Bármily meglepő lehet több megállapításával egyetértek. A szerző maga is elismeri, hogy a duzzasztás bizonyos helyzetekben indokolt, sőt szükséges mérnöki eszköz lehet. A lényegi különbség közöttünk az, hogy ő a vizsgálatok előtt kizárja az új magyarországi vízlépcsőket, miközben szerintünk valamennyi érdemi megoldást – a természetalapú beavatkozásokat, a tájrehabilitációt, a hordalékgazdálkodást és a szabályozható vízszinttartást is – azonos szakmai szigorral kell megvizsgálni.

Abban nincs vita, hogy az osztrák és a magyar Duna nem azonos. Más az esés, a meder, az ártér, a tájhasználat, a hordalékjárás és az energetikai lehetőség. Az osztrák vízlépcsők puszta léte önmagában nem bizonyítja, hogy Magyarországon is ugyanolyan műtárgyakat kell építeni.

Az osztrák példa jelentősége más. Megmutatja, hogy a működő vízerőművek, a halátjárók, a mellékágak visszakapcsolása, a partok rehabilitációja, az élőhelyfejlesztés és a hordalékgazdálkodás nem feltétlenül egymást kizáró törekvések. A magyar megoldást természetesen a magyar Duna saját adottságai alapján kell kialakítani. Nem másolni kell, hanem mérni, modellezni és tervezni.

A mai magyar Duna nem érintetlen természeti rendszer. Másfél évszázad folyószabályozása, mederszűkítése, partbiztosítása, korábbi kavicskitermelése és a felvízi hordalék-visszatartás következményei alakították. A meder több szakaszon mélyül, a kisvízi szintek süllyednek, mellékágak szakadnak le a főmederről, és a parti talajvízszint is süllyedhet velük együtt.

A „nem avatkozunk be” ezért nem változatlan, kockázatmentes természeti állapot, hanem ugyanúgy egy jövőbeli forgatókönyv. A döntésnél nem egy érintetlen folyót kell összevetni egy műtárggyal, hanem a jelenlegi folyamatok folytatódását, a természetalapú és tájhasználati beavatkozásokat, az aktív hordalékgazdálkodást, a mellékágak és árterek visszakapcsolását, a szabályozható vízszinttartást, valamint ezek különböző kombinációit.

A teljes ökológiai mérlegbe nemcsak a főmeder áramláskedvelő élőhelyei tartoznak bele, hanem a mellékágak, az árterek, a felszín alatti vízkészletek, a vizes élőhelyek, a szárazföldi növényzet, a mikroklíma és a táj aszállyal szembeni ellenálló képessége is.

A szerző helyesen hangsúlyozza, hogy több vizet kell megtartani a talajban, az ártereken, a mély fekvésű területeken és a vizes élőhelyeken. Abban viszont nem értünk egyet, hogy ezen „nem segítenek a duzzasztók”.

Könnyű belátni ha egy folyó vízszintjét tartósan megemeljük, az megfelelően vízvezető és hidraulikailag kapcsolt kavicsos-homokos rétegekben megváltoztatja a felszín alatti vízrendszer állapotát. Emelheti a parti talajvizet, növelheti a tájban tárolt vízmennyiséget, és kedvezőbb hidraulikai feltételeket teremthet a mellékágak, csatornák és árterek vízellátásához. Hogy ez hol, milyen távolságban és milyen mértékben jelent előnyt vagy kockázatot, azt háromdimenziós hidrogeológiai modellezéssel kell meghatározni.

A kérdés tehát nem az, hogy vízlépcső vagy tájrehabilitáció. A kérdés az, hogy a vízszintszabályozás, a mellékágak visszakapcsolása, az ártéri vízpótlás, a hordalékgazdálkodás és a területhasználat megváltoztatása milyen rendszerben adja a legjobb eredményt.

A vízlépcső valóban megváltoztatja a folyó működését. Hatással van az áramlásra, a hordalékra, az élőhelyekre, a vízhőmérsékletre, a vízminőségre és a halak vándorlására. A parti szűrésű vízbázisok, a kolmatáció, az alvízi medermélyülés, a tisztavíz-erózió, az árvízlevezetés és a jégjárás is valós vizsgálati kérdés.

Nem állítjuk, hogy minden kedvezőtlen hatás teljesen megszüntethető. Van, amit csak mérsékelni lehet, és lehet olyan helyszín vagy műszaki változat is, amelyet a vizsgálatok alapján el kell vetni. A környezeti kérdéseket azonban nem lehet eleve kizáró okként kezelni: előre rögzített, mérhető követelményeket kell megfogalmazni a halak fel- és lefelé történő átjárására, a hordalék továbbvezetésére, az alvízi mederváltozásra, a parti szűrésű vízbázisok védelmére, a vízminőségre és az élőhelyekre.

A természetközeli megkerülő ág, a többbejáratú halátjáró, a lefelé vándorló halakat védő rendszer, a halátkímélő turbina, a hordalékátvezetés, a nagyvízi nyitott üzem, az alvízi visszapótlás vagy a helyi drénezés nem varázsszó. Mindegyik megoldás teljesítményét mérni és ellenőrizni lehet(!) és kell. A helyes állítás nem az, hogy a tudomány minden hatást eltüntet, hanem az, hogy számos korábbi ellenérv ma már számszerűsíthető tervezési és üzemeltetési feladattá alakítható.

A megosztott írás egyik mondata mellett nem lehet szó nélkül elmenni. A szerző előre közli, hogy meggyőződésén „bármennyi diplomás vízépítő” véleménye sem változtat. Ez nem szakmai párbeszéd, hanem annak előzetes bejelentése, hogy az egyik érintett szakma tudása – az adatoktól, számításoktól és modellektől függetlenül – nem befolyásolhatja az álláspontot.

Mi képesek vagyunk belátni a Duna jövője nem kizárólag a vízépítő mérnökök ügye. Szükség van ökológusokra, geográfusokra, hidrogeológusokra, agrárszakemberekre, közgazdászokra, jogászokra, helyi közösségekre és civil szervezetekre, leginkább azért hogy rámutassanak mit kell megoldani. Néhány évtizede a turbinák darálták a halakat a mai halbarát megoldások 2-3% alá csökkenteték a veszteséget. Mindez lényegesen kisebb mint a vízhiány esetében előálló halpusztulás. A hidraulikát, a medermorfológiát, a hordalékmozgást és a műtárgyak működését tanult szakemberek véleménye nem lehet érdektelen bármennyire is torzulni látszik a közbeszéd ismét ezirányba.

A mérnök sem tévedhetetlen. Éppen ezért számol, változatokat vizsgál, mér, ellenőriz és szükség esetén korrigál. A szakértő válasza akkor is információ, ha nem igazolja az előzetes feltevésünket. Ha csak addig érdekes, amíg megerősíti a már kialakított történetet, akkor a szakértőből valóban kellék lesz.

A Magyar Mérnöki Kamara elismeréssel tekint Baranya Sándor, Láng István, Gacsályi József, valamint valamennyi vízépítő és más szakterületen dolgozó mérnök, technikus, gépkezelő és kivitelező munkájára, akik az akut paksi helyzet műszaki kezelésében részt vállaltak.

Válsághelyzetben nem publicisztikai mondatokat, hanem működő megoldást kellett létrehozniuk. Mérniük kellett az áramlást, értékelniük a meder állapotát, vizsgálniuk az alvízi eróziót, a hajózást és az energetikai következményeket, majd felelősséget vállalniuk a választott megoldásért. Ezt a tudást nem szabad egyszerre igénybe venni és leértékelni.

Milyen üzenetet adunk a fiataloknak, ha azt mondjuk nekik: tanuljanak éveken át matematikát, fizikát, hidraulikát, geotechnikát, szerkezettant és modellezést, vállaljanak személyes felelősséget országos infrastruktúrákért, majd fogadják el, hogy mindez egyetlen generációs címkével elintézhető? A „boomerezés” nem szakmai ellenérv. A számításnak nincs születési éve, a felelősségnek pedig nincs generációs felmentése.

Nem azt kérjük, hogy mindenki fogadja el a vízépítő mérnökök minden javaslatát. Azt kérjük, hogy a mérnöki tudást ne érvénytelenítsék előre, és valamennyi valós megoldást ugyanazzal a szakmai szigorral vizsgáljunk meg.

A Magyar Mérnöki Kamara készen áll arra, hogy széles körű szakmai párbeszédet kezdeményezzen, annak fórumot teremtsen, és biztosítsa a szükséges szakmai, szervezési és módszertani feltételeket. Meg kívánjuk hívni a vízügyi, környezet- és természetvédelmi, hidrogeológiai, agrár-, energetikai, közlekedési, gazdasági és társadalomtudományi szakembereket, az egyetemeket, a kutatóintézeteket, az érintett állami és önkormányzati szervezeteket, valamint a tárgyszerű és konstruktív egyeztetésre kész civil szervezeteket is.

A részvétel feltétele nem az egyetértés. Az a minimum azonban igen, hogy a másik fél tudását ne érvénytelenítsük előre, és az állításokat adatokkal, modellekkel és ellenőrizhető következményekkel vessük össze.

Nem azt kérjük, hogy bárki higgyen a vízlépcsőben. Azt kérjük, hogy ne hit kérdése legyen.

Mérjük meg. Modellezzük. Hasonlítsuk össze a beavatkozás és a tétlenség következményeit. És csak azután döntsünk.

A mérnök nem kellék. A mérnök a megoldás egyik nélkülözhetetlen szereplője kedves SRB.

Wagner Ernő
elnök