Igen, arról a 15 grammról essék itt most szó, ami az elmúlt egy évben megváltoztatta a világot és az életünket. Ennyi ugyanis a világ összes, a mostani pandémiát okozó koronavírusának súlya – tanultam a minap egy kanadai virológus barátomtól. Döbbenetes szám, ám számunkra mégis elsősorban a víz, a klímaváltozás, a fenntartható fejlődés és a COVID-19 összefüggése, megértése és megfelelő kezelése a nagy kihívás.
 

 

Sokan felvetették, vajon a víz lehet-e vektora a koronavírusnak, mivel a vírus genomjai szennyvizekben kimutathatók, tehát így, vagy úgy bekerülhetnek a hidrológiai ciklusba, s így a vízellátó rendszerekbe. Eleddig nincs bizonyíték arra, hogy a víz vektorként működnék. A szennyvizeknek azonban van egyfajta prediktor tulajdonsága, amit rövid távú előrejelzésre lehet alkalmazni a vírus tér- és időbeli viselkedését illetően.

Ugyanakkor a klímaváltozás, valamint az urbanizáció – mint meghajtók – és egy adott vírus okozta betegségek között szoros korreláció létezik. Mindkét meghajtó voltaképpen egy-az-egy leképezésben van a fenntartható fejlődéssel, aminek központi eleme a víz – hiszen a klímaváltozás hatásainak jó 80%-a a vízzel, vízen keresztül és víz által manifesztálódik. Bárhová is nyúlunk, mindig oda jutunk vissza – a vízhez. Akár a környezet, akár a társadalom, akár a gazdaság szempontjait – vagyis a fenntartható fejlődés három alappillérét – tekintjük.

A klímaváltozás hatására várhatóan összes rendszerünk alapvetően meg fog változni a következő évtizedekben. Ha a 2-3 °C hőmérsékletnövekedés az évszázad végére csakugyan bekövetkezik – amit a globális és regionális klímamodellek voltaképpen az optimista szcenáriók esetén is egyöntetűen jeleznek -, hacsak nem történik drasztikus változás az üvegházhatású gázok csökkentésében, vagyis a Párizsi Megállapodás szigorú betartásában – akkor az teljesen megváltoztat(hat)ja a vírus/vírusgazda dinamikát is. Ez nagyon erős jelzés kell legyen a fenntarthatóság újragondolására, a mögöttes politikai tartalom erőteljesebb reprezentálására, a célok élesebbé tételére és a fenntartható fejlődési célok (SDG) egészének sokkal markánsabb megjelenítésére. Innentől kezdve mindenki túléléséről van szó és nem „csak” tojásfejűek akadémiai vitájáról, hogy akkor most mi a fontosabb a fenntarthatóság három pillére közül. A virológusok becslése szerint várható, hogy a zöld városi terekben meg fog nőni a zoonotikus betegségek valószínűsége. A népesség-előrejelzések szerint 2050-re a több mint 9 milliárdos lélekszámú emberiség 70%-a városokban fog élni. Ez újabb igen jelentős epidémia-erősítő tényező. Ha megnézzük a klímaváltozás és a betegségek élőlényekre gyakorolt hatásának történetét, akkor az evolúciós biológusoktól azt tanuljuk, hogy abban három fő szakaszt lehet megkülönböztetni:

  • ha a feltételek változnak, akkor próbálj alkalmazkodni;
  • ha nem tudsz alkalmazkodni, akkor próbálj máshova menni;
  • ha nem tudsz máshová menni, akkor bizony kihalsz.

A nap végén erről van szó. Ez az a dráma, ami az emberiség civilizációjának történetében még soha nem volt. Sem térbeli mértékében, sem sebességében. Valódi átbillenési pont. Csak remélni lehet, hogy a COVID-19 sokkoló hatása után a társadalom ezt felismeri. Ebben kellene a tudománynak, az oktatási rendszereknek és a politikának együttesen segítenie az SDG 2030-ig hátralévő szakaszában és azon túl – ám sokkal intenzívebben és markánsabban.

A pandémia elmúlása után – ideértve a mostani harmadik hullámot is – a negatív hatások közül talán a legvalószínűbb, hogy eluralkodik a „végre vége, gyerekek, fenébe a maszkkal, gyerünk bulizni” hangulat és a BAU (Business As Usual – szokásos üzletmenet) attitűd. Vannak vakcinák, minden visszatér s megy tovább régi medrében. Ideértve a fenntarthatatlanságot is. Ha erre a vonatra felül a politika, akkor várhatóan nagy baj lesz. Belekerülünk egy ördögi spirálba, ami lefele fog forogni és gyorsuló ütemben tartunk a fenti harmadik opció felé. A hatások között várható a félelem-faktor „ne fogjunk kezet, OK?” hatása is. Tartsuk a társadalmi távolságot. Legalábbis egy ideig. Remélt pozitív hatás lehet viszont a kormányzás átgondolása minden szinten – a nemzetitől az ENSZ szintjéig a fenntartható fejlődés intézményes hátterének (államigazgatási szervek, releváns csúcsminisztérium, kormányközi intézmények) megerősítésével, ill. létrehozásával és erős mandátumú központba helyezésével.

Ebben a víznek központi szerep jut. Annak intézményes széttagozódottságának megszüntetését és a megfelelő tudományos kapacitások újjáépítését itthon ezért már rövid távon meg kellene tenni.

 

Szöllősi-Nagy András

 

Fotó: COVID kórház Fehérgyarmaton (MTI)