„Ezek a föld erei, / Bennök árad a müveltség, / Ezek által ömlenek szét / Az életnek nedvei.” – Petőfi Sándor Vasúton című versének 1847-es születése után száz évvel még mindig a vasút jelentette Magyarországon a gazdasági vérkeringést – a posta pedig az ország idegrendszerét. A második világháború – a környező országokhoz hasonlóan – hatalmas pusztítást okozott a magyar közlekedésben. A német megszállást követően meginduló angolszász bombázások, a harci cselekmények és a visszavonulók rombolásai, valamint – értékes állami, vállalati és magánjavakkal megrakott – járművek Nyugatra hurcolása miatt a fegyverek európai elhallgatásakor a magyar nagyvasúti járműpark kevesebb mint ötöde volt üzemképes. Az összes nagyobb folyami híd felrobbantva hevert a mederben, így tájegységek és országrészek szakadtak el egymástól.

Magyarország ereiben alig csordogált a vér, a gyógyuláshoz pedig igen fájdalmas és hosszadalmas kúrán kellett átesni a vasútnak és ezáltal a vasutasoknak is. Ennek a gyógyulási folyamatnak a bemutatására törekedett a Kronosz Kiadónál megjelent, A Magyar Államvasutak újjáépítése, 1944–1949 című művében Péterffy Gergely Pál történész az akkori politikai és gazdasági háttér felvázolásával, természetesen nem elfeledkezve a vasutat működtető alkalmazottak élet- és munkakörülményeiről sem. Magyarország egyik legnagyobb és a hazánk szinte minden pontján jelen lévő szervezett társadalmi rétegének megnyerése ugyanis rendkívül értékes célponttá tette a vasutasságot, így a nagypolitika sokszor közvetlenül érintette nemcsak a vasút működését, de a Magyar Államvasutaknál dolgozó tízezrek mindennapjait is.