2025-re készen lesznek az új algyői Tisza-híd tervei

2025-re készen lesznek az új algyői Tisza-híd tervei

Tavaly eldőlt, hogy az algyői Tisza-híd 2x2 sávosítása zöld utat kap. Ma pedig már ott tartunk, hogy megvan a tervező, akinek az a feladata, hogy a meglévő híd mellé egy új, 500 méter hosszú, 2X1 sávos szerkezetet és hozzá kapcsolódóan 1,2 km utat tervezzen 2025-ig –...

Az MVM Mobiliti átadta első nagy teljesítményű töltőállomását

Az MVM Mobiliti átadta első nagy teljesítményű töltőállomását

Az MVM Mobiliti Törökbálinton átadta első 600 kilowatt összteljesítményű töltőállomását, amelyet európai uniós támogatásból valósított meg – közölte az ország legnagyobb e-töltő-hálózatát működtető MVM Mobiliti Kft. július 15-én.   A fejlesztés az MVM Ultra...

A víz körforgása körül

máj 4, 2023 | interjú

Bogárdi János professzor munkássága a vízgazdálkodással, hidrológiával foglalkozók körében széles körben ismert és elismert, még akkor is, ha a tudós szakember termékeny éveinek jó részét nem Magyarországon töltötte. Május elején tartotta a Magyar Hidrológiai Társaság tiszteletbeli tagságával járó székfoglaló előadását. Ennek kapcsán karrierről, öntözésről, migrációról, mezőgazdaságról és az emberi belátás szükségességéről, egyszóval az életről beszélgettünk.

 

 

Olvastam az önéletrajzában, hogy fiatal mérnökként ott volt az 1970-es szegedi nagy árvíznél. A helyiek féltek az 1879-es, a várost gyakorlatilag 90%-ban elpusztító árhullám megismétlődésétől. Én is ott voltam, azokban a napokban születtem, és a szüleim elmondásából tudom, hogy feszült volt a helyzet. Emlékszik erre?

Igen, a Műegyetemről érkezett fiatal oktatók és néhány hallgató, akik elkísértek minket, hogy a Tisza árvízi vízhozamát mérjük, az árvédelmi rendszer részévé váltak. A mai napig büszkén őrzöm a karszalagot, amivel a hovatartozásomat igazolni tudtam. A magas és még emelkedő vízállás miatt csak azt a megoldást lehetett választani, hogy a mérőtagot a szegedi közúti híd acélszerkezetéhez kötöttük ki. A mérőtag mérőszelvények közötti mozgatását egy, a mérőtag mögött mintegy „tolóhajóként” használt Kováts motoros rocsó végezte. Mindenki meg volt győződve arról, hogy az árvízi csúcsvízhozam messze felül fogja múlni a 4000 m³/s-ot. Ám Szegednél – a még egyre emelkedő vízállás ellenére is – a mért vízhozam valamivel 4000 m³/s alatt maradt. A többnapos mérési sorozat és a vízhozamgörbe hiszterézisének felrajzolása során derült ki a nem várt, viszonylag alacsony vízhozam oka. Az 1969-ben elkészült dunai vízerőmű a Vaskapunál még nem volt egész egy éve üzemben. A tiszai helyzetre való tekintet nélkül a vaskapui vízlépcsőnél tartották a normális üzemi vízszintet, ami egészen a titeli Tisza-torokig visszaduzzasztott. A fentről jövő, immáron az apadó ágon lévő tiszai árvíz formálisan nem tudott „befolyni” a Dunába.

 

Megúsztuk, és valószínűleg a román kollégák is tanultak az esetből. Ezt követően, nem sokkal később el is ment az országból. Mi volt az elsődleges ok? Politikai meggyőződés, vagy nagyobb szakmai kihívásokra vágyott?

Való igaz, hogy az akkori magyar politikai helyzettel nem értettem egyet; a komoly szakmai előmenetel előfeltétele volt, hogy az ember idejekorán belépjen a pártba, ezt világossá is tették a számomra. Bent akartam maradni a BME-n, ahol végeztem, ami csak úgy sikerült, hogy a vízügynél alkalmaztak és onnan vezényeltek vissza az Egyetemre, ahol tanársegédként dolgoztam. Nem akartam párttag lenni, anélkül akartam szakmailag továbblépni. De ne értsen félre, senkit nem ítélek el azért, mert esetleg a másik utat választotta. Akkor, a ’70-es évek legelején elképzelhetetlen volt, hogy a mi életünkben a politikai keretrendszer egyszer megváltozik. A másik motiváló tényező az volt, hogy apám, aki a professzorom is volt, és ugyanezen a területen dolgozott, erős egyéniség volt (idősebb prof. dr. dr. h. c. Bogárdi Jánosról, a BME tanáráról és az MTA tagjáról van szó. A szerk.) Attól tartottam, hogy ha itthon maradok, akkor én a „kis Bogárdi” maradok, akinek: ha sikerül valami, akkor az apám miatt alakult így, ha meg nem, akkor azt mondták volna, hogy lám, lám, még így sem…egyszóval elmentem.

 

Azon fontosabb vízfolyások és tavak listája, amelyekkel pályája során foglalkozott, egy teljes oldalt tesz ki. Azt akarom ezzel mondani, hogy sikerekben gazdag pályát futott be, és több évtized munkájából nehéz kiválasztani a csúcspontokat, de mégis, mi volt az, amire a legszívesebben emlékszik, amikor a csillagok összeálltak?

Kettőt is mondok. 1985 és 1988 között kutatással és oktatással foglalkoztam Thaiföldön: associate professzorként dolgoztam az Asian Institute of Technology-n (AIT). Az intézetet 1959-ben alapították, felismerve a vidékfejlesztés és a vízgazdálkodás, illetve ehhez kapcsolódóan a szakemberképzés jelentőségét. Abban az időben komolyan tartottak a dominóeffektustól, vagyis attól, hogy a kommunizmus egyik országot a másik után tarolja le, és belátták, hogy mindenki jobban jár, ha számottevően javítják a vidéki lakosság életkörülményeit. Később az AIT egy messzemenően ideológiamentes regionális postgraduális oktatási intézménnyé fejlődött. Egész Ázsiából érkeztek hallgatók, és mivel ösztöndíjat adtunk, ki tudtuk választani a legjobbakat. A mester és doktori képzésen részt vevő hallgatók közül később sokan a hazájukba visszatérve professzorok, szakminiszterek lettek. Intenzív és eredményes időszak volt, akkor kezdtem el azzal foglalkozni, hogy miként lehet összehangolni egy víztározó üzemeltetése esetén a mezőgazdaság vízigényét és az áramtermelés szükségességét. A szegények státuszának további romlását elkerülendő mindkét terület fontos, de nyilvánvaló, hogy az energiaszektornak jobb az érdekérvényesítő képessége.  A másik kiemelkedő jelentőségű munka, amely szintén sok örömet szerzett, hogy az ENSZ Egyetem Környezet és Emberi Biztonság Intézetének (UNU-EHS) alapító igazgatója lehettem 2003 és 2009 között. Az intézet tudományos profilját egy közös UNU–német bizottság dolgozta ki és foglalta össze egy tanulmányban. Az emberi biztonság fogalma egy ENSZ-definíció szerint túllép a hagyományos, elsősorban katonai/államközi vonatkozású biztonság fogalmán. Azt kiegészítve az emberre és a társadalomnak a nemzetállamnál kisebb léptékű egységeire vonatkoztatva, a félelemtől és a nélkülözésektől független szabadság fogalma felel meg annak, amit emberi biztonságnak nevezhetünk. A bonni UNU-intézettől elvárták, hogy az emberi jóllét és biztonság kérdéseit elsősorban a természeti szélsőségek (árvizek, aszályok, földrengések, vulkánkitörések, földcsuszamlások, tornádók stb.) kontextusában vizsgálja anélkül, hogy egy kifejezetten katasztrófakutatással foglalkozó intézetté váljon. Azt gondolom, hogy jól végeztük a munkánkat, ma már száznál több munkatársat foglalkoztat az intézet, és sikerült túllépnünk a vízgazdálkodás egyébként sem szűk keretein. Környezeti és emberi biztonsággal, ezek sérülékenységével foglalkoztunk, és azzal, hogy miként lehet felkészülni társadalmilag és technikailag egy szélsőséges helyzetre. Az intézet alapítása után egy évvel jött a cunami Délkelet-Ázsiában, amely megmutatta, hogy milyen mértékben vagyunk sérülékenyek, majd újabb egy év elteltével a Katrina hurrikán tanította meg a New Orleans-iakat, és persze mindenki mást, hogy egy ilyen szélsőséges helyzet csak több tudományág együttes munkájával kezelhető. Elkezdtük vizsgálni, hogy a katasztrófák, a klímaváltozás, a vízhiány miként kényszerít milliókat migrációra. Akkor ennek a kutatása még gyerekcipőben járt; a német szövetségi kutatási és oktatási minisztérium tisztségviselője, akitől pénzt kértünk a munka folytatására, azt mondta, hogy érti mindennek a jelentőségét, de nincs olyan költségvetési fejezet, ahonnan forrást tudna biztosítani. Büszke vagyok rá, hogy az elsők között foglalkoztunk környezeti tényezők keltette migráció kutatásával. Azt is megtanultuk, hogy az objektív kutatást mennyire nehezíti, ha az amúgy érthető együttérzés at érintettekkel tudományosan észlelhető jelenségeket „felülír”. Az érzelmi bevonódás oda vezet(het), hogy következtetéseink pontatlanok lesznek.

 

Két éve az egész világot bejárták azok a képek, amikor Németországban szokatlanul erős árvíz pusztított, komoly anyagi károkat és emberi életeket követelve. A gumicsizmás Merkel kancellár aggodalmas arca sokaknak beégett a retinájába. Engedje meg, hogy a „Vízből vagyok, vízzé leszek, miért forog a víz körforgása körül a világ?” című, 2022-ben megjelent kötetéből idézzek: „Az árvízi károk központja − elsősorban a szokatlanul magas számú halálos áldozatok miatt − a Bonntól délnyugatra található Ahr folyó völgye volt. Az Ahr a Rajna egyik rövid (kevesebb mint 90 km hosszú), de nagyon nagy esésű (több mint 500 m magasságkülönbség a forrás és a torkolat között), bal oldali mellékfolyója. Az árvíz áldozatainak kétharmada (több mint 130 ember) ebben a völgyben lelte halálát, elsősorban a megkésett és nem megfelelő riasztás, valamint a lakosság nem kielégítő felkészültsége miatt.” Mi történt a fegyelmezett és jól szervezett németekkel? Hogy fordulhatott ez elő?

Az Ahr folyó 1804-ben és 1910-ben is hasonló helyzetet idézett elő, azaz majdnem 100 évenként van egy olyan árvíz, amely komoly károkat okoz, még ha nem is akkorát, mint 2021-ben. A Rajnán nem történik ilyen villámárvíz, amikor csak néhány óra áll rendelkezésre ahhoz, hogy az érintetteket figyelmeztessük. Ha Köln felé közeledik az árhullám – ami a legveszélyeztetettebb német nagyváros –, fel tudunk készülni. Nagyon ritkán fordul elő – és ez is az okok közé sorolható –, hogy a korábban lehullott jelentős mennyiségű csapadék után a talaj, már az ahrvölgyi villámárvíz fellépte előtt egyszerűen telítődött, nem tudott több vizet felvenni, ami aztán hihetetlenül rövid időn belül folyami árvízként jelentkezett. Én is a környéken laktam, a kiáradt Ahr 80 méterre közelítette meg a házat, amelyben éltem. Hiába szóltak néhányan még idejében az embereknek, hogy vigyék az autóikat magasabban fekvő helyekre, de ezt nem mindenki vette komolyan. Elképzelhetetlennek tartották azt, ami órákon belül szomorú valósággá vált. így aztán sokan az utolsó percben próbálták a garázsból a járműveiket, vagy a kutyájukat menteni. Ám addigra, az áramütés veszélye miatt, a közműszolgáltató kikapcsolta az áramot, így nem tudtak kijönni a garázsból. Sokan így fulladtak meg, és voltak, akikre csak hetekkel később találtak rá.

 

Nem mintha az áldozatokat vigasztalná, de kiderült, hogy ki és mit hibázott?

Az államügyész még mindig nem tisztázta, hogy történt-e büntetőjogilag releváns emberi mulasztás. Ami biztos, hogy ilyen pusztító villámárvíz csak többszáz évente fordul elő, erre egyszerűen nem lehet felkészülni. De az Ahr völgyében a kollektív tudatlanság és az előkészületek hiánya, a riasztás késlekedésével párosulva vezetett ehhez a katasztrófához. Az, hogy a lehetséges árvizekhez másképpen is lehet hozzáállni, mutatja Passau esete. Amikor Németországból autóval jövök Magyarországra, mindig Passauban töltök egy éjszakát egy Duna parti szállodában. Ezt körülbelül tízévente elönti a víz, de ezt a helyiek tudják, és kezelik a helyzetet.  De az Ahr völgyében senki sem sejtette, hogy az árvízi előrejelzésre használt szoftver ,,nem hitte el” a mért vízszintemelkedést, és egy moderáltabb emelkedést vett figyelembe az árhullám előrejelzéséhez. Mire a hibát észrevették és az előjelzést pontosították, a vízmércét 5 és 6 méter közti vízszintnél már elvitte az árvíz. (Az árvízi csúcs végül is 7 méter körül volt, egy olyan folyócskában, ahol a vízmélység ritkán lépi túl a 70 cm-t. Az éjjel 23 óra körül kiadott riasztás túl későn jött, és sokakat el sem ért. Az 50–50 méteres sávokban a folyó mentén elrendelt evakuálás hatástalan maradt, mert addigra már el sem lehetett érni a veszélyben lévő, illetve már a víz által körülzárt embereket, hisz az elöntött völgyfenék néhol többszáz méter szélességben került víz alá.

 

Magyarországon azt gondoljuk, hogy ivóvízzel – édesvízzel – bőségesen megáldott bennünket a természet, és nincs is nagyon sok teendőnk. Egyetért ezzel a kijelentéssel?

Ez részben igaz. Ha megnézzük a makró indikátorokat, akkor azt látjuk, hogy az egy főre jutó vízkészlet relatíve magas, ugyanakkor ez a Dunára koncentrálódik, és ami bejön az országba, az ki is megy. Miközben az ország keleti fele a vegetációs periódusban kifejezetten száraznak számít, amit öntözéssel lehetne orvosolni. Az biztos, hogy az öntözéses mezőgazdaságnak nagyobb teret kell(ene) adni, aminek a kiépítése hosszú évek munkája lenne. Paradoxon, hogy a gazdák nem feltétlenül érdekeltek ebben, mert az európai uniós támogatást így is úgy is megkapják. De ha az ország az élelmiszer biztonságának terén komolyabb szerepet szeretne adni a hazai mezőgazdaságnak, akkor az öntözés és az ahhoz szükséges infrastruktúra fejlesztése legalábbis megfontolandó. A közelmúltban hallottam egy helyettes államtitkártól, hogy Magyarország a saját szükségleteit kétszeresen meghaladó mennyiségű élelmiszert képes előállítani. Ám, ha elérnénk például a német termésátlagokat, ez a szorzó négyszeres is lehetne! Szóval a mezőgazdaságban óriási tartalékok vannak, amire a világpiacon nagy valószínűséggel szükség is van. Ez a klímaváltozás miatt öntözés nélkül elképzelhetetlen lenne. Ehhez viszont szükséges lenne a Tiszán egy további vízlépcsőt építeni. Ámbár a bős-nagymarosi történet miatt a vízlépcső gondolata még mindig tabunak tűnik.

 

Van olyan ország, ahol a vízgazdálkodás példaértékű, és ahol társadalmi konszenzus van a teendőket illetően, a szakma és a közigazgatás kéz a kézben évtizedeken átívelő terveket valósít meg?

Azt mondanám, hogy nincs olyan ország, ahonnan mindent, mint jó példát egy az egyben át tudnánk venni. Mégpedig éppen az ön által említett konszenzus, illetve annak hiánya miatt. Hollandia területe nagyjából a Dunántúlénak felel meg, mégis a világ egyik vezető mezőgazdasági exportőre. Ami példaértékű is lehetne, ám ezt nagyon komoly műtrágya felhasználás mellett érték el, a talaj nitrát tartalma magas, ami miatt a környezetvédők joggal berzenkednek. Nehéz egyensúlyt találni, hiszen minden éremnek van egy másik oldala. Nincsenek egyszerű válaszok. Sosem kedveltem azokat a mérnök kollégákat, akik kiállva a pódiumra azt állítják, hogy rájöttek egy probléma megoldására, amelynek nincs mellékhatása. Szinte mindennek van. Mielőtt a Rajnát szabályozták volna, gyakori volt a malária. Mára ez eltűnt. Napjainkban sokan hibáztatják Vásárhelyi Pál Tisza-szabályozását, mondván, hogy jelentős vizes élőhely tűnt el. Ez így van, de hogy József Attilát idézzem, abban az időben, amikor az elveszettként siratott vizes élőhelyek még megvoltak „kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk”, mert ezek a területek a szabályozás előtt a mezőgazdaság számára nem voltak hasznosíthatóak.

 

A német híradóban láttam, hogy a reptéren, nyaralni indulókat kérdezgettek, hogy nem éreznek-e „repülési szégyent”, merthogy növelik a károsanyag kibocsátást, szennyezik a Földet. Mit tehet az egyes ember, meddig terjed a felelőssége?

Ha a kérdést tágabban értelmezzük, akkor való igaz, hogy nem csak azok a dolgok tehetik jobbá az életünket, amelyek feltétlenül több nyersanyag felhasználásával járnak, ám ennél nagyobb gondnak látom a népességrobbanást. Gyerekkoromban még csak négymilliárd földlakó volt, most nyolc, aminek egy része – a nagyobbik része – szegényebb, mint mi itt Európában, ám szeretne úgy élni, mint mi. Tudatában kell lennünk a nyersanyagok végességének, a következő generáció oktatásának erre kell fókuszálnia. Ugyanakkor arról is meg vagyok győződve, hogy konzekvensen haladva, pragmatikusan kell megoldásokat keresni. Igen, az emberiség komoly problémákkal néz szembe, de ha ezeken hisztérikusan, kampányszerűen akarunk úrrá lenni egyszerűnek tűnő megoldásokat csodaszerré kikiáltva, az nem sok jóra vezet, sőt újabb hibákat követünk el. Ilyenek például az elektromos autók akkumulátoraival kapcsolatos problémák. Kiegyensúlyozott módon kell haladni; nem tudunk 10 fokos szobában lenni télen, de 19 fokosban szerintem már igen, én legalábbis ennyire állítottam be a termosztátot.

 

Talán azzal kellett volna kezdenem, amit a könyvében az édesapjáról ír: „… döntő szerepet játszott a pályaválasztásomban, de tudatosan kerültem, hogy a vízügyi pályán az ő szakterületeihez túl közel jussak. Ez abban is megnyilvánul, hogy a szakirodalmat egyetlen Bogárdi és Bogárdi publikációval sem gazdagítottuk. Személyes találkozásainkkor, s ezek 1971-től haláláig nem voltak túl számosak, ritkán beszélgettünk szakmai témákról. Mégis elmondhatom, hogy a mai napig jelen van szakmai életemben is.” Édesapja 70 évesen egy csapásra lezárta a kutatásban, oktatásban gazdag szakmai életét, mondván, hogy „azt szeretném, úgy emlékezzenek rám, mint aki előadás után még maga le tudott lépni a katedráról, és nem kellett, hogy elvezessék”. Sokan sajnálták, mondván, hogy még volt benne kraft, és jó szakember volt. Abban biztosan hasonlítottak egymásra, hogy Ön is szívügyének tekinti a következő generáció oktatását.

Mint egyetemi oktatónak nekem is megadatott az a nagyszerű élmény, hogy egykori doktoranduszaim sokszor magasra ívelő szakmai és tudományos karrierjének nemcsak elégedett megfigyelője, hanem aktív támogatója is lehettem. Most, amikor beszélgetünk már tizenöt volt mester- és doktori tanítványom vagy egykori beosztott munkatársam dolgozik magas egyetemi oktatói, tanszékvezetőnek megfelelő vagy még annál is magasabb akadémiai vezető pozícióban a világ nyolc országában. Ezek közül többel a mai napig aktív kapcsolatban vagyok. Például a sri lankai K.D. W. Nandalal professzorral, aki 1995-ben nálam doktorált, több évtizedes együttműködést tartok fent. Ha a kérdés felvetődne, hogy több mint öt évtizedes munkásságom melyik eredményére vagyok a legbüszkébb, a válasz egyértelműen az lenne, hogy a tanítványaimra. Ez, az említett nemzetközi eredményeken kívül, magában foglalja azokat a magyar kollégákat is, akiknek az 1990-es években, mint a hollandiai Wageningen Agricultural University professzora pályájuk elején segíteni tudtam.

 

Rozsnyai Gábor

 

A cikk Bogárdi János: Vízből vagyok, vízzé leszek – Miért forog a víz körforgása körül a világ? című könyvének felhasználásával készült.

2025-re készen lesznek az új algyői Tisza-híd tervei

2025-re készen lesznek az új algyői Tisza-híd tervei

Tavaly eldőlt, hogy az algyői Tisza-híd 2x2 sávosítása zöld utat kap. Ma pedig már ott tartunk, hogy megvan a tervező, akinek az a feladata, hogy a meglévő híd mellé egy új, 500 méter hosszú, 2X1 sávos szerkezetet és hozzá kapcsolódóan 1,2 km utat tervezzen 2025-ig –...

Az MVM Mobiliti átadta első nagy teljesítményű töltőállomását

Az MVM Mobiliti átadta első nagy teljesítményű töltőállomását

Az MVM Mobiliti Törökbálinton átadta első 600 kilowatt összteljesítményű töltőállomását, amelyet európai uniós támogatásból valósított meg – közölte az ország legnagyobb e-töltő-hálózatát működtető MVM Mobiliti Kft. július 15-én.   A fejlesztés az MVM Ultra...