Elhunyt dr. Dulácska Endre, a magyar tartószerkezet-tervezés legendás alakja, mérnökgenerációk mestere és tanára. Kilencvenhat évet kapott a sorstól, és szinte felfoghatatlanul gazdag életművet hagyott maga után.

Tervezett, kutatott, tanított és írt. Pályája során épületek százainak tartószerkezeti tervezésében vett részt, módszereket és szabványokat dolgozott ki, vezette a BME Szilárdságtani és Tartószerkezeti Tanszékét, és tudását évtizedeken át adta tovább a fiatalabb mérnöknemzedékeknek. A Magyar Mérnöki Kamara történetének is meghatározó személyisége volt: a Tartószerkezeti Tagozat első vezetője, a Tartószerkezeti Mesteriskola egyik létrehozója.

A szakmában szinte mindenki csak Duliként ismerte. A megszólításban volt valami abból a közvetlenségből is, amely egész személyiségét jellemezte. A legbonyolultabb mérnöki problémáról is képes volt úgy beszélni, hogy egyszeriben egyszerűnek és világosnak tűnt. Talán azért, mert egész pályáján ugyanaz hajtotta: megérteni a dolgokat, megoldást találni rájuk, majd a megszerzett tudást továbbadni.

2022-ben, a Duli 90 című kötet megjelenésekor hosszú életútinterjút készítettünk vele. Mérnöki pályáról, alkotásról és tanításról beszélgettünk, de szóba kerültek a történelem viharai, börtönévek, ÁVH-s kihallgatások, a Műegyetem, legendás mesterek, építési hibák, a Statikus Kisokos – és még egy olasz autópálya leállósávjában megszerelt Trabant is. Most ezzel a beszélgetéssel búcsúzunk tőle.

A DULI

Szakmai berkekben mindenki ismeri. Ha mégsem, hallotta már a nevét, találkozott valamelyik alkotásával, megvalósult épületével, szakvéleményével, folyóiratcikkével, könyvével vagy kutatási eredményével. Azon kevés műszaki alkotó közé tartozik, aki mind a mérnöki gyakorlatban, mind a tudományban és a mérnökoktatásban maradandót alkotott. Nevéhez fűződik mintegy 250 statikai szakvélemény készítése, irányítása alatt – az általa kidolgozott módszerrel – készült a budapesti metróvonalak feletti, körülbelül ötszáz épület kármegelőző szakvéleménye, mintegy hetven épületfelújítás és átalakítás általános vagy részletes terve, csaknem kétszáz új épület általános és részletes teherhordószerkezeti tervezése, valamint mintegy száz új épület statikai tervezésének irányítása. Számos tervezési, méretezési szabványt dolgozott ki. Napi munkája mellett intenzív kutatómunkát is végzett elsősorban a héjszerkezetek, a talajsüllyedés hatása az épületekre és a földrengés témakörében. A héjszerkezetek méretezésére felhasználóbarát számítási eljárásokat dolgozott ki, több új héjalak ill. héjforma differenciálegyenletének megoldását adta meg. A vasbetonhéjak stabilitásvizsgálatára kidolgozott eljárása lett az IASS Nemzetközi Héjszerkezeti Egyesület nemzetközi ajánlása. Kutató- és tervezőmunkája mellett részt vett mérnökgenerációk képzésében is, tanított a mérnöktovábbképzésben, a mérnöki kamara mesteriskolájában. A rendszerváltás után a BME Szilárdságtani és Tartószerkezeti Tanszékének vezetője volt, ma a BME emeritus professzora. 

 A KEZDETEK

Ki volt az első mérnök a családban? 

Anyai dédapám, Novotny Ignác, akiről mindössze annyit tudok, hogy az egyike volt azoknak, akik először szereztek mérnöki diplomát Magyarországon. A családunk alapvetően orvosfamília volt, édesapám, aki a millennium évében született mégis gépészmérnök lett. Diplomája megszerzése után a MÁV Északi Járműjavítóban sikerült műhelymérnöki állást szereznie minimálbérrel. Emellett egy órásipari szakiskolában is tanított műszaki rajzot. Később az Elektromos Műveknél helyezkedett el, ott dolgozott osztályvezetőként egészen 1957-ig, amikor kirúgták és internálták. Édesanyám matematika-fizika szakos tanári diplomát szerzett, de sosem tanított, végzés után az újságírói pályát választotta, a Berta Ilona vezette Magyar Asszony című folyóirat felelős szerkesztője volt a második világháború végéig. E tevékenysége miatt aztán a háború után sehol sem kapott állást.

Fővárosi értelmiségiként a szüleidnél komoly társasági élet zajlott?

Vannak ilyen emlékeim, igen. A júniusi Margit napi kerti mulatságokra kifejezetten emlékszem, hatalmas vendégsereg volt, három pincér szolgált fel nálunk. Gyerekként nagyon élveztük ezeket az összejöveteleket.

Te meg a bátyád és az öcséd?

Érdekes, hogy a családunkban épp négyévente történtek a gyermekszületések. 1926-ban született László bátyám, 30-ban én, Gábor öcsém pedig 1934-ben, és mindegyikünk júniusban. Egyszer meg is kérdeztem anyámat: mondd, ez a véletlen műve vagy szándékosan így terveztétek? Azt állította, merő véletlenségből alakult így. Persze ki tudja ma már?

Hol laktatok akkoriban?

A Vilma királyné úton, a mai Városligeti fasorban. Orvos nagyapám vett ott egy villaépületet, később pedig, amikor édesanyám hároméves volt, építtetett egy másikat. Amikor megszületett László bátyám, anyámnak nem volt teje, és akkoriban nem lehetett anyatejet kapni. A szüleim elhatározták, hogy vesznek egy tehenet. Először egy bérelt istállóban helyezték a jószágot és vásárolt takarmánnyal etették, majd arra gondoltak, felvesznek hitelt és keresnek valahol egy kis földterületet, ahol takarmányt lehet termeszteni. Törökbálinton éppen akkor parcelláztak egy nagyobb földbirtokot, melynek harminc holdas darabját végül sikerült megvásárolniuk dollárhitelből. Idővel aztán a család fejlesztette a tanyát, volt hat tehenünk, tízegynéhány disznó, még négy ló is, utoljára háromszobás házunk készült el. A devizahitel egyébként kezdett egyre kellemetlenebbé válni a család számára, de anyámnak valahogyan sikerült a tartozást átváltania forintra. A háborút követő hiperinfláció során aztán az egész hitel elértéktelenedett, a szüleim tulajdonképpen megúszták a visszafizetést. Persze ennek is meg volt az ára: a birtokot államosították.

Úgy tudjuk, a törökbálinti épület volt az első tervezési munkád…

A birtok egyik épületének terveit – édesapám irányítása mellett – valóban én rajzoltam. Tíz esztendős lehettem akkor, és tényleg ez tekinthető az első építészmunkámnak. Emlékszem, kisgyerekként faltam a Jack London regényeket. Arról álmodoztam, hogy ha felnővök, magam is kalandor leszek. Egyszer apámmal épp a Szabadság hídon villamosoztunk át, és nekem az motoszkált a fejemben, hogy miként tudnak a felnőttek megtervezni egy ekkora szerkezetet, mert hiszen ahhoz tudniuk kellene a súlyát, és hogy milyen erős vasakból készüljön. Egy hasonló híd adataiból megbecsülik a súlyt, kiszámítják a méreteket, majd ennek megfelelően késztenek új méretekkel új számításokat – magyarázta apám. Én pedig nem lettem kalandor, szerkezettervező is csak nagy nehezen. Mindig is érdekeltek a műszaki dolgok, apám pedig a törökbálinti „projektben” segített, miket és hogyan kell lerajzolnom. Szerintem ezzel akart rávezetni arra, miként tanuljam meg a műszaki rajzot, hátha egyszer belőlem is mérnök lesz. Alaprajzot készítettem, illetve az épület 1:100-as léptékű metszetét.

Jó lett?

Azt hiszem igen, hiszen végül eszerint épült meg a ház, bár igazság szerint nem tudom apámnak végül mennyit kell kellett igazítania a tervrajzokon. Nyaranta Törökbálinton élt a család, és ide menekültünk, amikor 1944 márciusában elkezdődtek a budapesti bombázások. A hegyoldalból néztük a fővárost támadó repülőgépek tömegét és a budapesti tüzeket. Pesti házunk telekhatárától öt méterre is becsapódott egy háromszáz kilós bomba, ami szerencsére nem robbant fel. Tűzszerészek ásták ki és vitték el. Június 16-án történt még a Városligetnél egy brutális légitámadás, szerencsére nem láttam, a szülök mesélték, hogyan hevertek mindenütt – még a fákon is – az áldozatok hullái. A főváros ostroma közben egy orosz tiszt állított falhoz, csőre töltött pisztolyt nekem szegezve, hogy megtudja, ki lopta el nyeregtáskájából az üveg borát. A tolvaj jelentkezett, én meg életben maradtam.

ZŰRÖS ÉVEK

A háború alatt már gimnazista voltál. Miért épp a piaristáknál?

Édesapám is a budapesti Piarista Gimnáziumba járt, nagyapám pedig a piaristák háziorvosa volt, úgyhogy kézenfekvő megoldásnak látszott, hogy 1940-ben én is ott folytassam tanulmányaimat.

Milyen tanuló voltál?

Erős közepes. Az első hat évet ott is jártam, a háborút követően aztán a Törökbálintról történő bejárás lehetetlen volta miatt az internátusba kértem és kaptam felvételt.

Mekkora volt akkoriban a „kollégiumi” díj?

Az internátusban a díjat természetben, jobbára élelmiszerben kellett megfizetni, nekünk szemeszterenként egy zsák lisztet és harminc liter étolajat kellett vinni. A tanyán termesztett napraforgómagokat Újpestre jártunk préseltetni. Tizennégy lehettem, az öcsém tíz, hajnalban befogtuk a szamarat a kocsi elé és elindultunk Törökbálintról Újpestre intézni az „olajügyletet”. Manapság már elképzelhetetlen, hogy két gyereket így elengedjenek lovaskocsival és egy csacsival negyven kilométeres távolságra.

Vagy hogy délutánonként a belvárosban csellengjenek, és a Vigadó téri szovjet repülős emlékmű felrobbantásáról álmodozzanak…

Az internátusi időszakban gyakran sétálgattunk az osztálytársakkal Dunakorzón, és szúrta a szemünket az emlékmű. Egyszer valaki feldobta a kósza ötletet, hogy de jó is lenne az egészet a levegőbe repíteni.

Mivel? Dinamittal?

Igen. Valaki meghallotta és elmesélhette otthon az apjának, aki meg értesítette az államvédelmet. Feljelentettek bennünket és berángattak az ÁVO-hoz. Kaptunk pár nagy pofont és vallatóink azt akarták kicsikarni belőlünk, hogy az emlékmű felrobbantásának ötlete a papoktól származik. Ez egyáltalán nem volt igaz, így aztán a mi nyakunkba varrták az ügyet, és összeesküvés vádjával hatunkat el is ítélt a népbíróság. Hat hónap fogházbüntetést kaptam, és persze kicsaptak a piaristáktól. Akkortájt a gimnázium nyolc évfolyamos volt, és némi protekcióval anyám kijárta, hogy az Eötvös Gimnáziumban folytassam a hetedik évet.

Továbbra is Törökbálinton laktatok?

Kénytelen voltunk, mert budapesti házunkat az oroszok rezidenciaként lefoglalták. 1945 után édesapámat a helyi Kisgazdapárt elnökének, László bátyámat pedig az ifjúsági tagozat elnökének választották. Amikor 1947-ben az országgyűlési választások zajlottak, megjelent egy teherautónyi „kékcédulás” választó, akiket a bátyám – és még vagy húsz másik srác – kikergetett a faluból. Nem sokkal később megjelentek nálunk a rendőrök és néhány felfegyverzett kommunista, és közölték, hogy két eset lehetséges: vagy összeesküvést találunk ki, vagy másnap akasztanak. Valóban megtorlás következett. Ellenem és tizennyolc fiatal ellen összeesküvési vádat kovácsoltattak a rendőrséggel, majd az államvédelmi hatósággal.

Mi volt a vád?

Hogy a megszálló amerikai csapatokat segítettük volna azzal, hogy elfoglaljuk a törökbálinti postát. A különvád pedig az volt ellenem, hogy ehhez a titkos akcióhoz elvállaltam egy ágyú elkészítését.

Feltételezték, hogy egy tizenhét esztendős gimnazista kiválóan ért az ágyúöntéshez?

Bizonyítottnak látták, hogy igen, mert egy ifjúsági színpadi előadáshoz faragtam egy fapisztolyt. Letartóztattak és bevittek az ÁVÓ-hoz. Egy kétméteres behemót vett kezelésbe. A rengeteg pofontól teljesen feldagadt az arcom, beszakadt a dobhártyám. Később leültettek egy székre, fejemre húztak egy szenesvödröt. A kínzóm körbejárt és ütemesen rásózott a vödörre. Azt gondolták, ettől bizonyára be fogok dilizni. A ritmikus zaj azonban kifejezetten jól esett, úgyhogy inkább a talpamat kezdték el gumibotozni. Ez egy kegyetlen dolog, alig bírtam utána talpra állni és visszavánszorogni a cellámba. Három nap múlva jöttek értem újra. Elém tették a kihallgatási jegyzőkönyvet, hogy olvassam el, és ha egyetértek vele, írjam alá. Egyáltalán nem értettem egyet vele, mert egészen más volt benne, mint amiket mondtam. Közölték, két választásom van: aláírom, vagy kezdik újra a verést.

Mit választottál? 

Aláírtam. A bíróságnál aztán visszavontuk az összes hamis vallomást, az ügyész meg rohant telefonálni az ÁVÓ-nak, hogy nagy a baj, mert nem lesz ítélet. Az államvédelem megszakíttatta a tárgyalást, két srácot két hétre visszavittek az Andrássy út 60-ba, ahol addig kezelték őket, amíg alá nem írták a papírokat. Az ügyészi kihallgatáson megint visszavonták hamis vallomásukat. A tárgyalás előtt megzsarolták őket: vagy úgy vallanak, hogy ítélet születhessen, vagy beviszik a szüleiket is, és velük együtt folytatják a kezeléseket. Ezek után elfogadtak mindent. Egyikük miután szabadult, Ausztráliában lett egyetemi tanár, a másik sráccal nem tudom mi lett.

Téged másodszor is lecsuktak. Ezúttal mennyi időre?

Két évre ítélt a népbíróság. A fiatalkorúak ceglédi fogházában ültem nagyjából egy évet, valamennyit beszámítottak a vizsgálati fogságból. Nem tétlenkedtem, a lakatos műhelyben dolgoztam, és közben hegesztői, valamint lakatos képesítést szereztem.

És mi történt a bátyáddal?

A bátyám már a letartóztatás előtt lelécelt. Amikor megérkeztek érte a rendőrök, leültette őket reggelizni, és a vécéablakon át elmenekült. Tíz éven keresztül illegalitásban élt Magyarországon, és bár folyamatosan a nyomában voltak, nem tudták elkapni.

Neked viszont Cegléd után valahogy le kellett érettségizned…

Az oktatási minisztérium kizárt az ország összes középiskolájából. Szabadulásom után rendőrségi felügyelet alatt álltam, hetente kellett jelentkeznem az őrsön, hogy megvagyok még. Anyám, aki minden áldott nap hordta nekem a börtönbe az ebédet, valahogy azt is kijárta, hogy engedélyt kapjak tanulmányaim folytatására, és végül a Madách Gimnáziumban érettségiztem. Elég érdekes társaság jött ott össze, egy osztályba suvasztották az államvédelem szempontjából megbízhatatlannak tartott gyerekeket. Mögöttem ült a padban a szerb származású Vujicsics Tihamér, későbbi neves zeneszerzőnk, aki a hetvenes évek közepén egy máig nem tisztázott repülőgép-szerencsétlenség áldozata lett Szíriában. Visszatérve az érettségire, végül sikeresen abszolváltam, bár kicsit rezgett a léc, mert olyan tárgyból is érettségizni kellett, jelesül egészségtanból, amit a piaristáknál nem tanultam. Fel kellett volna sorolnom a kézfej huszonhét csontocskáját latinul, persze nem tudtam, úgyhogy az egészségtan tanár azt javasolta, hogy ezt a Dulácskát meg kell buktatni, az igazgató pedig azt: téved kolléga, át kell engedni.

Mi volt akkoriban az elképzelésed a pályaválasztásról?

Gépészmérnök akartam lenni. Valamelyest rajzolni is tudtam, és apám próbált gyorsan állást szerezni nekem, már csak azért is, mert rendőrségi felügyelet álltam, kellett egy munkahely, máskülönben visszavittek volna a sittre. Apám ismert egy építőmérnököt a Budapesti Városépítési és Tervező Intézetnél, a Buváti-nál, aki felelősséget vállalt értem, és azt ígérte későbbi főnökömnek, Horváth Tibornak, hogy műszaki embert nevel belőlem. Így indult rajzolóként Buváti-s pályafutásom 1950 nyarán. Az első feladatom egy óvoda vasbeton terveinek elkészítése volt, amihez megkaptam az építészeti tervek dossziéját és a statikai számításokat. Bevallom, nem nagyon tudtam megbirkózni vele. Átmentem a tervezőhöz, aki a kezembe nyomott két német nyelvű, vasbetonról szóló könyvet, melyekből ki lehetett bogozni, miként kell például változó keresztmetszet esetén a betonacélokat kiszerkeszteni. Nehéz iskola volt, el is határoztam, hogy tervezőmérnök leszek.

Mennyire volt nehéz bejutni a Műegyetemre?

Szabadulásom után – mint fiatalkorút – törvényi rehabilitációban részesítettek, így jelentkezhettem az egyetemre. Eredetileg gépészmérnöknek akartam menni, ám nem volt hely, ezért az Építészmérnöki Karra jelentkeztem hallgatónak. Származásomra hivatkozva nem vettek fel. Az Elektromos Műveknél apám titkárnője a Műegyetem akkori párttitkárának felesége volt, és tőle tudtuk meg, hogy az építészkarra felvett hallgatók közül százötvenet átirányítottak a Hadmérnöki Karra, és novemberben pótfelvételit fognak hirdetni. Újra jelentkeztem és közölték, hogy értesíteni fognak a felvételi vizsga időpontjáról. Nem értesítettek, ezért egyik reggel 9 körül felhívtam a munkahelyemről a tanulmányi osztályt. Csodálkoztak, hogy nem kaptam meg az értesítést – később kiderült, hogy el sem küldték –, mert aznap 10 órakor volt a felvételim. Elkértem magam a főnökömtől, taxiba ültem és tíz percen belül ott voltam az egyetemen. A felvételi abból állt, hogy el kellett osztanom két számot egymással, illetve arra voltak még kíváncsiak, hogyan viselkedik, mennyire erkölcsös a KISZ-titkár hölgy a Buváti-ban. Szerencsére jól feleltem, mert kiderült, a vizsgáztató a KISZ-titkár férje volt. A felvételi sikerült, egyetemi hallgató lettem.

PÁLYÁRA ÁLLÁS

Ennyi megpróbáltatás után végre egyenes pályára zökkentél, és csak az építészmérnöki stúdiumokra kellett koncentrálnod?

Nem teljesen. Másodéves voltam, amikor valaki kiszagolta az előéletemet és jelentette az egyetemnek.

Fegyelmi vizsgálat folytattak, ahová meg sem hívtak, csupán az értesítést küldték végül, hogy kizártak az egyetemről. Szomorúan beballagtam a Buváti-ba, ahol hárman ültünk egy irodában: Horváth Tibor, Gellért Dénes és jómagam. Kérdezi a Dénes, hogy mi a gond. Vége mindennek – feleltem, és elmeséltem a történetet. Ide figyelj! – mondta Dénes –, én talán segíthetek. Tudod, zsidó vagyok és munkaszolgálatos voltam, a századunkból ketten maradtunk életben. A másik a Rados Kornél, aki az egyetem rektora. Szólok neki és összehozzuk a dolgot – ígérte Dénes. A Rados valóban behivatott, elmondtatta velem az egész ügyet, bekérette a rehabilitációs papíromat, és nem írta alá az egyetemi kizárási papíromat, hanem visszaadta a fegyelmi bizottságnak. A grémium ismét összeült, és újra a kizárásomról határozott. A rektor megint nem írta alá, de közben a fegyelmi bizottság elnökét, aki a katonai tanszék vezetője volt, valami más súlyos ügy miatt fegyelmivel eltávolították az intézményből. Az új bizottsági elnök elfogadta a rektor véleményezését, a fegyelmit törölték, járhattam tovább az egyetemre.

Ösztöndíjjal?

Származásom miatt eleinte nem kaphattam ösztöndíjat, de szerencsém volt, mert akkor vezették be, hogy a jeles rendű hallgatók – származásuktól függetlenül – havi száz forint tanulmányi ösztöndíjban részesülhetnek. Megkérvényeztem és megkaptam. Az első egyetemi szemesztert után félnaposként dolgoztam tovább a Buváti-ban. Koradélutánig hallgató voltam az építészkaron, többnyire este fél tízig pedig a tervezőirodában dolgoztam. Az itteni keresetemet hazaadtam, az ösztöndíjból pedig – amivel Krőzus voltam a többi hallgatóhoz képest – nemcsak enni, de öltözködni is tudtam. Két ingem volt: az egyik rajtam, a másikat otthon, Lövölde téri lakásunkban mostam és száradt.

Gondolkodtál azon, mi lett volna, hogyha nincs ilyen szerencséd és nem folytathatod mérnöki tanulmányaidat? Disszidálsz?

Nem. Az ember örült, hogy élt. 1956-ban jeles eredménnyel kaptam meg építészmérnöki oklevelemet, aztán nem sokra rá kitőrt a forradalom. Londonban élő keresztanyám hívott telefonon: ugye megyek? Sajnos nem – feleltem neki –, nekem ez a hazám. Egy angol arisztokrata hölgy volt, XIII. Alfonz spanyol király dédunokája, aki Budapesten német tannyelvű iskolába járt anyámmal. Később őt kérték fel az egyik keresztszülőnek. Rangon alul ment férjhez, ezért félretolták, londoni szállodáját pedig lebombázták a háborúban. Rendszeresen küldött nekünk csomagokat, ruhákat, élelmiszert. Ötvenhatban egyébként az egész építész évfolyamból engem nem hívtak be sorkatonai szolgálatra, gondolom a múltam miatt nem tartottak megbízhatónak. Édesapám ebben az évben az Elektromos Műveknél újjáalakult Kisgazdapárt vezetője lett, cserébe 1957-ben nyugdíjazták és egy évre internálták Tökölre. Szabadulása után igazságügyi szakértőként dolgozott. Ezt a jogosultságát nem vették el, talán mert nem is tudtak róla.

Mi történt a diplomaszerzést követően? Folytatódtak a sűrű, zűrös esztendők, amikben tovább kísért a múlt?

Az egyetem elvégzése után – akkori szokás szerint a friss diplomás mérnököket az állam kötelezően helyezte el – levezényeltek a hortobágyi állami gazdasághoz építésvezetőnek, a Buvátit meg kötelezték, hogy mondják fel hatórás állásomat. Három hónapig bírtam cérnával. Meglehetősen nehéz volt megszokni az ottani birkahúsos ellátást, valamint a volt istállóban kialakított építési irodában lévő egyágyas szállást. Felutaztam a fővárosba, be egyenesen a minisztériumba, és ellentmondást nem tűrően közöltem: nem vagyok hajlandó tovább a Hortobágyon maradni. Kérdezték: miért nem mondtam ezt előbb? Mondtam én, de miért nem hallgattak meg? Zokszó nélkül visszaengedtek a vállalathoz tervezőmérnöknek.

Milyen cég volt akkoriban a Buváti?

Az Iparterv után az ország második legnagyobb tervezőirodája, mintegy 870 ember munkahelye. Napjainkban a maga háromszáz dolgozójával a Főmterv a legnagyobb hazai mérnökcég. Amikor az én időmben a fiatalok bekerültek egy ekkora közösségbe, volt idő és lehetőség is megtanulni a szakmát, kérdezni, ha valamit nem tudtunk. Később, amikor már osztályvezető és helyettes statikus főmérnök voltam, azzal kezdtem minden munkanapot, hogy végig néztem a beosztottjaim munkaállomását, ki hogyan halad, vannak-e javításra váró hibák, elakadások vagy megoldandó problémák. Ez egy nagyon jó módszer volt.

Milyen munkákon dolgoztatok akkoriban?

Általában lakóépületeken, de sok más érdekes mérnöki feladat is adódott – terveztünk gyárkéményeket, villamosremízt, iskolai konyhaépületeket, harckocsi javító csarnokokat, még krematóriumot is.

Kiket tartottál mestereidnek?

Elsőként Menyhárd Istvánt említeném, aki a Műegyetemen elindította a héjszerkezetek oktatását. Az egyik legjelentősebb munkája a budapesti Hamzsabégi úti autóbuszgarázs volt, ahol a főcsarnok fedését vasbeton ívekre támaszkodó elliptikus paraboloid alakú héjmezők képezik, a nyolcvankét méter fesztávolságú szerkezet építésekor a világ legnagyobb fesztávolságú héjszerkezetű csarnoka volt. Úgy lett statikus főmérnök a Buváti-ban, hogy a vállalat akkori főmérnöke, Rudnai Gyula – a gyakorlatban tulajdonképpen ő vezette a céget – behívott engem, illetve a Füzy Jenőt, és megkérdezte, melyikünk akar főmérnök lenni. Jenő se vállalta, én sem. Azt javasoltuk, kérjük fel inkább a szakmában akkoriban már nagy névnek, szinte legendának számító statikust, az Ipartervben dolgozó Menyhárdot. Rengeteg mindent lehetett tőle tanulni, de sokszor megesett, hogy én tudtam jobban a statikát. Ilyenkor külső szakértőket kért fel, eldöntendő, hogy kinek van igaza. Mit tesz isten, nekem volt.

A Kádár-korszakban is folytatódott a megfigyelésed?

1987-ben készült rólam az utolsó titkosszolgálati jelentés, de őszintén szólva a pártállami megfigyelésekből én az égegyadta világon semmit nem érzékeltem. Olvastam az aktámat, lényegében semmi nem volt benne azon kívül, hogy hol lakom és mit csinálok. Egyetlen említésre méltó mozzanat volt: a negyedik vagy ötödik nyugati publikációm után berendeltek a belügybe, és nekem szegezték a kérdést, hogy ezt ki engedélyezte. Senki – feleltem –, miért kellene szakmai-tudományos cikkek megjelentetéséhez engedély? Kérdezték, tudom-e, hogy ez a kémkedés kategóriájába esik? Mondtam, dehogy esik, a műszaki megoldások közreadása miért lenne kémkedés? Végül abban maradtunk, hogy a jövőben külföldön – Németországban, Angliában, az Egyesült Államokban – csak engedéllyel publikálhatok. Az engedélyezés ettől kezdve úgy zajlott, hogy Kollár Lajos az akkori statikus főmérnök megbeszélte a Buváti igazgatójával, Győri Lászlóval a publikációm „kiengedését”, ezt a papírt elvittem a Belügyminisztériumba, ahol megkaptam az engedélyt.

Kísértett még ezután is a zűrös múlt?

A kandidátusi cím megszerzése is komoly akadályokba ütközött. Többszöri visszautasítást követően a Buváti igazgatója hivatott, hogy Bandi, akkor most miként is áll ez a dolog? Politika, fiatalkori börtönévek, szabadulás amnesztiával – meséltem, mire az igazgató, kiváló pártkapcsolatait mozgósítva töröltette a káderlapról a múlt szeplőit, és kinevezett szakosztályvezetőnek. A műszaki tudomány kandidátusa fokozatot 1975-ben, a műszaki tudomány doktora akadémiai címet pedig 1983-ban nyertem el.

A Buváti-ban ismerted meg a – szintén sikeres mérnöki pályát befutott – feleségedet is?

Igen, a nejemmel, dr. Szederjei Ilonával ugyanazon a vállalati osztályon dolgoztunk, és mindketten statikus tervezőként.

És elkezdtél neki udvarolni?

Nem is tudom. A múltkor, amikor kérdeztem Loncit, hogyan kezdődött a dolog közöttünk, ő sem tudta megmondani. 1960-ban házasodtunk össze. Két évvel később Csonka Pál professzor hívására átment az MTA kutatócsoportjába, ahol egészen 1975-ig tevékenykedett. Innen hívta át a Típusterv igazgatója, Hegedűs Gyula, és kinevezték a vasbetonosztály vezetőjének. 63-ban született Zsolt fiunk, négy évvel később Csilla lányunk, mindketten építészmérnöki végzettséget szereztek.

A gyereknevelés mellett esténként szakmáztatok is?

Előfordult persze, hogy a feleségemmel megvitattunk érdekesebb szakmai kérdéseket, illetve publikációimnak mindig Lonci volt az első lektora. Ha elkészültem egy-egy szakmai cikkel, megkértem, nézze át, ha szükséges, javítson bele, és vica versa, máskor én néztem át az ő publikációját. Csonka professzor mondogatta mindig, hogy négy szem többet lát. Amikor elkészült egy-egy dolgozatával, eltette a fiókjába pár hónapra. Elővette, újra olvasta és mindig talált benne javítandó betű- vagy logikai hibát. Ez egy nagyon jó szisztéma volt.

Átvetted a módszerét?

Természetesen.

TRABANT A LEÁLLÓSÁVBAN

Nálad mi volt a motiváció arra, hogy mérnökként folyamatosan publikálj?

Világéletemben a tervezés érdekelt leginkább, meg az, hogy miként lehet megcsinálni mérnöki leleménnyel azokat a dolgokat, amiket még senki sem csinált meg azelőtt. És ha ennek során eredményeket is elértem, mindenkor igyekeztem publikálni, hogy amire én rájöttem, azt mások is használni tudják. A munkatársaim folyamatosan kérdésekkel bombáztak, mert valahogy azt képzelték, mindent tudok. Ez tévedés. Amit nem tudtam, elkezdtem kutatni, kidolgozni, hogy válaszokat találjak. Amikor pedig ezek is megvoltak, közzétettem, hogy a szakmai közösség mielőbb megismerje az új eredményeket.

Hogy nézett ki egy átlagos munkanapod a Városházán működő Buváti-ban?

Fél kilenctől általában ötig tartott a munkaidő, szombaton délután egyig. Vacsora után – amikor lefektettük a gyerekeket – dolgoztam tovább, általában este kilenctől éjjel egyig. Eleinte busszal vagy két lábon jártam be Lövölde téri otthonunkból, egész addig, amíg sikerült szereznem egy Trabantot. Ez egy nagyon jó kis kocsi volt, igaz mindig egy ládányi pótalkatrészt hordtam magammal a csomagtartóban.

Ha lerobbant, meg is tudtad javítani, elvégre lakatos képesítést szereztél?

Olykor kénytelen voltam. Egyszer az olaszországi autópályán elszakadt az autó ékszíja. Természetesen volt nálam tartalék ékszíj. Nekiálltam szerelni a leállósávban, de az istennek sem tudtam ráhúzni a szíjat. Bütykölgettem, közben megjött az autópálya-rendőrség, kérdezték hívjanak-e autómentőt. Mondtam nekik, hogyha elkölteném csekélyke valutánkat, semmi pénzünk nem maradna a visszaútra. Szereltem tovább. Rájöttem, hogy az egész szívórendszert le kell bontani, csak úgy lehet felrakni az ékszíjat. Újra megjelentek a rendőrök, és közölték, hogy ha még egyszer visszajönnek és még itt találnak, azonnal elvontatnak. Szerencsére nem volt rá szükség, addigra sikeresen megoldottam a szervízelést.

Mi lett a Trabanttal?

Eladtuk, váltottunk Wartburgra, utána volt egy Peugeot-m, most pedig Suzukim van.

A Buváti-ban a helyettes főmérnöki posztig jutottál, 1982-ben aztán átigazoltál a Típusterv-hez statikus főmérnöknek.

Felkértek, hogy vállaljam el a pozíciót, igen mondtam. Csaknem tíz évig dolgoztam a TTI-nél, ahol a vállalati tanács elnökének is megválasztottak. Számos külföldi kiküldetésnek kellett eleget tennem, a turistautakkal együtt összesen negyven országban jártam. Erre az időszakra tehető egy fontos nemzetközi elismerés is: a héjszerkezetek stabilitás-vizsgálata kapcsán folytatott kutatásaimat – mely később az akadémiai doktori dolgozatom alapját is képezte – nemzetközi ajánlásnak fogadta el az IASS nemzetközi héjszerkezeti egyesület.

Innen pályáztad meg a BME Szilárdságtan Tanszék vezetői posztját?

Igen, pályázni kellett. Akkoriban már címzetes egyetemi tanárként oktattam – héjszerkezeteket, alapozást, stabilitástant, falazott szerkezeteket, faszerkezeteket, tartószerkezeti rekonstrukciót, vasbetonszerkezeteket, teherhordó szerkezetek diagnosztikáját, szerkezetek dinamikáját – a Műegyetemen, és megkerestek, hogy az akkori tanszékvezető, dr. Deák György nyugdíjba vonul, a kari tanácsban pedig az az egyértelmű állaspont alakult ki, hogy engem kérnek fel, pályázzam meg a posztot. Belevágtam. Egyetlen ellenszavazat mellett választottak meg tanszékvezetőnek. A katedrán, a mérnökgenerációk nevelésében ugyanaz az inspiráció működött nálam, mint a publikálásnál: a tudás megosztása a közösséggel.

A legbonyolultabb kérdésre is könnyedén válaszolsz néhány mondattal, egy rajzzal, gyors számolással, a hallgatói értékelések alapján pedig az egyik legkedveltebb professzor voltál az egyetemen.

Egyáltalán nem voltam szigorú, a hallgatók szerettek nálam vizsgázni, mert soha nem arra voltam kíváncsi, hogy mit nem tudnak, hanem arra, mit igen.

Azért akadtak reménytelen esetek?

Két ilyenre emlékszem. Az egyik villamoskari tanszéken dolgozó adjunktus nálunk tanult vasbeton-szerkezeteket. Egyszer kérdezi tőlem: tanár úr, sehogy se fér a fejembe, hogy az a beton hogyan kerül oda fel a gerendába, és miért nem esik le? Mondom, mert zsaluzatban készül. A másik kínos eset az volt, amikor a hallgató háromszor bukott meg szilárdságtanból, már rektori engedéllyel vizsgázott, végül egy négyfős bizottság előtt kellett vizsgát tennie. A lehető legegyszerűbb, legjóindulatúbb kérdéseket tettem fel a tananyagból, a hallgató azonban teljesen leblokkolt. Ekkor a bizottság egy másik tagja, Becker Sándor átvette tőlem a kérdezést, és láss csodát, a hallgató megnyílt és onnantól kezdve megfelelő válaszokat adott.

Látsz különbséget az ötvenes évekbeli és a mai mérnökhallgatók között?

A mi időnkben az építész évfolyamra több mint hatszázan jártak – a fele szakérettségis hallgató volt –, ma pedig legfeljebb százötven hallgató koptatja a padokat. A szakérettségisek nem végeztek gimnáziumot, csupán egy tanfolyamot, lényegében négy elemi után érettségi bizonyítványt kaptak. Így passzírozta be a pártállam a munkásosztályt a felsőoktatásba. Rengeteg gyenge képességű gyerek is bekerült az egyetemre, ezért tanulópárokat csináltak, a bukdácsolók mellé éles eszű, szorgalmasabb hallgatókat osztottak be, akik éjszakákba menően is próbálták felzárkóztatni társaikat, hogy egyáltalán fogalmuk legyen a mechanika törvényeiről. Emlékszem az egyik évfolyamtársamra, egy nagyon rendes vidéki srácra, akinek az istenért sem ment a fejébe a tudomány. Ott ültem a szilárdságtan vizsgáján, Csonka professzor vizsgáztatta, de szegény tényleg semmit sem tudott, folyton mellébeszélt. A professzor mentőkérdése az volt, ismeri-e a Pitagorasz-tételt? Kis gondolkodás után a srác kibökte: az alapterület szorozva a magassággal, osztva kettővel. Ez a gúla térfogat-számítása, és ez már Csonkának is sok volt, megbuktatta. A fiú aztán 56-ban disszidált, egészen Ausztráliáig ment, ahol nyitott egy jól menő tetőfedő üzemet. A mai hallgatókkal meg az a helyzet, hogy egy részük – tíz-tizenöt százalékuk – komolyan érdeklődik a szakma után, a többség azonban arra törekszik, hogy valahogy átcsússzon a vizsgákon. Amíg tanítottam, a vasbeton tanszéken minden félévben kétszázötven beiratkozott hallgatóm volt. Százötvennel indult a képzés, mert száz már az első órára sem jött el, és volt olyan utolsó órám, ahol mindössze két hallgatóhoz beszéltem. Ma a hallgatók alig járnak előadásra. Talán azért, mert úgy gondolják, a könyvekben van a tudomány, elég, ha onnan megtanulják. Tévednek. Nem elég. A mérnöki praxisban is akadnak olyan szerkezettervezők, akik a lényeget látják, és vannak olyanok is, akik csak a számokat. Ma a tervezői jogosultsággal azt mérjük fel, hogy az illetőnek abban, amit csinálnia kell, van-e már gyakorlata. Én minden műszaki nóvumot, újítást, innovációt, amit életemben elkövettem, gyakorlat nélkül tettem. De alighanem Teller Edének sem volt gyakorlata a hidrogénbomba kikísérletezésében vagy Edisonnak a találmányai kiötlésében és megvalósításában. Minden innováció abból születik, amit az ember nem tanult az iskolában. Világéletében kísérleteztem, kutattam, hogy a tervezők már egy kiforrott, könnyen érthető, gyorsan alkalmazható módszert kaphassanak. Soha nem elégedtem meg a szakirodalom közreadásával, inkább utánajártam a dolgoknak, rájöttem, mi az eljárás hiányossága, miért gazdaságtalan egy-egy megoldás, és az hogyan tehető gazdaságosabbá.

ZSEBKÖNYV ÉS A LESZAKADT FÖDÉM

Hogyan született a legendás Statikus Kisokos?

Prosztata műtétem után három hónapig lábadoztam, üldögéltem otthon, akkor jött az ötlet, hogy a noteszemben hosszú évek alatt összegyűjtött tapasztalataimat, hasznos példákat és megoldási módokat papírra vessem, és zsebkönyv alakban megjelentessem a statikát tanuló diákoknak, illetve a teherhordó szerkezetekkel foglalkozó mérnökök számára. Ez közvetlenül a rendszerváltás előtt történt, amikor már engedélyezték magánművek nyomdai kiadását. Persze nem minden nyomda merte elvállalni a Statikus Kisokos sokszorosítását, végül az Állami Építőipari Vállalat székesfehérvári nyomdája készítette el az első kiadását 1990-ben. Később segédanyagként bekerült az egyetemi oktatásba is, folyamatosan javítgatva, aktualizálva több kiadást megélt az anyag, újabban Csanády Pál cége gondozza.

Mondd, miért nem lettél akadémikus?!

Először azért nem, mert jelöltként éppen előttem „csapott le a bárd”. Az akadémikusok komoly havi apanázst kapnak, ezért korlátozott a létszámuk. Második alkalommal ugyanígy jártam. Azt mondták, na majd harmadszor már úgy terjesztenek fel, hogy biztosan belekerüljek. Igen ám, de közben Glatz Ferenc kitalálta, hogy hetven év fölötti már ne válasszanak senkit akadémikussá. Elmúltam hetven, harmadszor se lettem akadémikus. Két éve viszont egy másik tudós testület, a Szent István Tudományos Akadémia, amelynek Erdő Péter bíboros az elnöke, akadémikusnak választott. Úgyhogy a Magyar Tudományos Akadémián nem vagyok akadémikus, a katolikus akadémián meg igen. 2021 novemberében tartottam székfoglaló előadásomat a gótikus rózsa-ablakok statikája címmel.

Kanyarodjunk kicsit vissza a rendszerváltás időszakára. Voltaképpen egy szakmai érdekképviseleti szervezet egyik ötletgazdája is voltál, amiből végül elindult a mérnöki kamara újra szervezése.

Kékedi Pál, Kármán Tamás, Kollár Lajos és én összeültünk a Vigadó téri Uvaterv székház egyik szobájában, és arról kezdtünk beszélgetni, hogy kellene egy statikus egyesületet alapítani, mert az építészeknek már létezik képviselete, a nagyjából nyolcszáz hazai szerkezettervezőnek azonban még hiányzik. Rendben, de melyikünk vállalja a szervezőmunkát? El voltunk foglalva a munkáinkkal, úgyhogy egyikünk sem jelentkezett, ám Kármán Tamás kitalálta, hogy kérjük fel a kiváló szervezőkészségű és jó kapcsolatokkal rendelkező Hajtó Ödönt. Más kérdés, hogy Ödön már a kezdetektől egy szélesebb körű mérnöki közösségépítésben gondolkodott, illetve megfelelő rangra kívánta emelni a felelősségteljes mérnöki munkát és hivatást. Kitartó szervezőmunkájának eredménye lett, hogy 1989 márciusában – szintén az Uvaterv székházban – megalakult a tervezőket összefogó mérnöki kamara egyesület, majd nyolc évvel később a köztestületi jogállású szakmai önkormányzat, a Magyar Mérnöki Kamara.

A Budapesti és Pest Megyei Mérnöki Kamara elnökségének sok éven át elnökségi tagja, és a Tartószerkezeti Tagozat első vezetője voltál, és elindítottad a Mérnök Újság építési hibák rovatát…

Igen, bár meg kell mondanom, sokkal gyengébb elnök voltam, mint a jelenlegi, mert mindössze annyit tettem a tagozatért, amennyit éppen kellett, míg Szántó László, a szervezet jelenlegi elnöke a munkaideje felében a kamaráért dolgozik.

A te érdemed a Tartószerkezeti Mesteriskola elindítása volt. 

Részben az enyém. A mesteriskola története az Olajterv székház 1973-as omlásával kezdődött. Ez egy síkfödémes vasbetonlemezes irodaépület az Október huszonharmadika utca és a Budafoki út sarkán, az első ilyen szerkezetű épület volt az országban, és senki sem tudta, hogyan kell oszlopcsatlakozásokat megoldani. Rosszul is csinálták meg, ráadásul a kivitelezésnél elkövették azt a hibát, hogy a legfelső szinten – ahol a homlokzat síkjából kiugró étterem volt – egy húszméteres tartó egyik alátámasztó pillérét elfelejtették berajzolni a tervbe, a szerkezetet pedig tovább gyengítette, hogy gépészeti csőátvezetéseket vágtak a pillérek oldalába a vasalás áttervezése nélkül. A födém tartott egy darabig, aztán összeomlott, levitte az épület jelentős részét, ez a mozgás pedig leszakított néhány födémcsatlakozását. Szabó János akkori ÉVM miniszter-helyettes azt mondta, hogy mivel ilyen építési hibákról nem tanulnak a hallgatók az egyetemen, továbbképzés céljából szervezni kell egy tartószerkezeti mesteriskolát. Először egy úgynevezett tartószerkezeti tanácsot hoztak létre, amelynek Szabó János volt az elnöke, a felesége pedig a titkára, majd felkérték Kollár Lajost és engem, hogy szervezzük meg az ÉVM Tartószerkezeti Mesteriskolát. Ebből lett aztán később, valamikor a kilencvenes évek derekán a kamara igen sikeres négy szemeszteres, félévenként ötven órás mesteriskolás képzése.

Szakmai életművedből mire vagy a legbüszkébb?

Kettőt ragadnék ki. Elsőként a rákoskeresztúri Új Köztemető krematórium épületének megtervezését, amelynek Pomsár János volt az építésze. Senki sem merte a statikáját megcsinálni. Olyan karcsú pillérei voltak, és olyan bonyolult szerkezete, aminek sem a méretezését, sem a kihajlás-vizsgálatát nem lehetett megtalálni a szakirodalomban. Elvállaltam, és ekkor született a karcsú betonoszlopok kihajlásáról szóló publikációm. A másik ilyen emlékezetes projekt a Rákóczi híd tervezési pályázata volt – Kollár Lajossal és Sigmond Andrással trióban –, amivel ugyan csak a második helyen végeztünk, de építészi, statikus tervezői eredményünkre máig büszke vagyok.

Szerinted mi az a többlet, ami ilyen kivételessé tehette mérnöki, kutatói és oktatói pályafutásodat?

Hogy kiemelkedtem az átlagból, talán az annak köszönhető, hogy nagyon szerettem tervezni, voltak jó megoldásaim, és úgy gondoltam, ezek érdekelhetnek más mérnököket is. Ennyi az én többletem. Nem írta elő senki, mégis publikáltam. Hogy mások is lássák: ami elsőre bonyolultnak tetszik, azt roppant egyszerűen meg lehet csinálni.