Dr. Gelencsér András vegyészmérnök, levegőkémikus, egyetemi tanár, 2015-2024 között a Pannon Egyetem rektora, az MTA Levegőkémiai Kutatócsoportjának vezetője, a levegőszennyezés és az éghajlatváltozás összefüggéseinek nemzetközileg elismert kutatója. Ábrándok bűvöletében című könyvében – melyben egyebek mellett a modern civilizáció fennmaradásához nélkülözhetetlen hatalmas mennyiségű energia folyamatos biztosítása és az ehhez szükséges véges és korlátos erőforrások között feszülő ellentmondásra hívja fel a figyelmet – azt írja, hogy a fenntarthatónak címkézett megoldások globális léptékben történő erőltetése csak tovább rontja a helyzetet és gyorsítja az összeomlást.

Van még értelme annak a fogalomnak, hogy fenntartható fejlődés?

Soha nem is volt értelme, mert fejlődés alatt a civilizációnk a gyarapodást és a túlfogyasztást érti, és GDP-ben méri, egész gazdasági-pénzügyi rendszerünk lényegében erre a logikára épül. Mindez pedig folyamatosan növekvő anyag- és energiafelhasználással, illetve brutális népességnövekedéssel jár együtt, melynek fedezetét nem lehet fenntartható módon biztosítani. Amíg a mai lineáris gazdasági-pénzügyi modell ilyen féktelenül dübörög, nem is érdemes fenntarthatóságról beszélni.

Mikor kezdett felborulni körülöttünk egy sor dolog és mikor kezdtünk el globális problémákról – túlnépesedés, klímaválság, erőforrás-válság, vízválság, túlfogyasztás – egyáltalán komolyan beszélni? A növekedés határai című, a Római Klub által jegyzet kötet hetvenes évekbeli megjelenése idején vagy még korábban?

A folyamatnak több stációja is volt, talán az ipari forradalom volt az első. Amikor a fosszilis tüzelőanyagok közül előkerült a kőolaj – mely közvetlenül felhasználható, könnyen szállítható és adagolható formában tárolta a korábban elképzelhetetlenül koncentrált energiát – totálisan átformálódott az életünk. Egyrészt olyan tevékenységek váltak lehetővé, melyeket olaj nélkül nem lehetett volna megtenni, másrészt addig elérhetetlennek tűnő új anyagokat tudtunk előállítani, illetve korszakalkotó tudományos eredményeink születhettek. Közülük is kiemelkedik a Haber-Bosch szintézis, ami megnyitotta az utat a nitrogéntartalmú műtrágyagyártás technológiájának kidolgozása előtt, forradalmasítva a huszadik század elején az élelmiszer-termelést és ellátást, minthogy az intenzív mezőgazdasági termeléshez ekkor már nem volt elegendő szerves trágya. Fritz Haber Nobel-díjas német kémikus találmánya minden más akkori tudományos eredménynél – az orvostudomány fejlődésénél, az antibiotikumok megjelenésénél – nagyobb hatást gyakorolt a népességrobbanásra. A hetvenes évek tájékán aztán újra sebességet váltott a világ, és beléptünk az immár féktelen gazdasági-pénzügyi növekedés korszakába. Innentől datálhatjuk a globális gazdaság példátlan iramú kiépülését. Meg kell említeni még egy mérföldkövet: amikor lezárult a hidegháború időszaka, a vasfüggönyön inneni országokban is megindult a gazdasági-politikai szerkezetváltás, a fogyasztói társadalom intenzív, szinte korlátlan növekedése. A modern civilizáció eközben – lényegében néhány évtized alatt – felélte, pontosabban a kimerülés szélére sodorta a Föld erőforrásait.

A bolygó konzervjei az energiahordozók és ásványkincsei, és bár sok mindent megkaparintottunk már a „spájzból”, még nem teljesen üres a polc – állapítja meg a könyvében.

Számos olyan kritikus anyag vagy kémiai elem van, aminek a tervezett felhasználás mentén hamarosan nagyon komoly ellátási problémái lesznek. Csaknem harminc ilyen, korlátosan hozzáférhető elemről beszélünk. Ezek egy részét már elég régóta használja az emberiség, és jobb minőségű, koncentrált forrásaik mára jórészt elapadtak. Szinte nincs olyan anyag, ami a civilizáció fenntartásához szükséges és aminek megnyugtatóan stabil, hosszútávú készletei lennének, és amelynek a kitermeléséhez nem kellene évről-évre egyre nagyobb energiabefektetés. Kiemelném a rezet, ami a tervezett zöld átállás egyik kulcsszereplője, réz nélkül elég nehéz elképzelni az elektrifikációt. Gyorsan romlik az érclelőhelyek minősége is, sokkal nagyobb anyagmozgatással, energiafelhasználással jár az egységnyi tömegű réz kitermelése, és egyre távolabbi, nehezebben megközelíthető területeken kell a szükséges bányászati, feldolgozói infrastruktúrákat kiépíteni, üzemeltetni. Akadnak olyan új anyagok, amiket az emberiség eddig kevéssé használt, ilyen például a nagy kapacitású akkumulátorokhoz szükséges lítium. 1981 óta az éves elfogyasztott mennyiség és az új lelőhelyek tekintetében deficitünk van kőolajból is, nagyjából az ötvenes-hatvanas években felfedezett nagy lelőhelyekből élünk, melyek egy része már a kimerülés jeleit mutatja. A kőolaj a legkritikusabb nyersanyagunk, mindennél fontosabb, hiszen a globális gazdaság teljesen életképtelen nélküle.

A komplex problémák megoldását a természet- és mérnöki tudományok segítségével szokás megoldani, csak hát a politika és a profit nem annyira kedveli a bonyolult ügyeket…

Ez csak részben igaz, hiszen létezik néhány közelmúltbeli történet, ami abszolút mértékben nélkülözi a racionalitást, elég csak a bedőlt német energiapolitikára gondolni. Ha az úgynevezett „zöld átállás” ideológiáját nézzük, e mögött is kőkemény profitérdekek húzódnak meg, az érintett ipari szektorokban – támogatásokkal és szabályozásokkal megspékelve – óriási befektetések forognak, gondoljunk a napelem-bizniszre, az akkumulátor-sztorira, az elektromos autókra vagy a hőszivattyús rendszerekre, amelyek egyelőre jól mennek a piacon, ám már látszanak a problémák. A „zöld átállás” ma is elsősorban a lakossági szektorban történik, noha elsőként az iparban lehetett, kellett volna levezényelni. De még nagyobb probléma, hogy egy sor ipari szektorban – nehézipar, bányászat, ércfeldolgozás, repülés, tengeri szállítás stb. – egyáltalán nincs még működő karbonmentes alternatíva, miközben ezek az iparágak együttesen a globális energiafelhasználás mintegy ötven százalékát adják. A tengeri szállításban vagy a nagy utasszállító repülőgépek esetében nem léteznek elektrifikált technológiai megoldások. A százötven éves akkumulátortechnika erre teljesen alkalmatlan. Nagyjából hatvanezer nagy konténerszállító hajó van folyamatosan úton, és nincs példa arra, hogy bármelyiket is alternatív hajtással működtetnék.

Szintetikus üzemanyaggal vagy hidrogénnel például?

Utóbbiból a világ évente mintegy 100 millió tonnát használ fel, túlnyomórészt a műtrágyagyártás és az olajipar. Az ipari hidrogén 96 százalékát földgázból állítják elő, kisebb részét biogázból, de ipari léptékű, víz elektrolíziséből származó zöldhidrogénnek nem igazán akarunk foglalkozni, mert minimum ötször annyiba kerül, mint a fosszilis energiahordozókból előállított. A zöld hidrogén papíron ideális energiahordozó lehetne olyan energiaigényes iparágak, mint a cement- vagy acélgyártás, illetőleg a légi közlekedés – energiasűrűsége háromszor nagyobb a kerozinnál – és a tengerhajózás számára. A vízbontás azonban óriási kapacitású megújuló villamosenergia-termelési erőforrások kiépítését igényli, ráadásul a hidrogén tárolása jelentős biztonsági, energiahatékonysági és életciklussal kapcsolatos aggályokat vet fel.

Az az üzenet ömlik mindenhonnan, hogy ha meg akarjuk állítani a globális átlaghőmérséklet emelkedését, nincs más dolgunk, mint a fosszilis energiahordozók lecserélésével útját állni a szén-dioxid koncentráció további növekedésének. Végrehajtható egy ilyen mértékű technológia-váltás? Egyáltalán: valóság vagy illúzió a dekarbonizáció?

Hogy nem efelé megyünk, az teljesen egyértelmű. Egyetlen mutató van, ami a dekarbonizációnál számít, a globális szén-dioxid kibocsátás. Ha megvizsgáljuk, hogy elkezdtünk-e – mégoly lassan is – lejönni a fosszilis tüzelőanyagokról és valamilyen módon átalakítani az energiaszerkezetet, azt láthatjuk, hogy ez sem történt meg. Harminchárom éve, 1992-ben rendezték meg a riói csúcskonferenciát, ahol a világ elhatározta, hogy megszabadul a fosszilis tüzelőanyagoktól. 1992 óta 67 százalékkal nőtt a globális szén-dioxid kibocsátás, és a koronavírus-járvány időszakát leszámítva minden évben nő, a trendvonal töretlenül emelkedik, ezért amíg a görbe iránya nem változik meg, teljesen felesleges átállásról beszélni. És hogy ez húsz éven belül nem fog megtörténni, sajnos a Napnál is világosabb. 1980-ban a világon felhasznált energia 85 százaléka volt fosszilis eredetű, és negyven év alatt sikerült leküzdeni 82 százalékra. Számos szektorban teljesen esélytelen, és jelenleg nincs is technológiai megoldás a dekarbonizációra.

Európa próbál élen járni a vállalásokban, a kibocsátás-csökkentésben, energiatakarékosságban, az elektrifikációban…

A kontinensünket eleve nem érdemes példának tekinti, mert Európa a globális gazdaság mindössze 6 százalékát jelenti. Globális problémákra csak globális megoldások lehetségesek. Egy száz év alatt kiépített energetikai rendszer totális cseréjét megvalósítani a hozzátartozó infrastruktúrával egyetemben, ráadásul kevésbé hatékony energiatermelési módokkal, korlátozott nyersanyagforrásokkal, soha nem volt népességszám mellett egy rohamosan romló állapotú környezetben ugyanolyan lehetetlen vállalkozás, mint másfélmilliárd autót lecserélni két évtized leforgása alatt. Az emberiség fejlődésében még sosem történt ilyen mértékű transzformáció, soha semmibennem volt átállás. A „zöld átállásnak” nevezett valami az alternatív valóságépítés tipikus példája, amelyben látszatmegoldásokkal operálunk ahelyett, hogy a valódi problémákra adnánk megfelelő válaszokat. Ha belegondolunk, a kőszenet ma is használjuk, sőt, soha annyi kőszenet nem égetett el még az emberiség, mint a tavaly. Nem váltottunk ki egyetlen korábbi, jól működő technológiát sem, csupán párhuzamosan kezdtük el használni az újabbakkal. Ha jött egy új technológia, a meglévőkkel együtt állítottuk csatasorba, együtt nőttek tovább úgy, hogy a növekmény egy részét az új technológiákkal elégítettük ki.

Valóban megújulónak tekinthetők a megújulók, és tényleg zöldek a zöldnek kikiáltott megoldások?

Az olyan, mindig két szóból álló kifejezések, mint a „megújuló energiaforrások”, a „zöld átállás” vagy a „fenntartható fejlődés”, egytől egyig lózungok, a politikai marketing termékei. A napelem és a szélturbina ipari termék, ha úgy tetszik, háztartási eszköz, ami nem lehet megújuló, hiszen le kell gyártani, és van egy élettartama, mielőtt hulladék lesz belőle. Megújulni nem tud, anyagában nyilván nem. Olyan, mint a vasaló, ami szintén energiaátalakító berendezés, villamos áramból csinál hőt, a fotovoltaikus cella meg fényből áramot. De ki mondja a vasalóra, hogy megújuló? Ezek az eszközök nem energiaforrások, mert az energiaforrásról vagy energiahordozóról az az implicit vélelem, hogy az az energiát bármikor tudja szolgáltatni. A napelem viszont csak akkor tud energiát szolgáltatni, ha van primer energia, vagyis megkapja a Napból az inputot. Energiaforrásként azonban nem tud funkcionálni. Egy hasáb tűzifa, egy vödör szén vagy egy hordó olaj energiaforrásnak tekinthető, a napelem nem. Egyfajta szándékosságot vélek felfedezni az elnevezéseknél, hogy már magával a kifejezéssel is azt a látszatot keltsük, hogy minden oké, az emberiség összes problémáját ezek az eszközök fogják megoldani, csak vegyük meg őket. Orbitális nagy hazugság, mert nem megoldást jelentenek, hanem újabb problémákat generálnak. Hangsúlyozom, nem vonható kétségbe, hogy működő technológiákról beszélünk, csak épp arra nem jók, hogy civilizációnk működését fenntartsuk velük. Még csak az sem igaz, hogy a napelemparkok és szélerőművek mentesek lennének a fosszilis energia felhasználásától. Egy 3 MW-os szélerőmű 300 tonnás acélszerkezetét kőszénnel fűtött kohókban állítjuk elő, a forgólapátok kőolajból készülnek, az alapzathoz felhasznált mintegy 2000 tonna beton alapanyaga földgáztüzelésű cementgyárakból kerül ki, a helyszínre szállítást és az építési munkálatokat dízel munkagépek végzik. Mire felállítanak egy ilyen szélerőművet – ami tartalmaz még 12 tonna tiszta rezet és 1 tonna alumíniumot is – már majdnem annyi fosszilis energia van benne, mint amennyi energiát pár év leforgása alatt termelni fog. Egy napelem pedig hat éven keresztül csak azt az energiamennyiséget termeli vissza, amelybe a gyártása és a fejlesztése került, és csak ezután termel többletenergiát.

Na és a vízerőművek?

A vízerőhasznosítás évezredes, igen jó hatásfokú technológia, és ahol megfelelőek a földrajzi adottságok, kiválóan alkalmazhatók áramtermelésre. Vízügyes szakemberektől tudhatjuk, hogy ha egy folyót el kezdtek lelépcsőzni, akkor azt végig is kell csinálni. Vízerőművek létesítése egyszeri nagy beavatkozást igényel, ám nagyon hosszú ideig stabilan és megbízhatóan működtető, energiatermelésre jól szabályozhatóan alkalmazható. Az éghajlatváltozásban a víz körforgása is érintett, és ilyen értelemben aszályos, alacsony vízhozamú időszakokban vannak kockázatok a vízerőművekben megtermelt energia mennyisége, illetve rendelkezésre állása tekintetében. A globális energiamixben a vízenergia egy szabad szemmel is jól látható arányt képvisel, potenciáljának elég nagy hányadát sikerül már kihasználni, globálisan talán még egyszer ennyit lehetne még létesíteni. Ha választani kellene, hogy melyik ujjunkat harapjuk meg, mert kell az energia, a vízerőmű lehet a legkézenfekvőbb választás.

De van egy csomó, sok-sok évtizedre elegendő lignitünk, és van hozzá egy bezárásra ítélt alaperőművünk, aminek a helyét egy gázturbinás erőmű, biomassza tüzelésű blokk, a bányák rekultivált területein pedig napelempark veszi majd át.  

A szén hőerőművi hasznosítása egy kétségkívül bevált, jól működő technológia. Nem nagyon látok olyan technológiát, ami a folyamatos villamosenergia igényt stabilan ki tudja elégíteni, ráadásul úgy, hogy közben nem tesz kiszolgáltatottá geopolitikai értelemben és ár tekintetében. A folyamatos energiaellátást biztosító, „zsinóráramot” termelő atomerőművek beruházási költségei gigantikusak, megépítésük hosszadalmas folyamat, a napelemek és szélerőművek energiatermelő lehetőségei pedig elég korlátosak. Magyarországon 14 százalékos a napelemek kihasználtsága, szélkereknél ez 25 százalék körüli, de kiszámíthatatlan, mikor áll be a „sötétszélcsend”, amikor akár egy héten keresztül egyik sem termel. Meteorológiai átlagban évente már közel harminc olyan nap van a Kárpát-medencében, amikor valahogy meg kell oldani az ellátást, mert a nappali órákban sincs időjárásfüggő energiatermelés. Itt jöhetne képbe az energiatárolás, ami viszont még nagyon gyerekcipőben jár.

Van valami jó hír is?

Ha zöld átállás helyett valós megoldásokban foglalkoznánk, akkor ezekkel a technológiákkal, szemléletváltással, fogyasztáscsökkentéssel és egy alapvetően más gazdasági-pénzügyi rendszerrel együtt azért fent lehetne tartani egy normális társadalmi működést. Eleink is megoldották, hogy akkor használtak valamit, amikor ahhoz rendelkezésre állt a szükséges energia. A szélmalomban akkor őrölték meg a gabonát, amikor fújt a szél, nem forgatták a lapátokat kézzel. Ma úgy gondolkodunk, hogy mindig mindent korlátlanul, a nap 24 órájában használni akarunk, akkor is, ha ehhez az energiatermelési módok már nem tudnak alkalmazkodni. Ismert a híres-hírhedt német „Energiewende”. Csak egy példa: amikor csak negatív áron lehet értékesíteni a villamosáramot – ez már többszáz órára rúg évente –, és a termelő fizet az átvételért, a német vasút ezt a váltók fűtésére használja. Nyáron negyven fokban is. Az egész történet borzasztóan abszurd. Amikor pedig a csúcsárammal nem tudnak mit kezdeni a németek, Svájc „besegít”: átveszi tőlük negatív áron, mondjuk -100 eurórért MWh-ként, felteszi a szivattyús tározóiba, és este visszaadja 500 euróért. A megújuló áramtermelésre történő átállás drámai mértékben visszafordítja azt a trendet, hogy a történelem során az új energiaforrások mindig egyre koncentráltabbak, egyre nagyobb energiasűrűségűek voltak. A fosszilis tüzelőanyagok idején koncentrált forrásokból nyertük az energiát és szétosztottuk, most ez fordítva történik, az energia hatalmas területről származik és koncentrálni kell. A nap- és szélerőműveket szétszórtságuk és kiszámíthatatlanságuk miatt óriási hálózatokba kell kötni, és brutális kapacitású energiatárolókat kellene hozzájuk telepíteni. A villamosenergia tárolásnak viszont ma messze nincs még elegendő volumene a világban. Ha valamennyi tárolót – akkumulátoros és szivattyús tározókat – összekapcsolnák, akkor is globálisan mindössze tizenhét percre elegendő villamosenergia tároló kapacitásunk lehetne.

A bolygó alapvető életfeltételeit azért nem tudjuk hazavágni?

Olyan értelemben semmiképpen, hogy lakhatatlanná váljon a bolygónk. Az más kérdés, hogy a jelenlegi emberi élettér jelentős szűkülésével és átalakulásával kell számolnunk. Lesz, ahol nagy területeket önthet el a tenger, máshol pedig a bioszféra ellehetetlenítésével olyan, életre alkalmatlan viszonyok alakulhatnak ki, mintha Marsot csináltuk volna a Földön. Ha a földi élet alapfeltételeit tekintjük, hogy ne legyen kozmikus sugárzás, legyen elegendő oxigén és gravitáció, ezeket nem tudjuk tönkretenni. Egy esetben tehetjük teljesen lakhatatlanná a bolygót, ha egy kiterjedt nukleáris konfliktus során minden atomtöltetet ellövöldöznénk egymásra.

Optimista, ha a jövőbe tekint?

Nem nagyon tudok az lenni, és nem a technológiai vagy a természeti problémák miatt, sokkal inkább az emberi természet, a politika és általában a tömeghatás miatt. Attól, hogy elfogy valami, vagy hogy hiányokra számíthatunk, egyáltalán nem félek, még az éghajlatváltozástól sem, mert alkalmazkodni fogunk. Kétségtelenül megváltozik az életünk, de a változást már most is érzékelhetjük. A fogyasztás beszűkülésére, az elkerülhetetlen áremelkedésekre, áruhiányokra biztosan számíthatunk, ám hogy erre az emberek többsége hogyan fog reagálni, amikor ez bekövetkezik… Na ezért nem vagyok optimista. Mi történik, ha egy társadalom többé már nem működőképes, mert kicsúszik alóla a nyugati civilizáció jóléte?

Dubniczky Miklós

Fotó: Pannon Egyetem