Mindenütt történetekkel találkozunk, és az életet is jóval intenzívebben éljük meg, ha a hallott, a látott, az átélt történéseket történetekbe ágyazzuk, hiszen az elbeszéléseken keresztül az egyéni tapasztalatainkat is közös élménnyé alakíthatjuk, sőt tudatosan is alakítjuk. De miért emlékszünk a történetekből inkább az általuk kiváltott érzelmekre, mint a leírt eseményekre? Milyen hatással vannak a narratívák (elbeszélés, történetmesélés és -értelmezés) az agyban zajló mechanizmusokra? A történetmesélés a tanulási és tanítási folyamatunk hatékonyságát is javítja, a gondolkodásmódunk kialakításának hasznos eszköze, amely nemcsak a nehéz és tragikus élethelyzetekben segít, de a boldog érzelmek feldolgozásában is.
„Mesélek, tehát vagyok. A közös narratív átélés a puszta térbeli együttléten messze túlmutató közösséget teremt. Ez az agyunk börtönéből, valamint az itt és mostból való kitörés valami egészen elképesztő: a tudatmobilitás fajunk nagy evolúciós vívmánya” – állítja Fritz Breithaupt kognitív pszichológus, A narratív agy – Miért gondolkodunk történetekben? című, a Typotex Kiadó gondozásában, a Test és lélek sorozat keretében megjelent művében. A szerző az Indiana University Bloomington tanára, a német irodalom és a kognitív tudományok professzora, művében az agykutatás legfrissebb eredményeire és több ezer résztvevővel végzett kísérletekre támaszkodik, emellett narratológiai eszközökkel filmsorozatokat, regényeket, Grimm-meséket és mindennapi irodai pletykákat is elemez. Olyan lényekként láttat minket, akik történetek révén határozzák meg helyüket a világban, a pszichológiát pedig olyan tudományként fogalmazza meg, amelynek az érzelmekre és az affektusokra kell összpontosítania az ember megértésben.
