Nem kell mindig kaviár

Szöllősi-Nagy András

Négy éve már, hogy a történelmi fontosságúnak bizonyult őszi ENSZ-közgyűlésen a világ vezetői pompás fogadások és fogások közepette és között elfogadták a fenntartható fejlődés tizenhét univerzális célját. Az SDG (Sustainable Development Goals) néven ismert célcsoport és a 2030-ig megvalósítandó Agenda a fenntartható fejlődésért nem kevesebbet tűz ki, mint hogy 2030-ra globálisan és univerzálisan szűnjék meg a szegénység és az éhínség. Hatos számú célként, röviden: SDG-6, azt tűzte ki az ünnepi közgyűlés, hogy ugyanabban az időszakban legyen mindenki számára elérhető az egészséges ivóvíz és a megfelelő szanitáció, valamint az integrált vízgazdálkodás többi fontos eleme, mint például a vízzel kapcsolatos szélsőségek elleni biztonság, a hatékony vízhasználat, és a vízi ökoszisztémák védelme. Az SDG előtti tizenöt éves periódusban a harmadik világ országait megcélzó Millenniumi fejlesztési célok (MDG) elérésében jelentős előrehaladást sikerült elérni. A fejlődő világban például felére csökkent azon embertársaink száma, akiknek nincs hozzáférésük ivóvízhez – ám még így is maradt víz nélkül 780 millió ember. A szanitációs cél elérése, hogy tudniillik feleződjék meg azon embertársaink száma, akiknek nincs hozzáférésük a minimális szanitációhoz, nevezetesen latrinához, azonban nem teljesült. Ebben az elfogadhatatlan helyzetben e század elején 2,4 milliárd embertársunk létezett, ám az MDG-periódus végére ahelyett, hogy ez a szám a felére csökkent volna, megnövekedett 2,6 milliárdra.

Néhány, tudástól és információtól el nem homályosult agyú politikus kivételével ma már mindenki számára kristálytisztán látszik, hogy az antropogén eredetű klímaváltozás alapvetően új kihívásokat jelent. Az ezekre adott helyes válasz voltaképpen a túlélésünk záloga. Ha a világ politikai vezetése képtelen ezt megérteni és ennek megfelelően cselekedni a párizsi klímamegállapodás betartásával, akkor rendszereink átbillennek, majd irreverzibilisen összeesnek. Miután a klímaváltozás hatásainak jó nyolcvan százaléka vízzel, vízen keresztül és víz által manifesztálódik, a fenntartható vízgazdálkodás csakugyan az emberiség és életfenntartó ökoszisztémái fenntarthatóságának kulcskérdése.

Lesz-e vízválság, mikor kezdődik és hogyan kezelhető, ha egyáltalán kezelhető? Nem kevesebbel, mint ezekkel a túlélésünk szempontjából kardinális kérdésekkel foglalkozik a köztársasági elnök által immár harmadízben összehívott októberi Budapesti Víz Világtalálkozó (https://www.budapestwatersummit.hu/hu/Vilagtalalkozo/Hirkozpont).

Június közepén jött össze Balatonfüreden a polgármester szíves meghívására a nemzetközi program- és szövegezőbizottság, hogy első változatban megfogalmazza a világtalálkozó felhívását, mely a nyár közepétől a világhálón is hozzáférhető lesz világkonzultáció céljából. A bizottság tizenkét dühös embere Füreden arra a következtetésre jutott, hogy míg az SDG keretrendszert és a 2030 Agendát a nemzetközi politikai közösség nagy lelkesedéssel elfogadta az ENSZ-ben, a vizes cél megvalósítását illetően azonban már négy év alatt sikerült letérnünk a kitűzött útról. Míg néhány területen tagadhatatlanul voltak sikerek, a világ egészében véve egy nem fenntartható trajektória mentén mozog. A túl sok, túl kevés, túl szennyezett víz krízise emberek millióit fenyegeti – egészségük, jólétük és biztonságuk forog kockán. A vízválság elkezdődött. A teendőket illetően a legteljesebb értelemben fel és el kell ismernünk a víz mint közös és pótolhatatlan kincs értékét, amely embereket és népeket köt össze a folyóhálózatokon, tavakon és a felszín alatti vízkincsen keresztül. Mindenkinek – a létező intézményeken belül dolgozó kutatóknak, civileknek, oktatóknak, vallási vezetőknek, művészeknek, politikusoknak és a magánszektornak – együtt kell dolgoznia egy új vízkultúra megteremtésén. Az új innovatív technológiák, a távérzékelés, a földtudomány új eredményei, a digitális módszerek már rendelkezésünkre állnak ahhoz, hogy a hidroszférában lejátszódó, gyorsan változó folyamatokat megértsük. Ezek mindahányunkat összekötnek egy tartós megoldás kidolgozásában, figyelembe véve a gazdag és sokféle kulturális tradíciót, valamint a humán és financiális kapacitásfejlesztés új módozatait. A lehetőségek között szerepel a nagy adatmennyiségek gyors kezelése tanulóalgoritmusokkal. Új kihívás az összekötött rendszereinkre vonatkozó kiberbiztonság egyre fontosabb követelménye. Bár a világban eltérő módon jelentkeznek a vízzel kapcsolatos kihívások, megoldásuk mégis elsősorban politikai akarat kérdése. Mint alapelv: nyilvánossá és elérhetővé kell tenni a vízzel kapcsolatos adatokat és politikákat; erősíteni kell a közösség részvételét a jogok és kötelességek gyakorlásában a „semmit rólunk nélkülünk” elv alkalmazásával; fokozni kell a vízzel kapcsolatos intézmények integrálását. A finanszírozásnak elsősorban a vízbiztonságot kell szolgálnia, nem egyszerűen a „bankábilis” projektek kivitelezését. Nem beszélve a sokszor ehhez csatlakozó korrupcióról…

Mindez csak egy kis csokor a víz-világtalálkozó témáiból, melyeket a vizesszakma cárjai és a politikai vezetés sztárjai fognak Budapesten megbeszélni – szerényen, ám remélhetően hatékonyan, mert nem kell mindig kaviár.