A jövő nem egy fix történet, amit valaki már megírt – hanem forgatókönyvek sokasága, amelyből mi választhatjuk ki, melyik valósul meg. Dr. Rab Árpád jövőkutató a Bosch × Richter Innovátorok Napján arról is beszélt, hogyan segíthet a jövőkutatás abban, hogy magabiztosabban és tudatosabban navigáljunk a változások korában – az MI, a klímaválság és a társadalmi átalakulások sodrában. Az előadás után készült interjúnkban arról is kérdeztük, hogy kell-e félni a mesterséges intelligenciától, miként látja a gyorsuló idő és a társadalmi átalakulások hatását az előttünk álló évtizedre vonatkozóan, és milyen örökérvényű üzenete van Isaac Asimovnak, ha a jövőt akarjuk kutatni.
Hogyan definiálná a jövőkutatást? Statisztikai előrejelzés, projekció, valószínű forgatókönyvek összevetése, jóslás?
A jövőkutatásnak számos kutatója és definíciója van, és egy kicsit mindaz együtt, amit említett. A jövőkutatás annyiban biztosan nem jóslás, hogy a jövő formálható. Nem egy fix dolog, amiről fellebbentjük a fátylat, és megmondjuk, hogy mi lesz. A jövő forgatókönyvekből áll; ami azt jelenti, hogy ha ezt és ezt tesszük, akkor abból ez fog következni, ha másképpen döntünk, akkor annak más lesz a következménye. Ezeknek a forgatókönyveknek a felvázolása, a múlt ismerete, a jelen mély megértése együtt jelenti a jövő előrejelzését. Ennek van számokban megmutatkozó statisztikai aspektusa, amit az üzleti életben, illetve a társadalmi tervezésben lehet hasznosítani, léteznek víziók, amelyek a trendek változását prognosztizálják – például a társadalom technológiába vetett bizalmát illetően. Mindennek az értelme pedig az, hogy „visszajöjjünk” a jelenbe, amit úgy formálunk át, hogy az a forgatókönyv valósuljon meg, ami számunkra kedvező. Azért jó a jövőn gondolkodni, mert az ember nyugodtabbá, magabiztosabbá válik, nem azt érzi, hogy minden egyes nap egy újabb dráma. Fontosnak tartom azt is, hogy megnöveli a reakcióidőnk intelligenciáját.
Ez utóbbi mondat mit jelent?
Ha jön egy változás, egy trend, akkor jobban tudunk rá reagálni. Jövőállóbban, okosabbak leszünk. A jövő mindig is érdekelte az embereket, de most nagyon sok tapasztalatunk van. Nem csupán a többezer éves történelemre gondolok, hanem az összegyűjtött adatmennyiségre is. Egy nagyon gyorsan változó világban a jövőkutatás kritikus képességgé vált.
De ha jól gondolom, egy kicsit mindenkinek mást jelent.
Az üzleti életben dolgozóknak stratégia tervezéshez nyújt segítséget, számukra az előrelátásban, konkrét termékek tervezésében, csapdák elkerülésében jelenik meg. A társadalmi haszna egy kicsit más: számomra nagyon izgalmas például annak a mélyebb megértése, hogy most a jelenben éppen mi történik, és ebből mi alakul. A munkámban azt tartom a legfontosabbnak, hogy előre látva a trendeket – 5-10-15 évre előre ezek már nagy biztonsággal vázolhatók –, felhívjuk a figyelmet olyan jelenségekre, amelyek rövid távon nem látszanak, vagy látszanak, de „nyereségesnek” mutatkoznak, miközben a hosszú távú hatásuk kockázatos. Vagy fordítva: rövid távon rizikót jelentenek, miközben évtizedekre előretekintve hasznosak lehetnek.
Mondana erre egy példát?
Az, hogy a társadalom magáévá teszi és megtanulja a generatív mesterséges intelligencia használatát, az egy jó dolog. Az én feladatom az, hogy előrejelzem, miként változhat meg a tanulási görbe, milyen tudás lehet versenyképes, ha már mindenki használja az MI-t. Miként lehet csökkenteni a hátrányokat és kockázatokat, és növelni a nyereségességet.
Engedje meg, hogy próbára tegyem az eddigieket. Mi jelenti a legjelentősebb társadalmi kihívást 5-10 éves távlatban? Mire kell felkészülnünk? Klímaváltozás, migráció? Ha visszapillantunk, mondjuk a 8 évvel korábbi életünkre, az azóta bekövetkezett történéseket látták előre? Gondolok itt a Covidra, az orosz-ukrán háborúra.
Létezik egy híres kutatás, amely azt szimulálta – 5 évvel a Covid előtt -, hogy mi történik, ha egy Kínából származó, légúti fertőzés elterjed az egész világon. A szimulációban 20 ezer ember vett részt, és volt egy érdekes hatása: amikor megjött a Covid, ők nyugodtabban és kiegyensúlyozottabban reagáltak, hiszen egyszer ezt már „átélték”.
Az ilyen előrejelzéseknél az a siker, ha nem válnak be.
Volt is erre példa: a sertéspestis veszélyét az EU reálisnak látta, és jelentős biztonsági intézkedéseket vezetett be. Egy ilyen járvány veszélyesebb lett volna, mint a Covid, de nem utolsó sorban a megtett intézkedéseknek, végül nem következett be. Ezt kétféleképpen lehet interpretálni: felesleges volt a riadalom, de úgy is, hogy érdemes volt figyelni az előrejelzésre. A dilemma velünk él: látjuk a trendet, de nem reagál rá senki, mert nem tartják valósnak a kockázatot. De az első „pofonok” érkeztekor már életbe léphetnek az előre kidolgozott stratégiák. Ilyenkor persze az hangzik el: miért nem jeleztük előre…
A klímaváltozásról már évtizedek óta beszélnek a tudósok, de a társadalmak mintha csak most ébrednénk.
Nagyon könnyű a fókuszt változtatva egyre sikeresebb forgatókönyveket kínálni. A hatodik Kondratyev ciklusban járunk, és az előttünk álló nagy kihívás, hogy emberiség halad előre, sikereket akar elérni, megváltoztatja a viselkedését, üzleti modelljét, stratégiáját és ez működik is. Ám ezen sikerek közben újabb kihívásokat is létrehoz, amit a következő hullámban kell orvosolni. Most például hosszabban és egészségesebben akarunk élni, és arra törekszünk, hogy akik megszülettek, azokból váljon egészséges felnőtt. Ennek következménye, hogy sokan lettünk, és gazdagok vagyunk. A ma élő generáció az emberiség történetének legsikeresebbje. De zárt rendszerben élünk, a Földet nem tudjuk elhagyni, ezért az előttünk álló nagy kihívás, hogy a megfelelő időben a megfelelő mennyiségű erőforrást használjuk fel úgy, hogy az életszínvonalunkat megtartsuk, miközben a bolygónkat sem gyújtjuk fel.
Ehhez együttműködő társadalom kell(ene).
Nem azért gyorsult fel a világunk, mert fejlett technológiánkat használunk, hanem mert sokan vagyunk és gazdagok. A technológia arra is jó, hogy idegenek együttműködjenek és megosszák egymással az erőforrásaikat, hatékonyabbá téve a létünket.
Ez a fő trend?
Igen. Okosabban és együttműködőbben kell viselkednünk. Ebben nem csak a technológiának van/lesz szerepe, de biológia és társadalmi változásoknak is. Az emberiség történetében először hamarosan elérjük, hogy a nők kezében nagyobb vagyon összpontosul majd, mint a férfiakéban. Ez már a nagyobb együttműködés indikátora. Meg fogjuk oldani a kihívásokat, miközben ennek mellékhatásaként újabbakat is generálunk. A kérdés az, hogy ezt hogyan tesszük? Úgy, hogy előre kitalált, megtervezett stratégiák, üzleti modellek mentén haladunk, amelynek eredménye egy többségében elégedett, magát győztesnek érző társadalom, vagy pedig jön egy nagy pofon, ami kikényszeríti a változást, amikor viszont mindenki vesztesnek érzi magát. Ez a csúszka két szélsőértéke. A jövőkutatás abban segít, hogy ne az utóbbi forgatókönyv felé sodródjunk.
A döntéshozók jellemzően 4-5 éves ciklusokban gondolkodnak, és sok esetben akkor sem hajlanak az Önök által felvázolt, kívánatos forgatókönyv megvalósítására, ha minden más csupán a baljóslatú sötét végzet irányába tett lépésként definiálható. A társadalmak egy része pedig élvezni akarja az elért életszínvonalat, még akkor is, ha az például környezetszennyezéssel jár együtt. Lásd autós közlekedés, filléres repjegyek, eldobható fogyasztási cikkek. Vagy meg kell várnunk az említett nagy pofont, hogy észhez térjünk? Megvárjuk a klímakatasztrófát, amikor a Föld felmelegedése eléri a kritikus küszöböt? Mit tudnak Önök tenni?
Ez több gondolatot is felvet. Nagyon szeretem Isaac Asimov Alapítvány trilógiáját, amely az egyén szerepét is vizsgálja az idő sodrásában. Hari Seldon a pszichohistória nevű új tudományág révén megjósolja a Galaktikus Birodalom közelgő bukását és a sötét középkor (~30 000 év) elkerülhetetlen bekövetkezését. Seldon megtervezi, hogyan lehetne ezt a sötét kort lerövidíteni. Ehhez létrehozza az Alapítványt, amely a civilizáció jövőjének megőrzésére és újjáépítésére hivatott. A terv szinte napra pontosan halad előre, de felbukkan az Öszvér, aki egy különleges képességekkel bíró, mutáns ember, aki mások érzelmeinek manipulálásával képes befolyásolni a tömegeket, ezzel veszélyeztetve a Seldon-tervet. Ezzel azt akarom mondani, hogy az egyének cselekedeteivel nem tud számolni a statisztika alapú tudomány, pedig ezek mindig képesek hátráltatni vagy előre vinni a dolgok menetét, erősíteni a trendeket. A hátráltatás döccenőt jelent, de nem végleges változtatást. A jövőt kell építeni. Látjuk a kihívásokat, amelyek egyben lehetőségeket is jelentenek. A klímaváltozásra történő felkészülés sokáig csak egy költséges nyűg volt, de ma már sokan látják benne az üzleti lehetőséget is.
Az emberiség halad előre?
Át kell alakítani az életünket, a jólléthez kapcsolódó viszonyunkat úgy, hogy a bolygónkkal egyensúlyt teremtsünk. Az, hogy Trump elnök mit tesz, éveket vagy akár évtizedeket is visszavethet bennünket, de a hosszútávú trend erős. Aki pesszimista, mondhatja, hogy a populizmus az új valóság, de az az igazság, hogy nem. Valóban vannak nagyon erős felugrások, visszavet egyes dolgokat, de a háttérben dolgozik az üzleti világ, és haladunk előre.
Menjünk bele konkrétabban! Egyes elemzések szerint az emberiség által megtermelt GDP egy százalékából meg lehetne oldani a Földön élők víz-problémáját.
Erős adat és több részlet homályos: hogyan definiáljuk az víz-problémát és a GDP-t. De jó üzenet. Ha én lennék a világ ura, ide-oda klikkelnék, és megvalósulna a vízió. De a világ nem így működik. Üzleti modellek, társadalmi és geopolitikai változások mentén lehet végigvinni egy ilyen tervet, amelynek lesz számtalan vesztese és sok nyertese. Az egyént sok esetben feszíti a tehetetlenség érzése, és a tudományos világ is gyakran érzi úgy, hogy kevés az alkuereje. A határvonal az aktivista és a kutató között húzódik, és sokan az utóbbi csoportból azért lépnek át az előbbibe, mert feszíti őket a tehetetlenség. Kutatatóként néha nehéz megérteni, hogy mások miért nem látják át az emberiség egészét fenyegető bajt. Lásd a Ne nézz fel! című filmet.
És ez jó?
Azt érzem, hogy a túlzásba vitt figyelmeztetés kontraproduktívvá válik. A nők munkaerőpiaci helyzetéről lehet nagyon lángolva, a férfiakat ostorozva beszélni, de talán érdemesebb azt hangsúlyozni, hogy a nőkben rejlő gazdasági potenciál kiaknázása a teljes társadalom hasznára válhat. Azt is lehet, hogy holnaptól mindenkit az internetre kényszerítik ügyeket intézni, de az sokkal jobb megoldás, ha kedvezményekkel, az előnyök hangsúlyozásával ösztönzöm az embereket.
Az új technológiák és az emberiség kapcsolata relatíve gyakran járt együtt konfliktusokkal, és hosszú múltra tekint vissza, lásd géprombolók, luddisták. Most az MI kapcsán érzem, hogy sokan félnek az állásuk elvesztésétől, egész szakmák semmivé válásától és ezzel együtt a kiszámíthatatlan, tervezhetetlen jövőtől. Valóra válik a Terminátor disztópiája, a gépek átveszik a hatalmat. Mit gondol, van olyan határ, amit nem lenne szerencsés átlépnünk? Vagy ezek felesleges aggodalmak?
A disztópiák azért terjednek, mert gazdagok vagyunk, és félünk, hogy ezt a státuszt elveszítjük. A szegényebb társadalmakban az utópiák terjednek, mert az ő világuk csak jobb lehet a jelenleginél. De aggódni és gondolkodni nekünk is kell, sőt kötelező. Arra vagyunk kondicionálva, hogy a dzsungelben a tigris csíkjait vegyük észre, figyelmen kívül hagyva a virágokat. Figyelünk a kockázatokra, az előnyöket pedig maguktól értetődőnek tekintjük, és kihasználjuk az abban rejlő lehetőségeket. Nagyon sokan mondják, hogy félnek az MI-től, és jellemzően attól a képességétől, ami őket közvetlenül érinti. Például fordítók és újságírók, miközben ők is használják és szeretik az MI tudását. Nem feltétlenül a munkánkat féltjük, hanem a pénzünket. Úgy jónak tartjuk az MI-t, ha megkönnyíti a munkát, de a fizetésünk változatlan marad. Valójában mi vesszük el egymás munkáját: ha az MI fordít nekem egy anyagot a fordító helyett, akkor én vettem el utóbbi munkáját. Ha a boltban az automata kasszát választom, a pénztáros munkáját feleslegessé teszem. A kérdést helyesebb úgy feltenni, hogy mi az a munka, amit már nem csinálok szívesen, és ehelyett miben lelném nagyobb örömömet, akkor inkább a megoldásra fokuszálok a rettegés helyett.
Nincs is határ?
Eszközhasználó faj vagyunk. 1880-as évektől kezdtünk különböző technológiákat használni, amelyek jobbá tették az életünket. Kényelmesebb lett a világunk és gazdagabb. Eközben eltávolodtunk a természetes környezettől, és felzabáltuk a Föld erőforrásait. Mindig is velünk volt a kontrollvesztéstől való félelem, de most azt érezzük, hogy már magát az eszközt sem értjük. Hozzáteszem, hogy a tovagyűrűző hatásokkal régen is kevesen voltak tisztában; a vasutat értettük, de abba már csak kevesen gondoltak bele, hogy miként befolyásolja, mondjuk a klasszikus árutermelő kapitalizmus elterjedését a Távol-Keleten. Most az MI kapcsán még nehezebb a feladat. Szükség van rá, rengeteg dolgot képes optimalizálni, de az energia mérlege egyelőre nem jó, rengeteg erőforrást emészt fel a használata. Nem egy nagy rendszerre van szükség, hanem sokmilliárdnyi, funkcionális kicsire, ez segítene az energiaoldal helyreállításában. És ez a válasz a kontrollvesztéstől vagy valamiféle átfordulástól való félelemre is: ha sok kis rendszert működtetünk – mindegyik egy-egy területet ellátva -, az jobban irányítható, kontroll alatt tartható. De ezzel együtt gondolkodni kell a dolgon, mert a kontrollvesztés nem egyik pillanatról a másikra következik be – egyszer csak nem engedelmeskedik az MI-vel felszerelt autó –, hanem olyan formájában, hogy beszűkül a látóterünk, már nem vagyunk kíváncsiak, nem akarunk bizonyos problémákkal foglalkozni. Egy kicsit tervezzünk, lássuk a helyünket a jövőben. A legjobb jövőépítő stratégia a kíváncsiság és az empátia.
Lesznek vesztesek?
Nincs mindenkinek tökéletes megoldás. Ha az MI bevezetéséről beszélünk egy cég életében, akkor egy 3×3-as mátrixot szoktam felvázolni. Aki alacsony szinten volt a munkában, az többet keres majd, de lehet, hogy csak validálni kell a gép által elvégzett produktumot, figyelni kell arra, hogy a kölcsönvett tudást magáévá tegye, másképpen ő maga is termékké válik. Aki középen van, az örül, mert felső szintűnek látszik, miközben technológiai csatába indul, annak folyamatosan naprakésznek kell mutatkozni, ha meg akarja őrizni a versenyképességét. Aki felül van, annak bizonyítania kell, hogy ő magasabb szintre képes, mint az MI, e helyett az új lehetőségekre, kombinációkra, életkönnyítésre érdemes koncentrálni. Nehéz kérdések merülnek fel, de sokkal jobb változni, új dolgokat tanulni, ahelyett, hogy egyszerű válaszokat adnánk, miközben félünk. Biztos vagyok benne, hogy az etikus, tudatos és felelősségteljes fejlesztés jellemzi majd a jövő MI használatát, azzal a megjegyzéssel, hogy sok a csapda. Például az, hogy technológiafüggők vagyunk.
Igazságosabb, jobb lesz a jövő?
Sokkal több múlik rajtunk, mint amit mi bevallunk magunknak. A klímaváltozás a cégek dolga, mert én hiába viszem vissza a palackot a boltba, ha a gyárak ontják a károsanyagot a levegőbe – vélik sokan. Ugyanakkor sokan vagyunk, és ha mindenki tesz egy kis lépést, az már számít. Ha a fogyasztók nyitnak a zöld, fenntartható módon előállított termékekre, az új üzleti lehetőségeket teremt. A pénztárcánkkal képesek vagyunk manipulálni a piacot, és az, ahogy milyen témákat tartunk fontosnak, miről beszélünk, az pedig a politikát befolyásolja. Lényeges a multiplikátor hatás: ha elkezdek egy jó dolgot, és azt átveszik tőlem, látva annak értelmét, akkor az én hatásom máris több annál, mintha csak egyedül cselekednének. de ha senki sem akar úttörő lenni, akkor a jó gyakorlat nem válik normává. Ha szövetségeket találok a saját jövőképem megvalósításához. akkor abból megvalósítható üzleti terv, stratégia nőhet ki. Nem kell és nem is lehet az egész világ jövőjét megváltoztatni, de ha mi saját mikroközösségünk életét jobbá tesszük, már nagy lépést tettünk előre. Nem egy tehetetlenül sodródó falevél vagyunk a gyors változások sodrásában.
Fontos a változás sebessége?
Mi nagyon gyorsnak érzékeljük, pedig valójában nem az. Ha valaki ma feltalál egy forradalmi technológiát, vagy kijön például az MI még fejlettebb verziója, ezeket mi a saját életünkhöz adaptáljuk. Ha megjelenne a tökéletes autó, akkor is kellene két évtized, amíg az összes régit lecseréljük. A digitális kultúra gyorsnak láttatja a változást, de annak a kontextus-rendszere, hogy miként szerveztem meg a nyaralásomat 10 éve, összehasonlítva a maival, nem sokat változott.
Kivel megyek, van-e rá pénzem?
Például. A régi korok embere munkának látná a mi edzőtermi tevékenységünket, miközben az erőszakot áttereltük a sportokba és hosszabban élünk, mint valaha, de mindezt természetesnek vesszük. A változás mindig velünk van. Ha nem változnánk, az azt jelentené, hogy nem élünk. Nem félni kell tőle, hanem azon kell dolgozni, hogy minél többet profitáljunk belőle. A reformkorban lecsapolták a Tisza kiterjedt ártereit, felszámolva a mocsarakat, és rengeteg területet adtak át a mezőgazdaságnak. Ma inkább a természetes árterek helyreállítása van napirenden, de ez nem azt jelenti, hogy a 150 éve végrehajtott munkák feleslegesek vagy rossz koncepció mentén születtek, hanem azt, hogy akkor az volt a helyes, ma pedig másképpen látjuk a világot. Nem jó bűnként tanulni a múltra, hanem tanulni kell belőle. Egyébként is felemelőbb előre tekinteni, és a jövőt alakítani, mint a megtörtént hibák felett búslakodni.
A BOSCH×RICHTER Innovátorok Napján tartott előadásában említette a felelősségeltolási manőverek kifejezést. Mit jelent ez?
Egy sor dolgot látunk előre, de azzal, hogy ezt tagadjuk, eltoljuk magunktól annak a felelősségét, hogy másképpen viselkedjünk a jövő érdekében. Nem gondolom, hogy az életünk minden percét tudatosan kell megélnünk, de annál tudatosabban kell élnünk, hogy elengedjük a jövőt, vagy csak simán bezárkózzunk a félelem falai közé. Bőséggel van vizünk, de azért sejtjük, hogy egy olyan erőforrásról van szó, amelynek az értéke nőni fog. Mégsem akarunk elkezdeni takarékoskodni.
Optimista a jövőt illetően?
Látom a lehetséges szélsőértékeket, a csúszka két végét, de szeretem annyira az emberiséget, és bízom is bennük, magunkban, hogy megtaláljuk a középen járható ösvényt. Biztos vagyok abban, hogy többet tudunk tenni annál, mint amit teszünk.
Rozsnyai Gábor
