A TERC Szakkönyvkiadó gondozásában megjelent Nemzet és építészet Magyarországon az építészet történetén belül a társadalom és az építészet kapcsolatát tárgyalja. Vizsgálja a nemzeti érzés szerepét a formák választásában az előző századforduló idején. Ekkor a magyar társadalom az építészet formáiban megtalálta önkifejezése lehetőségeit. A XX. század elején a változó világ és a gyorsuló műszaki fejlődés megváltoztatta az építészet helyzetét és értékelését. Addig az építészet az emberiség legfontosabb társadalmi és politikai jelentéshordozója volt, az öröklétnek épített jelképeket, amit az ideiglenesség és az esetlegesség világa váltotta föl. E mű vázolja ezt a folyamatot is, az útkeresés bizonytalanságaival és a kiút lehetőségeivel együtt.

„A nemzetté válás a történelem egyik legtitokzatosabb aktusa, olyan kényszer, amelyet egy közösség, hangyaboly-lélekkel együtt érez meg. A megvalósult nemzetállam a történelem ritka befejezett nagy és stabil formája. A város maga a kifejtett nagy forma, az építészet pedig megvalósítása eszköze. A nemzet virtuális formája az állam, látható formája a város. […] A nemzet az emberek tudatos nagy közösségeinek, azaz a társadalmaknak stabil és jelkép értékű szervezete. Mint ilyen, a történelmi fejlődés végpontja. Eltekintve az emberi és természeti eredetű katasztrófák következményeitől, nemzet akkor vész el, amikor a nemzetet alkotó közösség elveszíti közös célját és nem keres, talál, alkot másikat helyette. A nemzet eltűnése egy nagy biológiai egység halála. Ekkor eltűnik a nagy forma iránti igény; a nemzetet jelképező szokások és rítusok megszűnnek összetartó erőként működni. Nincs nemzet utáni szervezett közösségi forma, nincs újabb, nagyobb, tökéletesebb egység” – írja Dr. habil. Déry Attila Ybl-díjas építészmérnök, egyetemi magántanár a könyv előszavában.