A Művészetek Palotájában idén 19. alkalommal és összesen 10 kategóriában adták át az idei Prima Primissima Díjakat, továbbá a Közönségdíjat. Magyar oktatás és köznevelés kategóriában Härtlein Károly vehette át a rangos elismerést.

Härtlein Károly fizika szakos tanár, mesteroktató, tanszéki mérnök a BME Fizikai Intézetében, azoknak is legenda, akik amúgy nem szeretik a fizikát. A híresen jó előadó generációkkal szerettette meg a fizikát, és 33 év után sem érzi úgy, hogy belefáradt volna ennek oktatásába. Azt meséli, hogy neki a hobbija is ugyanez: amikor nem dolgozik, akkor olyan kísérletet talál ki, amelyekkel meg közelebb lehet hozni a fizikát a jövő generációjával.

Egyszer egy ismerősöm elküldött egy népszerű hoaxot, miszerint, ha fordítva ütöm be a pénzkiadó automatába a bankkártyám PIN-kódját, a rendőrség ezt riasztásként értékeli, és azonnal kijön a járőr. Vissza akartam küldeni egy olyan cikket, ahol ezt cáfolják. A keresőben 42 találatom volt, amely mind átvette a nyilvánvaló sületlenséget, és csak egyetlen olyan oldalt találtam, ahol elmagyarázták, hogy miért nem létezhet ilyesfajta bűnüldözés. Oda akarok kilyukadni, hogy a fizika bonyolult dolog, nem könnyű elmagyarázni. Mennyire kell ellenszélben dolgoznia annak, aki tudományos ismeretterjesztéssel foglalkozik?

Budapesti Szkeptikus Konferencia néven 2004-től 2017-ig volt egy konferenciánk, ahová neves, zseniálisan jó előadókat sikerült megnyernünk. A módszerünk, a filozófiánk az volt, hogy tudást adunk az embereknek, akikben ennek hatására megfogalmazódik a jó válasz. A szkeptikus.bme.hu oldalon ma is elérhetőek az elhangzottak. Olyanok fogadták el a meghívásunkat, mint Beck Mihály kémikus, a hazai szkeptikus élet doyenje, üzenet formájában jelen volt Oláh György Nobel-díjas kémikus vagy James Randi, a nemzetközi szkeptikus élet egyik meghatározó személyisége. Sohasem állítottunk pellengérre egyetlen általunk áltudósnak vélt embert, inkább arra helyeztük a hangsúlyt, hogy az érdeklődők tanuljanak, legyen meg az „áhááá” élmény. Egy szkeptikusnak az a legnagyobb siker, ha a hallgatóságban az előadás hatására fogalmazódik meg a helyes, tudományosan megalapozott vélemény.

Úgy tűnik, a tudósok vesztésre állnak az áltudósokkal vívott harcban. Utóbbiak miért ilyen népszerűek? Nem lehet velük felvenni a harcot?

Őket nem köti a szakmaiság, olyat tudnak ígérni, amit mi, akik a másik oldalon állunk, csak cáfolni tudunk. Ezt legtöbben úgy élik meg, hogy mi elveszünk, megtiltunk valamit. Az energiamegmaradás elvére – ami egy alap fizikai tétel –, azt mondják, hogy hülyeség, illetve van egy kibúvó alóla, létezik egy kiskapu. Az emberek hinni akarnak abban, hogy az említettek segítségével varázslatos megoldást találhatnak, például nem kell kifizetni a gáz-, és villanyszámlát. Azt ígérik, hogy energiát tudnak előállítani a semmiből, ezzel nehéz versenyezni. Nem egy nyelvet beszélünk. Mi fizikusok használjuk a törvény szót, amelyek kísérletek, megfigyelések eredményeiként összegzünk. A törvény szót a jog is használja, amellyel a viselkedésünket szabályozzák, itt érthető, hogy vannak kivételek. Vagyis a társadalom egy része számára van kiskapu a törvényeken. Például mindenki fizet személyi jövedelemadót, kivéve a huszonöt év alattiak. Ám semmilyen kivétel nincs az energiamegmaradás törvénye alól. Talán szerencsés lenne, ha két külön szó lenne az élet két területére.

Visszatérő vád, hogy a BME megkérdőjelezhetetlenül magas szintű képzése és a valóság között van egy rés, az elmélet és gyakorlat távolról integetnek egymásnak. Ön miként látja ezt?

A nyolcvanas években az Oleg Kosevoj Ipari Szakmunkásképző Intézetben majd az Ihász Dániel Közlekedési Szakközépiskolában tanítottam gépészetet – elméletet és gyakorlatot egyaránt –, majd fizikát. Egyszer egy teherautó fékrendszerét raktuk össze, éppen a fékpofák geometriáját alakítottuk ki, amikor egy tanuló feltett egy kérdést: Ő úgy tanulta fizika órán, hogy a felület nagyságától nem függ a súrlódási erő. Miért kell tehát nagy felület a fékdob és a fékpofa jó működéséhez? Mit lehet erre válaszolni? A válaszhoz érteni kell az alapokat és a gyakorlatot is, a fizika órán a súrlódást leegyszerűsítve tanítjuk, ezt az egyszerűsített modellt a fék esetében nem lehet használni. A képzéshez, jelen esetben az autószerelő képzéshez kell a fizika órát, az ott tanítottakat szabni. Sokszor nem szerencsés, ha elválik az élet és az elmélet. Mindenütt és mindenben van fizika, a mi dolgunk, hogy ezt alaposan elmagyarázzuk. Mondok egy példát: még a női smink minősége is függhet a fizikatudástól. Ugyanis az arcra felvitt smink színe az azt megvilágító fényforrás színétől is függ. Egy hölgy az esti bulira készülve hiába látja magát szépnek a fürdőszoba fényeinél, ha ahova készül, nem olyan fény lesz, mint a sminkelés helyén. Ha olyan helyre megy, ahol a fényforrás által kibocsátott fény spektruma több pirosat tartalmaz, akkor úgy fog kinézni, mintha busójárásra készülne, sokkal élénkebb lesz a piros szín. Ha mindez fordítva történik, akkor viszont sápadtabbnak fog látszani annál, mint amilyenre festette az arcát. Viccesen fogalmazva olyan összhatása lesz, úgy fog kinézni, mint egy kétnapos vízihulla. A tanuló által felvetett dilemmának pedig az a megoldása, hogy figyelembe kell azt venni, hogy a fékezés során hő keletkezik, és a fékpofa csak akkor fog jól működni, ha a keletkező hő nagy felületen oszlik el.

Fontosak az alapok, mert csak így lehet megérteni a gyakorlatot.

Erre hadd meséljem el az édesapámtól hallott történetet. Az ’50-es években rengeteg feszített vasbeton hidat építettek, de a betonvas feszítéséhez nem volt elég erőmérő óra. Történetünk hősének, a BME-n végzett mérnöknek esetenként 20 betonvas megfeszítettségét is meg kellett (volna) mérnie, de egyszerűen szűkében volt az eszköznek. Egyik nap egy vidéki cigányzenés étteremben vacsorázott, és támadt egy ötlete. Odament egy cimbalmoshoz, és megkérdezte: „Akar-e napközben fizikai munka nélkül pénzt keresni?” – kérdezte a cimbalmost. Az ötlet az volt, hogy ha mindegyik vas ugyanolyan hosszú, azonos anyagból készült, és ugyanakkora erő feszíti, akkor a kalapács ütésére ugyanazon a hangon kell megszólalnia. Erre a „vizsgálatra” egy zenész fül kiváló „műszer”. Egyet kalibráltak, majd a többit hozzáhangolták. A gyakorlati megoldás elméleti alapját – hogyan alakulnak ki állóhullámok a húrszerű alkatrészekben – a mérnök a fizika órán hallottakból merítette, és megbízhatóan működött is. Az elmélet, a képletek fontosak, de nem elég ismerni, hanem érteni is kell azt, amit „mondanak”. Minden betű a képletben akár egy kísérletet idézhet fel! A képlet olyan, mint a miniszoknya a nőkön, a lényeget eltakarja, de gondolatokat ébreszt – szoktam mondani.

Ha jól sejtem, Ön is hasznát vette, hogy az eredeti végzettsége gépész.

Amikor idekerültem a BME-re, és először mentem le a műhelybe egy általam készített rajzzal, kérve az ötletem megvalósítását, a rajzra pillantva azt kérdezték először, hogy gépész vagyok-e? Látszott a rajzon, hogy tanultam gépészetet. Ennek köszönhetően félszavakból is megértjük egymást. Nem mindegy, hogy gyártani vagy összeszerelni fognak az adott rajz alapján ki kell, hogy derüljön, hogy milyen a tűrés, az illesztés, a felületi minőség, a felületi érdesség vagy éppen az anyagminőség.

Mi a helyzet az oktatás minőségével manapság?

’77-ben érettségiztem gépipari szakközépiskolában, sok fizika óránk volt. Itt szeretném megjegyezni, hogy öt tanárommal, köztük a ma már 100 éves Tóth István „Ficussal” a mai napig is nagy örömmel tartom a kapcsolatot. Szóval több fizika óránk volt, mint a nemrég érettségizett gimnazista fiamnak. Pedig ő gimnáziumban fizika faktra járt. De szó sincs arról, hogy időközben kevesebb lenne az elsajátítandó tananyag, az ugyanis megmaradt. Az óraszám lett kevesebb, ezért tűnik nehezebbnek, pedig csak a fizikaórákra szánt idő csökkent. Elmélyült tudást nehéz ilyen körülmények között adni. Az érettségi akkor sikeres, ha képesek a diákok megoldani a feladatokat, hiszen ez alapján mérik az eredményességet. A gyereket felveszik, örülni fog, a szülei úgyszintén, a tanár mutatója jó lesz, és az iskola vezetése is boldog. De amikor a heti háromról két órára csökkentették a fizikára szánt időt, jellemzően a kísérletezés szorult ki, pedig anélkül nincs fizikaoktatás. Aki nem veszi a kezébe a dolgokat és csak az elméletet adja át, az „szárazon tanít”. A „képzeljétek el!” és a „Biztos láttátok már!” szlogenekre nem lehet hatékony fizikaoktatást alapozni. Az sokat javítana az oktatás helyzetén – véleményem szerint – ha a felsőoktatási intézmények maguk mérnék a tudást (vagyis saját felvételit tartanának) és ez alapján vennék fel a hallgatóikat. A pontszám nem feltétlenül fejezi ki a leendő hallgató kvalitását. Strukturális probléma, hogy az az egyetem kapja a több pénzt, amelynek sok hallgatója van.

Nincs nyíró tantárgy?

Az már a múlté, és ez sok konfliktust okoz. Az elmúlt évtizedekben többszörösére nőtt a hallgatói létszám. Mindig is voltak, akik betlire játszottak – megelégedtek azzal, hogy éppen átmennek a vizsgákon – de most a sokkal több hallgatóból a betlire játszók száma arányaiban is sokkal több. Az igazi tehetségek most is vannak, csak kevesebb idő jut rájuk, ők a nagy létszám igazi vesztesei. A legjobbak most is jelentkeznek TDK-ra, de arányaiban sokkal kisebb számban, mert lehúzza őket a környezet. „Ha egy teremben mindenki dohányzik, az is rá fog gyújtani, aki esetleg senki sem tervezte, de ha senki sem pöfékel, az visszatartja azt is, aki láncdohányos”.

Az egyik legnagyobb közönségsikerét a Kutatók Éjszakájával aratta. Hogyan kezdődött a történet?

Horváth Lászlóval, a Puskás Tivadar Távközlési Technikum igazgatójával Győrből jöttünk haza az autómban. Én vezettem, úgyhogy nem tudott „elmenekülni”, és mire hazaértünk meggyőztem, hogy indítanunk kell egy olyan rendezvényt, ahol el tudjuk mesélni, mit is csinálnak a tudósok, mivel foglalkoznak a kutatók, mire kapják a pénzt. Ez a jövő kutatóinak szól, az ő érdeklődésüket szeretnénk felkelteni. Van olyan állomása is a rendezvénysorozatnak, ahol csak szórakoztatnak, de az is rendben van.

Hasonlóan jó célokat szolgált a „brutális fizika” sorozat is. Ennek mi a története?

Sokáig voltam a Csodák Palotája Alapítványának a kuratóriumi titkára. 2005-ben, a Fizika Évében egy 24 órás fizika órát tartottunk váltott lovakkal – akarom mondani tanárokkal. A kísérletek nem ismétlődtek, ez akkor rekord volt. Pár évvel később megismételtünk, akkor 33 órás változatban. Akkor az óvodásoknak szóló előadás mellett optika, indukció témában tartottam egy-egy blokkot. A hagyományosnak mondható órákon túl elhatároztam, hogy egy „törő-zúzó órát is tartok. Ennek lett a címe „brutális fizika”. Amikor a Spektrum TV úgy határozott, hogy a vezetésemmel készít egy fizika témájú filmet, nem volt kérdés, hogy mi lesz a címe. „a Brutális-sorozat például engem már a címével megvett, hiszen eladható, figyelemfelkeltő cím” – mondta Josh Sapan az AMC Networks elnöke, amikor hazánkban járt. (https://index.hu/kultur/media/2015/05/09/a_the_walking_dead_sikere_minket_is_meglepett/)  Csak zárójelben: minden forgatáson két fontos ember van, a rendező és a szerkesztő. Az előbbi a látványt hangsúlyozza, utóbbi inkább a tartalomra fókuszál. Ha a látvány felé billen a mérleg, az nem jó. Többen ismertek meg a tévéből, mint a Kutatók Éjszakájából, de nem erre vagyok a legbüszkébb. Arra mindenképpen jó volt a sorozat, hogy sokan felismerték a kísérletek jelentőségét, még akkor is, ha itt nem a fizika tanítása, hanem a szórakoztatás volt a fő cél. Erre alapozva érettségizni nem lehet, de arra jó, hogy felkeltsük az érdeklődést. Ez a munka Öveges professzor és Sas Elemér munkájának folytatása, aki két teljesen eltérő személyiség volt, és én nem másolom őket, hanem merítek belőlük. A közönség imádta a brutális fizika sorozatot, de a szakma fogadtatása nem volt egyértelmű, „komolytalan vagy Karcsi!” – hangzott el egyszer.

Ha már brutális: egyszer közönség és forgó kamera előtt robbantott fel egy szódavizes alumíniumpalackot. Tudta, hogy mi fog történni? Ha most amerikai lennék, úgy tenném fel a kérdést: kontroll alatt tartotta az eseményeket?

Megbecsülni lehet az eredményt, de teljesen kiszámolni nem. 1 liter cseppfolyós nitrogént tettünk a palackba, ahol aztán az 25 bárig emelkedő nyomás szétrobbantotta a palackot, de egy darabban maradt. Ma is őrzöm. Szegény operatőr annyira meglepődött, hogy le is maradt a 30 méter magasra szökő vízoszlopról. Visszatérve a kérdésre: szerintem úgy jó elvégezni egy kísérletet, hogy közben végig fenn tudjam tartani a szemkontaktust a publikummal, vagyis a bemutatót készség szintjén kell elsajátítanom. Autóvezetés közben sem nézi senki a váltót, hanem gondolkodás nélkül odanyúl és vált. Amit kitalálok, azt a kollégáimnak mutatom meg először, az ő visszajelzésük nagyon fontos, aztán finomítom tovább a kísérletet. A Magic Karcsi becenevet is azért kaptam a hallgatóktól, mert szinte mindig sikerülnek a kísérleteim. De ez nem varázslat, hanem felkészülés, gyakorlat és szorgalom.

Jönnek vissza öregdiákok köszönetet mondani?

Az idei Kutatók Éjszakáján nem a saját tantermemben tartottam az előadásomat, szóltam a portásnak, hogy segítsen kikapcsolni a légkondicionálót, mert zavarta a légmozgás az egyik kísérletet. Be akartam neki mutatkozni, de azt mondta, hogy nem kell, mert ismer. Kiderült, hogy az unokája részt vehetett az egyik kísérletemben a Csodák Palotájában, és ennek hatására lett mérnök. Vannak még hasonló történeteim, de az lenne az ijesztő, ha 33 év után ez nem így lenne.

A műszaki felsőoktatás eszközigényes. Jut mindenre forrás?

Ketté kell választani a dolgot, a kutatásra sokkal több jut, mint az oktatásra. Például Magyarországon itt, a BME Természettudományi Karán tudjuk a leghidegebb hőmérsékletet előállítani, 10^-5 Kelvinre közelítve meg az abszolút nulla fokot. Cseppfolyós héliummal is tudunk dolgozni. Sok olyan kutatásunk van, ilyen például a kvantumbit területe – amire büszkék lehetünk, ezeket kutatásra szánt pénzekből valósítottuk meg. Nem azt mondom, hogy nem tudnánk többet elkölteni, de a kutatáshoz alapvetően rendben vannak a dolgok. A fizikus doktori iskola is kiemelkedő színvonalon működik immár hosszú évek óta, az Akadémia szerint hivatalosan is kiváló kutatóhely. Olyan nagy nevek alapozták meg a BME Fizikai Intézetének hírnevét, mint Zawadowski Alfréd, Kertész János és Mihály György. Az oktatási eszközök fejlesztéséről már nem mondhatok ennyi jót, ott nincsenek pályázatok.

Nemrégiben a paksi atomerőmű egyik tűzoltóautó létrájának 50 méter magasra emelt kosarából illusztrálta, hogy mi történik egy vízzel teli hordóval, hogyan változik benne a hidrosztatikus nyomás szabadesés közben, miként képes kettétörni egy vastag deszkát az ötven méter magas vízoszlop ereje. Ennyivel az utcaszint felett még senki nem tartott fizikaórát Magyarországon, ezzel új magyar rekord született. Engem most az érdekelne, hogy honnan szerzett egy tűzoltóautót „kölcsönbe”?

Kiterjedt kapcsolatrendszer nélkül ez a munka nem megvalósítható.

Amikor az elérhetőségét kértem, a karórájának „megmutatta” a mobiltelefonomat, mire annak kijelzőjén megjelent az Ön adatlapja linkekkel, telefonszámokkal. Vannak még újabb ötletek a fejében?

Több száz. A cél mindig ugyanaz: szeressék az emberek a fizikát. 

Mit csinál a szabadidejében? Ki kell, vagy ki lehet ebből kapcsolódni?

Szerintem nem, és nem is kell. Diákkoromban sportoltam, Spang Ottó volt az edzőm. Ő azt mondta, hogy egy dolgot csináljak, de azt komolyan, illetve csak az van a perselyben, amit beletettem. Én ezt megfogadtam: Ifjúsági magyar bajnok, az év ifjúsági kenusa voltam 1977-ben, bekerültem a junior válogatottba, olimpiai kerettagnak is beválogattak, de nem is ez a lényeg, hanem az edző üzenete. Én azóta is ehhez tartom magam. 

Rozsnyai Gábor