Harmincöt év alatt egy maroknyi tervezőből álló irodából az ország egyik legsikeresebb és legnagyobb létszámú mérnökcégét építette fel a szakmai körökben „hídverőként” is emlegetett Tóth Attila. A Céh Zrt. elnökével és jövőfelelősével vállalkozásépítésről, buktatókról és persze a szakmai jövőjéről beszélgettünk.
Honnan indult a történet? Mi volt a rendszerváltáskori cégalapítás alapötlete?
1989-ben már négy éve vállalkozásban dolgoztam, először szakcsoportban, majd gmk-ban és kisszövetkezetben. Harmincöt éves voltam, amikor harmincöt évvel ezelőtt megalapítottuk a céget azzal a szándékkal, hogy munkahelyet teremtsünk magunknak. Körülöttünk minden leépülőben volt, a gazdaság, az iparág, a nagyvállalati struktúra, az államnak egyre korlátozottabbak voltak a lehetőségei, ugyanakkor nem voltak még a piacon se külföldi cégek se hazai tőketulajdonosok. 1988-ban magasépítési tervezési munkákat végző kisszövetkezetünk volt, melynek másik vezetője az a Kalmár János volt, aki az Óbuda-Újlak mérnökcéget alapította. Én meg a Céh Kft-t, és a magasépítés mellett elkezdtünk foglalkozni autópálya és hídtervezésekkel is, a Megyeri híd története is tulajdonképpen ekkor kezdődött egy tanulmánytervvel. Legelső megbízásunk egyébként nem ez, hanem a Pesti Hírlap szerkesztőségének épülete volt a Blaha mögött. Elindult a cég, és villámgyorsan megtanultuk, hogy a vállalkozás nem pusztán abból áll, hogy jól megkalapáljuk a munkát. Piacot kellett szerezni, menedzselni kellett, csapatot kellett építeni. És mindenekelőtt meg kellett tanulni, hogy ne csak egyik napról a másikra éljünk, hanem képezzünk tartalékokat, alakítsunk ki rendszereket, tudatosan teremtsünk piacokat, nem utolsó sorban pedig megtanuljuk mi fán terem a marketing és a sales.
A vállalkozás felépítésében, fejlesztésében és vezetésében jelentett bármiféle előnyt, hogy korábban másodállásban kosárlabdaedzőként is működtél?
Hogyne! NB II-es női csapatot edzettem, ráadásul a feleségemet is itt, a Kertészeti Egyetem csapatánál ismertem meg. Ez utóbbi azt is jelentette, hogy fel kellett hagynom a kosárlabdával. A cég mérnökcsapata felépítésének a kezdetektől fogva része volt a közösségformálás, a közösséggel való törődés. Ahogy edzőként is oda kell figyelned minden egyes játékosodra, ugyanúgy figyelemmel kísértem minden munkatársam teljesítményét vagy mentális állapotát. A kezdet kezdetén ráadásul az az edzői szerep volt az egyetlen mintám, hiszen pionírok voltunk, mások még nem jártak előttünk, nem taposták ki nekünk az utat. A mi ágazatunkban egy viszonylag szűk kör járta ugyanazt az utat, vagyis építkezett a nulláról, mint mi. Mert hiszen nem ugyanaz a helyzet, amikor valaki egy privatizáció során lépett új státuszba, vagy a semmiből, apránként nőtt fajsúlyos piaci szereplővé.
Kezdeti buktatók szinte mindig vannak. Nektek mi jelentette a tanulópénzt?
Úgy kezdődött a mi pályánk is, hogy háromszor elhasaltunk. Előfordult, hogy hibás tervezésből adódóan mi magunk tehettünk róla. Ilyenkor az ember persze megtanulja, milyen jelentősége van a tervellenőrzésnek, és hogy miként lehet biztonsággal lábra állítani egy-egy projektet. Voltak aztán olyan külső körülmények, amikor a megrendelő tönkrement, vagy amikor emberi rosszindulat okozta a bukásunkat. Belefutottunk zsiványokba is, akik átvertek, nem fizettek ki, vagy akik azt gondolták, ők nem kapitalisták, csak kapitalistát játszanak. Az egyik legfőbb tanulság az volt: ha szinte kezelhetetlen helyzetben kezdünk el verekedni az igazunkért, felőröl bennünket a hátrafelé védekezés, holott nekünk arra kell fókuszálnunk, hogyan haladjunk előre. Ezért bizonyos dolgokat el kellett tudni engedni. Akkor is, ha veszteséggel járt. Az építőipar tönkrement vállalatai, lánctartozásai, eszméletlen infláció jellemezték ezt a periódust, és még nem jött a külföldi tőke. Lassan formálódott a régi hamvaiból egy új világ. V olt egy elszánt csapatunk, amely mindenféle mérnöki szakágakat képviselt, együtt dolgoztunk, egymásért vállaltunk felelősséget. És ez a felelősségvállalás volt az, ami a cég erősödésével tovább terjedt. Akadt persze, aki egy bukás nehéz pillanatai után felállt az asztaltól és elment, aki viszont maradt, megerősödve jött velünk tovább.
Mikor erősödtetek meg igazán?
Először akkor, amikor a Westel-lel elkezdtünk dolgozni a régi dohánygyár területén, és felállt a projektmenedzser irodánk, amely nagyon rugalmasan tudott alkalmazkodni a villámgyorsan fejlődő távközlési cég változó igényeihez. Amilyen intenzíven nőtt a Westel, majd a T-mobile, úgy kellett nekünk is erősödni és fejlődni. Irodaházuk átalakítástól kezdve üzletek, telefonközpontok, bázisállomások beruházásszervezésén, projektmenedzselésén és teljes körű tervezésén át a távközlési társaság központi irodaházának átépítéséig sok projektre kiterjedt ez a kapcsolat. Közösen fejlődtünk és közben megtanultuk milyen nagy dolog a bizalom, illetve megtanultuk, hogyan kell a megrendelő fejével gondolkodni. De hasonló, embert próbáló történet volt a Porsche Hungária sztori is, ahol szintén szimbiózisban dolgoztunk és együtt fejlődtünk a megbízóval. Egy cégvezetőnek időről időre le kell ülnie átgondolni, mi történt eddig, mit gondol a jövőről, a „hogyan tovább” kérdéséről. 1995-ben mi azt a döntést hoztuk, hogy zrt-vé alakulunk. Ez egyrészt jelzés volt a piacnak, hogy másképp gondolkodunk, másrészt a munkatársainknak is, hogy hosszútávú fejlődésben vagyunk. És ez a mai napig így van, a vezetőink javarésze több mint húsz éve a Céh kötelékében dolgozik.
Volt benned bármikor is kérdőjel a tekintetben, hogy ez az egész egy sikertörténet lehet?
Nem. Szerintem két dologra voltam kódolt: a vállalkozói létre és a közösségépítésre. Nem volt kérdés, hogy ezt akarom. És amikor már veled tart negyven-ötven ember, haladunk egy bizonyos irányba, ezt pláne nem adhatod fel, hiszen felelősséggel tartozol értük, a kollégák mindegyike mögött pedig ott áll egy-egy család is. Jelenleg háromszázötvenen vagyunk, de a mai napig rendszeresen kiállok eléjük, hogy mutassam merre tartunk, hogyan fest a bennünket körülvevő környezet, mit tartogathat a jövő. Ennek létezik egy intézményesített formája is nálunk, a Céh fórum. Minden évet ezzel kezdünk és zárunk, és évközben is rendezünk online céges fórumokat. Múlt héten csapatépítő tréningünk volt száznyolcvan kollégával, Szegedről feljött a BYD-s csapat, Debrecenből a BMW-s gárda. Ezek az alkalmak is lehetőséget adnak arra, hogy beszélgessünk egymással. A Céh számomra egy együtt dolgozó, együtt alkotó közösség, ahol közös életünk van, és ahol felelősséget érzünk egymásért.
Mikor formálódott közösséggé a szervezet?
1995-re már nagyon kompakt volt a cég, kialakult egy jól működő struktúra: tervezőiroda, projektmenedzsment iroda, hídtervező iroda. Talán hatvanan voltunk akkoriban, ami még egy közösségként befogható léptéket jelentett. Aztán tovább bővültünk, növekedtünk és el kellett indulni abba az irányba, hogy kialakulhassanak cégen belül a kisebb, szakági-, irodai- vagy projektközösségek. Ma már minden csoport rendelkezik házon belül saját forrással ahhoz, hogy maga is szervezzen például csapatépítő programokat.
És Te hogyan képezted magadat?
Volt egy barátom, egy nagy csapágycég vezetője, akit még a kezdet kezdetén felkerestem és megkérdeztem, hogy mit kellene tanulnom. Hosszasan sorolta, kitől mit lehetne megtanulni. Megfogadtam a tanácsait, és belevetettem magam a tanulásba. Egyik kurzus követte a másikat, ezek közül a Dale Carnegie képzés jelentett számomra valódi alapvetést, később pedig az MBA fokozat megszerzése. Nincs olyan, hogy megállsz, nincs olyan, hogy már mindent tudsz. Folyamatos tudásbővítés nélkül nem lehet előrelépni. Az kevés, ha egy műszaki projekthez, fejlesztéshez pusztán mérnöki szemlélettel közelítünk. Amikor eljött az az idő, hogy kapcsolatot kellett tartani a külföldi megbízókkal, a fejemhez kaptam: hoppá, nem tudok rendesen angolul! Újra képezni kellett magamat, és ha hiszed, ha nem, még ma is hetente kétszer angolt tanulok.
Szerinted melyek azok a kompetenciák, amelyek leginkább hiányoznak a hazai mérnökcégek menedzsmentjéből?
A háromdimenziós látásmód. Nemcsak a szűk szakmát kell látni, de a kliensek piacát, gazdasági körülményeit, és a trendeket is, a harmadik dimenzió pedig a jövő, a vízió, látni kell merre tart a világ és benne Magyarország, merre fejlődik tovább az ágazatunk. Egy ideje már nem vezérigazgató vagyok, elnöki posztot töltök be, és a cég stratégiájával, fejlesztésével foglalkozom. Ha úgy tetszik, én vagyok a Céh jövőfelelőse.
Az építőipar/építésgazdaság utóbbi húsz éve maga volt a hullámvasút. Hogyan éltétek meg a krízishelyzeteket, mélységeket és persze a csúcsokat?
Ki kellett alakítani azt a fajta rugalmasságot, amivel kibírhatók voltak a rossz és a még nehezebb időszakok. Az ingatlanválság idején igazán pocsék helyzetben voltunk, ám akkor is kibírtuk. Sokféle módon lehet ezt megtenni. Az egyik alapfeltétel, hogy erős pénzügyi tartalékokkal kell rendelkezni. Minden időpillanatban mérjük, aktuálisan mennyi tartalékunk van. A második feltétel az elegendően széles piaci mozgástér, a harmadik pedig a szakmai rugalmasság.
Hogyan alkotsz?
Nem foglalkozom már konkrét mérnöki projektekkel. Az alkotásom az, ha a cégben dolgozók alkotóképessége a legszélesebb módon ki tud bontakozni. Legyenek sikeresek ők! Amikor a Megyeri hídért két Széchenyi-díjat kapott két kollégánk, nagyon boldog voltam. Az én alkotómunkám a csapatépítés: az alkotni tudó közösség kialakítása és fenntartása. Az ezekhez hozzárendelt innováció irányítása. Nem utolsó sorban pedig a felelős stratégiaalkotás: milyen irányt válasszunk, mit követel meg a piac. Az én alkotásom a cég jövőjének formálása. Hogy jövőálló legyen a Céh.
Ugyanazzal a motivációval jössz még be reggelente, mint korábban?
Változnak a driver-ek. Nem feltétlenül jövök be reggel, ha csak 10 órától van programom, fél 10-kor érkezem. A motiváció persze ugyanaz, hiszen mindig lebeg előttem valamilyen cél. E tekintetben még nem fáradtam el, fizikailag már igen. Elvileg elég lenne hat órányi munka, de igazán még mindig 10-12 óra. De hát ez a vállalkozói lét sajátja! Most azért tart egy munkanap tovább, mert hetvenévesen már lassabb az ember. Az energia így vagy úgy, de fogy, a motiváció viszont örök.
Az eltelt 35 év alatt rengeteg megvalósult projektet jegyezhetett a csapatod. Lettek kedvenceid?
Persze. A kedvencek hosszú sorából kihagyhatatlan a kétszeres – Hunyadi Mátyás és dr. Kisbán Sándor tervezők révén – „Széchenyi-díjas” függőkábeles híd, a Megyeri híd, illetve az Európa Nostra-díjjal elismert Millenáris Park. De említhetném a Mol-tornyot, vagy az Elysium luxus lakóparkot, az egykori rózsadombi SZOT Szálló helyén.
Azt mondod, jövőfelelős vagy. Mire készüljenek a mérnökök? Milyen lehet ennek a szakmának a holnapja?
A szakmában létezik egyfajta félelem, hogy atyaég mi lesz velünk?! Azonosulni tudok azzal, amit a Tanácsadó Mérnökök Nemzetközi Szövetsége, a FIDIC állít ezzel kapcsolatban: a jövő építőiparának legfőbb kihívását a fenntarthatósággal kapcsolatos feladatok jelentik majd. Csak Európában harmincötmillió lakóépület szorul azonnali felújításra. Mérnöki feladataink szerintem biztosan lesznek, áttervezni, átépíteni, máshogy és jobban építeni holnap is fogunk. Megérkezett a mesterséges intelligencia is, tanuljuk a használatát, és ha okosan tudjuk betagolni a szakmánkba, ha jó asszisztensé, bizonyos esetekben pedig jó társsá tudjuk tenni, akkor jó jövőnk lesz.
Mit tanácsolnál egy vállalkozás indításon gondolkodó fiatal mérnöknek?
Hogy keressenek réspiacokat! Azt kell megtalálni, hol van olyan jövőbe mutató dolog, amire fel lehet építeni egy vállalkozást. Ha ugyanazt akarják csinálni, mint bárki más, akkor nehéz, keserves, küzdelmes életük lesz, mert ellenérdekelt lesz a piacon mindenki. Azt tanácsolnám, legyen világos víziójuk, legyen innovatív képességük és stratégiájuk. Lássák a piacot, és legyen érzékenységük arra is, hogy a fejlődéssel együtt továbbfejlesszék cégkultúrájukat!
Újra bejárnád ezt az utat?
Határozottan igen. Nagyon szép és nagyon nehéz út volt. Nyilván van egy csomó olyan részlet az életemben, amire utólag azt mondanám, ezt másként csinálnám, de ez alapvetően a saját utam volt. Járom ma is a világot – hetvenhárom országba jutottam már el – szedegetem fel az információkat, figyelem merre tart a mérnöki világ, hol, milyen újdonságok, trendek vannak. A szakma jövőjét fürkészem, és nagyon szerencsésnek mondhatom magam, hogy ezt megtehetem.
Dubniczky Miklós
