Hajtó Ödön 1956-ban a Budapesti Műszaki Egyetem hallgatójaként élte át a forradalom kirobbanását. Ott volt a 16 pont megszületésénél, részt vett a Bem-szoborhoz tartó történelmi felvonuláson. Testközelből élte át a Magyar Rádió ostromát és a szovjet csapatok bevonulásának napjait. 1956 egyik műegyetemi emlékének meghatározó őrzője, kamaránk alapító elnöke azt mondja: azon az őszön egy elsőéves hallgató számára az is világossá vált, hogy nemcsak mérnökké kell válnia, hanem állampolgárként is joga van beleszólni Magyarország sorsába.

– Mikor érezte először, hogy 1956 őszén valami különleges történik?

– Már szeptemberben-októberben, de október 22-én vált teljesen világossá. A Műegyetem zsúfolásig megtelt hallgatókkal, és az egész eredetileg egészen hétköznapi egyetemi követelésekkel kezdődött. Jobb ételt akartunk a menzán, azt, hogy rendesen fűtsék a kollégiumokat, és hasonló dolgokat követeltünk. Aztán nagyon gyorsan politikai üggyé vált minden.
Akkor már egy normálisan gondolkodó ember számára teljesen világos volt, hogy a marxizmus–leninizmusra épülő proletárdiktatúra nem fogja meghozni azt a szabadságot és jólétet, amit ígértek. Mindenki tudta, hogy ez a rendszer bukásra van ítélve. Csakhogy a fegyver és az erőszak a hatalom kezében volt.

– Lehetett érezni, hogy a hallgatói elégedetlenségből országos megmozdulássá fejlődik?

– Délután három óra körül kezdődött a gyűlés, és hat-hét órára már érezni lehetett, hogy ez több egyszerű diáktüntetésnél. Este tizenegyig ott maradtunk. Akkor születtek és formálódtak a követelések is, amelyeket később 16 pontként ismert meg az ország. Tizenegy óra után már csak kevesen maradtunk, hiszen fél tizenkettőkor leálltak a villamosok. Úgy váltunk el egymástól, hogy másnap felvonulunk.

– De egy ilyen felvonuláshoz akkor engedély kellett.

–Természetesen. A Műegyetemen Marián István, a honvédelmi tanszék vezetője intézte az engedélykérést. Ő páncélos tiszt volt. A másik fontos személy Szilágyi József, aki esti egyetemi hallgatóként járt a gépészmérnöki karra. Szilágyi vetette fel, hogy ne egyszerűen a kommunista rendszer ellen vonuljunk ki, hanem vállaljunk szolidaritást a lengyelekkel. Tudott arról, hogy Varsóban munkástüntetések vannak, és a szovjet hadsereg körülvette a tüntetőket. Ez akkor szelídebb követelésnek tűnt, de nekünk fontos volt, hogy az egyetem falai közül kijussunk az utcára, és a népet, a felnőtt közvéleményt is magunk mögé állítsuk.

Kivonultak a diákok a Műegyetemről, a tömeg a Bem-szoborhoz tart, 1956. október 23 Fotó: Fortepan /Horváth János és családja

– A sajtó azonban nem volt szabad…

– Éppen ezért kellett kimenni az utcára. Az újságok nem számoltak be arról, ami Lengyelországban történt, a rádió sem mondta be. Ha azt akartuk, hogy az emberek tudják, mi történik, nekünk kellett megmutatnunk. Közben persze tisztában voltunk a veszéllyel. Poznańban, Varsóban, Berlinben már korábban is voltak munkástüntetések, amelyeket a kommunista hatalom fegyverrel vert le. Tudtuk, hogy akár emberek életébe is kerülhet egy ilyen megmozdulás. Marián István akkor azt mondta nekünk: „Gyerekek, ennek az országnak hősi halottakra nincs szüksége, mérnökökre van szüksége.” Ezzel nyugtatott minket, mi pedig azt mondtuk, hogy nem maradunk bent.

– Mi történt, amikor kiderült, hogy nem engedélyezik a felvonulást?

– A Műegyetem kertje tele volt hallgatókkal. Marián azt mondta, hogy nem lehet kivonulni, a kapukat bezárták. Mi pedig elkezdtük skandálni, hogy akkor is kimegyünk. Azt mondtuk, ha kell, kitörjük a kerítést. Marián újra telefonált a rendőrségre. A kérdés az volt, hogy mi történik, ha a diákok tényleg kitörnek. A rendőrség azt mondta, hogy a budapesti rendőrök nem fognak sajátjaikra lőni. Felmerült a honvédség bevetése, de a sorkatonákat sem lehetett egyszerűen kiküldeni, hogy civilekre lőjenek. Végül a szovjet hadsereg maradt volna. Csakhogy a szovjet csapatokat nem lehetett egyik pillanatról a másikra Budapestre vezényelni.

– Ez mentette meg az egész helyzetet?

– Tulajdonképpen igen. Másfél óra alatt megváltoztak a hírek. A rádió bemondta, hogy a belügyminiszter mégis engedélyezi a felvonulást a Műegyetemtől a Bem-szoborig. Addigra azonban már a többi egyetem hallgatói is gyülekeztek. Az ELTE-n, a Kertészeti Egyetemen, az Orvostudományi Egyetemen és máshol is. Amikor elhangzott, hogy lehet menni, mindenki megindult.

– Mit érzett, amikor elindultak?

– Egyszerre volt bennünk félelem és elszántság. Azt mondták, zárt sorokban menjünk, karoljunk össze, és ne engedjünk idegeneket a soraink közé. Nemzeti dalokat énekeltünk: a Himnuszt, a Szózatot, a Talpra magyart. És persze elhangzott a „Ruszkik haza!” is. A Gellért rakparton azért folyamatosan néztük a hegyoldalt, hogy nem állnak-e ott géppuskások. Az elmúlt tíz év tapasztalatai alapján tudtuk, hogy bármi megtörténhet.

– Miért volt ekkora ereje a tiltakozásnak?

– Mert addigra az egész társadalom úgy érezte, hogy semmibe veszik. Nemcsak az értelmiséget és a városi polgárságot, hanem a munkásokat és a parasztokat is. Mindenki azt érezte, hogy nincs politikai beleszólása a saját életébe. Demokráciáról szó sem volt. Egy kemény diktatúrában éltünk.

– A Bem-szobornál még békés tömeg vonult, később azonban fegyveres harc kezdődött. Ön mikor találkozott először közvetlenül a fegyveres konfliktussal?

– A Bem-szobor után a Kossuth térre mentem, ahol megvártam Nagy Imre beszédét. Utána indultam haza a VIII. kerületbe. A Rádió épületénél azonban már lövöldözés volt, és az utcai lámpákat is kilőtték. Nem álltam be a harcokba. Elsőéves egyetemistaként még katona sem voltam, életemben nem lőttem. A Kálvin térnél azonban találkoztam egy katonával, akit a laktanyából teherautóval vezényeltek ki. Beszélgettünk, és egyszer csak azt mondta: ha oda akarok menni a rádióhoz, szívesen odaadja a fegyverét.

– Elvette?

– Pár pillanatra. Azt mondtam neki, hogy nem tudom használni, életemben nem volt fegyver a kezemben. Ő mégis odaadta. Megkérdeztem tőle, mi történik, ha nem adom vissza. Azt mondta, őt megbüntetik, mert a fegyver az ő nevére van kiadva. Erre azt válaszolta, hogy majd azt mondja: az ellenforradalmárok kicsavarták a kezéből. Mondtam neki, hogy akkor inkább adja oda valakinek, aki használni is tudja.

Hajtó Ödön, 2026, Balatonszemes

– Önnek mi maradt meg leginkább 1956-ból személyes attitűdjei között?

– Nekem talán az, hogy egy elsőéves egyetemista számára akkor vált világossá: az embernek nemcsak szakmát kell tanulnia, hanem állampolgárként is joga van beleszólni abba, milyen országban él. Nemcsak mérnöknek kell készülni, hanem állampolgárnak is.

– A forradalom után azonban jöttek a következmények is…

– Visszatértünk az egyetemre, és egy idő után elkezdődött a KISZ szervezése. Engem is megkerestek, hogy lépjek be. Azt mondtam, hogy nem lépek be. Ez később bekerült a káderlapomra. Azt írták rólam, hogy „kispolgári nézetek” miatt alkalmatlan vagyok bizonyos feladatokra. Ez valamelyest korlátozta a későbbi életemet. De aztán elmerültünk a szakmában. Munka volt bőven.

– Mérnökként milyen volt az élet az akkori rendszerben?

– Ma talán nehéz elképzelni, de akkor sokkal kisebb volt a bürokrácia. Mérnökként hagyták, hogy az ember mérnök legyen. Állami tervezőintézetekben, állami vállalatoknál dolgoztunk, a fizetéseket központilag meghatározták. Ha az ember egy bizonyos kategóriába tartozott, akkor ugyanazt a fizetést kapta akkor is, ha nagyon sokat dolgozott, és akkor is, ha kevesebbet. De a szakma szép volt. A legfontosabb pedig az volt, hogy a műszaki ötleteinket meg tudtuk valósítani. Ma rengeteg szabvány, rendelet és jogszabály szabályozza a mérnöki munkát. Sokszor úgy érzem, hogy a jogászok átvették a hatalmat, és mindent szabályozni akarnak.

– Mit taníthat 1956 a mai mérnököknek?

– Azt, hogy a szakmai tudás önmagában nem elég. Felelősségünk van az országért is. 1956-ban fiatal egyetemistaként azt tanultuk meg, hogy van olyan pont, amikor az embernek nem lehet csak a saját szakmájával foglalkoznia. Van, amikor állampolgárként is meg kell szólalnia.

– A rendszerváltás után ezért különösen fontossá vált önnek 1956 emlékének ápolása.

– Az első rendszerváltás utáni egyetemi megemlékezés 1990. október 23-án volt a Műegyetem udvarán. Utána elhatároztuk, hogy alapítványt hozunk létre 1956 emlékének ápolására. Tizenöten írtuk alá az alapító okiratot. Az alapítványt 1991-ben vagy 1992-ben jegyezte be a bíróság. Azóta minden évben megemlékezünk az évfordulóról. 1993-ban már ünnepi ülésünk is volt, amelyen Göncz Árpád köztársasági elnök mondott beszédet. Később Mádl Ferenc és Sólyom László is rendszeresen eljött. Azért fontos ez, mert 1956 nem egyszerűen egy történelmi dátum. Mi ott voltunk, átéltük, és kötelességünk továbbadni, amit láttunk.

– Ha egyetlen mondatban kellene megfogalmazni, mit jelent önnek 1956?

– Azt, hogy vannak pillanatok, amikor az embernek döntenie kell: elfogadja, hogy mások döntsenek helyette, vagy vállalja a felelősséget a saját országáért. Mi akkor fiatalok voltunk. Nem tudtuk, mi lesz a következő napon. De azt tudtuk, hogy ami addig volt, az nem mehet tovább ugyanúgy.

Beszélgetésünk az 1956-os forradalom 70. évfordulója alkalmából rögzítettük abból a célból, hogy a Magyar Mérnöki Kamara felhívja a figyelmet a méltó megemlékezésre.

Várunk minden mérnököt, családtagot, egyetemistát, fiatalt és időseket a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem aulájába az intézmény központi ünnepségre 2026. október 22-én, 15:00 órakor, majd az ezt követő fáklyás felvonulásra!