A 191/2009. (IX. 15.) kormányrendelet szerint:

2. §
e) többletmunka: a szerződéskötés alapját képező (ajánlatkérési vagy kivitelezési) dokumentációban kimutathatóan meglévő, a vállalkozó kivitelező által készített árazott tételes költségvetésben szereplő tétel, amelynek mennyisége előre nem látható műszaki szükségességből növekszik,
f) pótmunka: a szerződés alapját képező dokumentációban nem szereplő, előre nem látható műszaki szükségességből külön megrendelt tétel.

3. §
(8) A többletmunka utólag csak akkor számolható el, ha a vállalkozó kivitelező által készített árazott tételes költségvetési kiírásban a tétel szerepelt, de a mennyiség változott.
(9) A kivitelező – az erre vonatkozó külön megállapodásban foglaltak szerint – a műszaki szükségesség, vagy a rendeltetésszerű és biztonságos használat miatt szükséges pótmunkát köteles elvégezni.

A jogszabály alapján tehát a műszaki szükségességből elvégzésre váró feladatok pótmunkának tekintendők. Korábban egyértelműbb volt a jogszabályi terminológia alkalmazása, amely gyakorlatban egyébként a mai napig szinte változatlan, ugyanakkor a jelenleg hatályban lévő kormányrendelet szerinti megfogalmazás zavart keltő. Eddig nyilvánvaló volt, hogy átalány–-áras szerződésnél a többletmunkáért nem jár ellenszolgáltatás, míg a pótmunkát ki kell fizetni. Jelenleg az átalányárra -utaló megszorítás kikerült a szabályozásból, és a mennyiségi változáshoz köti a fizetséget, függetlenül attól, hogy esetlegesen átalányáras szerződést kötöttek a felek.
A joggyakorlat ettől azonban lényegesen eltér, hiszen a jogszabályi magyarázatban is olyan ítéletre hivatkozik a jogtár, ahol épp úgy ítélnek, hogy átalányár esetén a többletmunkáért nem jár ellenszolgáltatás. Alappal feltételezhető, hogy ez a nyilvánvaló jogszabályalkotói tévedés nem változtatja meg az ítélkezés gyakorlatát.

Mindezek figyelembevételével, ha egy épület alapozása a tervtől és a költségvetéstől eltérően csak talajvízszint-süllyesztéssel készíthető el, akkor ezért a tevékenységért további ellenszolgáltatás jár a kivitelezőnek.

Ugyanígy járna térítés a lépcső építéséért, ha a tervező valamilyen oknál fogva azt nem tervezte be, továbbá sem a tervben, sem a költségvetésben és egyéb aján-lati dokumentációrészben nem szerepel, viszont anélkül a rendeltetésszerű használat nem lenne biztosítható. Ne feledjük, hogy a jelenleg hatályos építéskivitelezési rendelet szerint mindkét példa pótmunkának minősül.

Ezt a szituációt jelentősen eltérően közelíti meg a magasabb rendű – és logikusabban felépített –, hatályban lévő jogszabály, a Ptk.:

Ptk. 6:244. § [Többletmunka. Pótmunka]

(1) A vállalkozó köteles elvégezni a vállalkozási szerződés tartalmát képező, de a vállalkozói díj meghatározásánál figyelembe nem vett munkát és az olyan munkát is, amely nélkül a mű rendeltetésszerű használatra alkalmas megvalósítása nem történhet meg (többletmunka).

(2) A vállalkozó köteles elvégezni az utólag megrendelt, különösen tervmódosítás miatt szükségessé váló munkát is, ha annak elvégzése nem teszi feladatát aránytalanul ter-he-sebbé (pótmunka).

Láthatjuk, hogy a rendeltetésszerű használathoz szükséges feladatokat a törvény már a többletmunkák közé sorolja. Nézzük, hogyan rendelkezik az átalányáras szerződések vonatkozásában a pénzügyi kötelezettségeket illetően:

Ptk. 6:245. § [A vállalkozói díj]

(1) Ha a felek átalánydíjban (terminológiailag szerencsésebb lett volna, ha a törvényalkotó az átalánydíj kifejezés helyett átalányárat használ. – A szerző megjegyzése) állapodtak meg, a vállalkozó az átalánydíjon felül a pótmunka ellenértékét igényelheti, a többletmunka ellenértékének megtérítésére nem jogosult. A megrendelő köteles azonban megtéríteni a vállalkozónak a többletmunkával kapcsolatban felmerült olyan költségét, amely a szerződés megkötésének időpontjában nem volt előre látható.

Lényeges változás, hogy a Ptk. eltérően határozza meg a kifizetések rendjét átalány-áras szerződés esetén. Már létezik átalány-
ár esetén is olyan többletmunka az új szabályozás szerint, amiért a megrendelőnek mégis fizetnie kell. Az előző példák esetében egyszerűnek tűnik a kérdés eldöntése. A víztelenítés ugyan többletmunkának minősül – szemben a 191/2009. kormányrendelet értelmezésével –, ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy ebben az esetben annak szükségessége előre nem volt látható a szerződéskötés idején, csak a tényleges munkálatok megkezdése után merült fel. Így azt térítés ellenében kell elvégezni.

Szintén eltérő megítélés alá esik a lépcsővel kapcsolatos példa, hiszen a rendeltetésszerű használathoz elengedhetetlen a megléte, ezért többletmunka. Azonban lényegesen nehezebb indokolni alappal azt az álláspontot, hogy a tervtől és a költségvetéstől eltérő többletfeladat elvégzésének szükségessége előre nem volt látható. Ezért a kifizetés szempontjából más elbírálás alá esik, és nem jár érte ellenszolgáltatás. Jól érzékelhető, hogy ugyanazon munkanemek a kormányrendelet szerint pótmunkának, míg a törvény szerint többletmunkának minősülnek. Az egyik példa esetében a többletmunkáért jár pénz, míg a másiknál nem. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy a törvény esetében az előre nem látható többletmunkáért nem vállalkozói díj jár, hanem a jogszabály a költségeit meg kell téríteni fordulatot használja. Ez utóbbi esetben nem lehet másra gondolni, hogy a feladatot úgy kell elvégezni, hogy abból eredmény nem képezhető.

Ráadásul a közbeszerzési törvény, illetve az építési beruházások közbeszerzésének részletes szabályairól szóló 322/2015. (X. 30.) kormányrendelet meghatározza, hogy a közbeszerzési dokumentáció helyessé-géért az ajánlatkérő felel, és az ajánlattevőnek kógens módon kell a kiadott dokumentációra ajánlatot adnia. Ebből következik az is, hogy ha elvárják az ajánlattevőtől az evidensnek tűnő részletek addíciós figyelembevételét – azaz az előbbi példával élve, ha nincs lépcső, akkor is vegye figyelembe a költségeit az ajánlatában –, akkor ezzel gyakorlatilag kiürítik az ajánlatkérő felelősségének követelményét. Ne feledjük, az ajánlattevőnek csak néhány tíz napja van az ajánlat elkészítésére, nem várható el tőle, hogy minden működéshez szükséges részlet hiányát felfedezze a dokumentációban. (A példa nyilvánvalóan nem szerencsés, hiszen a lépcsőt azért illik észrevenni, azonban az ajánlattevő nem tervellenőr.)

Mindezek miatt a szabályozás változása a korábbi objektív irányból a szubjektivitás felé mozdult el, ami a jövőben nyilván több vitára ad okot, így ebből a szempontból felértékelődhet a Teljesítésigazolási Szakértői Szerv szerepe. Régen a műszaki szükségességből elvégzendő feladat pótmunka volt, ha a dokumentáció ebben a vonatkozásban hiányos volt, így automatikusan járt érte fizetség. Más kérdés, hogy ettől függetlenül is folyamatosan vitákra adott okot a megítélése, hiszen több meghatározó, építésgazdaságban jártas és azt tanító szakembertől lehetett hallani, hogy: „Az átalányár elbír néhány százalék pótmunkát és így azt nem is kell kifizetni.” Vagy: „A kivitelező szakvállalkozó, ezért a dokumentáció hiányosságaiért neki teljeskörűen jót kell állnia, ha esik, ha fúj.” Nem egy esetben – de sajnos nem mindig – a bíróságok raktak rendet e logikai hibákkal, dogmákkal teletűzdelt gondolatiságban. A változás bizonyos fokig új lehetőségeket nyit ezeknek a törekvéseknek, azonban egzakt irányba tereli az egyes szituációk megítélését. Ebből az következik, hogy a viták eshetősége változatlanul fennáll, azonban már csak egyértelmű keretek közé szorítottan.

A mérlegelés során alapvető fontosságú lehet, hogy az adott szerződés tervezésre és kivitelezésre, avagy a jóval gyakoribb kivitelezésre jött létre. Nem mindegy az sem, hogy az ajánlatadás 15, szerencsésebb esetben 45 napja alatt elvárható-e, hogy az ajánlatadó tervellenőri precizitással készítse ajánlatát. Relativizálható-e a tervezői felelősség azzal, hogy a vállalkozónak kellő szaktudással kell rendelkeznie, és gyakorlatilag mindent tudnia kell. Ez a gondolkodásmód zsákutca. Azért az, mert a közbeszerzési törvény alapelveit sérti meg. Mert ha az egyik vállalkozó szakmailag felkészültebb, mint a másik, akkor logikusan észrevehet olyan dokumentációbeli hiányosságokat, amit a másik nem. Továbbá, ha az elvárhatóság okán az, aki észreveszi, korrigálja az ajánlati árait, addig a másik ezt nem teszi, hiszen nincs tudomása a korrekció szükségességéről. Így előfordulhat, hogy szakmai felkészültségbéli különbségek miatt az ajánlatok belső tartalmukat tekintve nem azonos műszaki tartalommal rendelkeznek. Ezáltal sérülhet az esélyegyenlőség és az egyenlő bánásmód elve, amelyet önmagában nem képes orvosolni az ajánlatkészítés idején a kiegészítő tájékoztatás intézménye.

Azzal tisztában vagyunk, hogy a felkészültség önmagában versenyelőnyt jelent, és ez így helyes, azonban a teljesítés szempontjából számos más fontos tényező is közrejátszik, ezért az egyenlő bánásmód és az esélyegyenlőség is fontos társadalmi érdek.

A jövőre nézve lényeges lenne a jogszabályok mielőbbi harmonizációja, nem kihagyva a közbeszerzés speciális szabályait sem, amelyek a dokumentáció tartalmára és jogérvényesítő erejére vonatkoznak. Ez jelentősen szűkítené a várható vitás esetek esélyét, illetve gyakoriságát, ugyanakkor fontos lenne az egységes gyakorlat kialakítása, száműzve abból az előbb már említett szubjektív példák érvényesítésének lehetőségét. Láthatjuk azt is, hogy ha a műszaki értelmiség nem tud aktívan részt venni e szakjogszabályok alakításában, akkor milyen eredményre jutunk. Az még rendjén van, hogy az ellentmondások kibogozása önként vállalható, mert a téma rendkívül száraz. Ugyanakkor korántsem ilyen unalmas annak, aki munkája révén e problémakörbe belekeveredik. Meggyőződésem, hogy ránk vár a feladat, hogy ösvényt nyissunk e jogszabályi „dzsungelben”, mert azt magunknak tesszük. Úgy vélem, az új Ptk. mentén erre adott a lehetőség.