajsznál vízlépcsőt kell építeni. Svájc és Magyarország domborzati, hidrológiai és energetikai adottságai eltérnek. Arra viszont józan figyelmeztetés, hogy a beton nem világnézet és nem földrajzi jellemhiba. Építőanyag. Egy műszaki döntést nem a beton léte, hanem a létesítmény funkciója, teljesítménye, költsége és teljes környezeti mérlege tesz jóvá vagy rosszá.

A környezeti kockázatok valódiak – de a jelenlegi állapot sem kockázatmentes

A válaszcikk helyesen sorolja fel a duzzasztással kapcsolatos hordalék-, vízminőségi, ökológiai és vízbázisvédelmi kockázatokat. A felvízi hordaléklerakódás, az alvízi tisztavíz-erózió, a parti szűrésű vízbázisok, a halak vándorlása, a vízhőmérséklet és az alvízi meder változása valódi tervezési kérdések.

Ezeket nem szabad elhallgatni vagy lekicsinyelni. Egy olyan változat, amely a problémát egyszerűen az alvízre, Gemenc térségére vagy a következő országra tolja át, nem tekinthető elfogadható megoldásnak. A hordalékfolytonosság, az alvízi mederstabilitás, az ökológiai átjárhatóság és a vízbázisok védelme nem utólagos melléklet, hanem a megvalósíthatóságot eldöntő feltétel.

A válaszcikk azonban több helyen úgy beszél a lehetséges károkról, mintha azok minden műszaki változatnál szükségszerűen és azonos mértékben következnének be. A vízminőség romlása, az algásodás, a hőháztartás megváltozása vagy a medererózió mértéke függ a duzzasztás nagyságától, a vízmélységtől, a tartózkodási időtől, a tápanyagterheléstől, a hordalékátvezetéstől, a műtárgy kialakításától és az üzemrendtől. Ezek kockázatok, nem előre elkészült mérési eredmények.

Ugyanezzel a szigorral kell vizsgálni a beavatkozás nélküli pályát is. A medermélyülés, a kisvízi szintek süllyedése, a mellékágak leszakadása, a parti talajvíz csökkenése és a vízkivételek növekvő sérülékenysége nem jövőbeli feltételezés, hanem jelenleg is zajló folyamat. A Duna mai állapota nem érintetlen, változatlan természeti referencia, hanem másfél évszázad folyószabályozásának, mederszűkítésének, kavicskitermelésének és a felvízi hordalékvisszatartásnak az eredménye.

A döntés ezért nem egy érintetlen folyó és egy betonműtárgy között történik. Különböző jövőbeli folyó- és tájállapotokat kell összehasonlítanunk.

Nem vagy-vagy

A válaszcikk végső következtetése szerint a vízlépcső túlzó válasz Paks problémájára, a hűtőtorony pedig célzottabb és arányosabb megoldás.

Ha kizárólag Paks normál üzemi hőelvezetésének kérdését vizsgáljuk, ez lehetséges, sőt valószínű következtetés. Csakhogy a fajszi vízszint-szabályozás nem kizárólag Paks hűtésének eszközeként merült fel.

A vizsgálandó feladatok közé tartozik:

• a kisvízi vízszintek stabilizálása;
• a medermélyülés következményeinek kezelése;
• a stratégiai vízkivételek biztonságának javítása;
• a mellékágak és árterek vízpótlása;
• a felszíni és felszín alatti vízkészletek megtartása;
• a hajózási feltételek javítása;
• valamint a megújuló villamosenergia-termelés.

A hűtőtorony ezek közül egyet kezel: Paks hőtechnikai függését. Ezt az egyet fontos és sürgős kezelnie. De ettől a többi probléma nem tűnik el.

A helyes következtetés tehát nem az, hogy hűtőtorony vagy vízszint-szabályozás. Párhuzamosan kell megvizsgálni Paks zárt, részben zárt és hibrid hűtési változatait, a vízkivétel hosszú távú hidraulikai biztonságát, a Duna meder- és hordalékfolyamatait, Fajsz és más lehetséges helyszínek szabályozható duzzasztási változatait, valamint azt, mi történik akkor, ha továbbra sem teszünk semmit.

A válaszcikk zárómondatával ezért részben egyetértek:

Paksnak alkalmazkodnia kell a Dunához.

De a mondatnak van egy második fele is:

Magyarországnak pedig alkalmazkodnia kell ahhoz, ami a Dunával történik.

Az alkalmazkodás nem mindig passzív belenyugvást jelent. Lehet helyi hűtéstechnikai korszerűsítés, természetalapú vízvisszatartás, mellékág-rehabilitáció, hordalékgazdálkodás, vízkivételi átépítés és – ahol a teljes körű vizsgálat ezt igazolja – szabályozható duzzasztás is.

A Magyar Mérnöki Kamara a közeljövőben olyan szakmai fórumot és konferenciát kíván szervezni, ahol ezek a változatok egymás mellé kerülhetnek, és a válaszcikk szerzőjét is örömmel várjuk. Nem az a cél, hogy valamelyikünk megnyerjen egy sajtóvitát, hanem az, hogy Magyarország végre megalapozott döntést hozhasson.

Számoljuk ki a hűtőtornyot. Számoljuk ki a vízszint-szabályozást. És számoljuk ki azt is, milyen következményekkel jár, ha egyik ügyben sem döntünk.

Wagner Ernő
elnök

Kiemelt kép: Duna vízállása 2026.08.08. MTI (M.Z.)

Kapcsolódó anyagok:

A vízlépcsőtabu árát most Pakson fizetjük meg (Telex-G7)

Nem a Dunát kell Pakshoz igazítani, hanem az atomerőművet a folyó korlátaihoz (Telex – G7)