Az alábbiakban a newcivilengineer-en megjelent cikket közöljük, melyben Trea Crozier brit építőmérnök osztja meg gondolatait a szakma és magánélet egyensúlyáról személyes tapasztalatai alapján.

Amikor felfedeztem a műszaki jellegű előadások iránti szeretetemet, az építészmérnöki diploma megszerzése közben áttértem az építőmérnöki pályára. Visszatekintve egyáltalán nem tudtam, hogy ez hova fog vezetni. Fiatal és naiv lévén azt sem gondoltam végig, hogy ez miként fog illeszkedni az anyasághoz. Az első néhány évemet azzal töltöttem, hogy mérnökként, a terepen dolgoztam. Nem sokkal azután, hogy férjhez mentem, Skóciában kezdtem el dolgozni egy szélerőműparkban, és nagyjából ekkoriban terveztük a családalapítást is. Bár tudtam, hogy a vezetőségtől támogatást fogok kapni, tudtam, hogy egy bizonyos ponton a várandósság és az észak-írországi otthonomból Skóciába való oda-vissza utazás problémát fog jelenteni. Ebben a szakaszban tettem egy kitérőt a mennyiségi felmérések készítése felé, feltételezve, hogy ez csak átmeneti lesz. Nagyon élveztem, és nem volt kétséges, hogy a terhesség és az anyaság szempontjából ez jobb megoldás, mivel a munka az otthonomhoz közel volt. Ebben a munkakörben maradtam mindhárom gyermekvárásom alatt is. Mivel én voltam az első nő az osztályon, aki terhes volt, és ez új helyzet volt a főnökömnek és a kollégáimnak is, de a támogatás, amit kaptam, felülmúlhatatlan volt, és együtt vészeltük át ezt az időszakot.

Bár a mennyiségi felmérőként végzett munka kétségtelenül könnyebb volt, mint a terepen dolgozni, nem volt mentes a nehézségektől. Három öt év alatti gyerek mindig is kihívásokkal jár. Az, hogy volt egy nagyszerű vezetőm, aki bízott bennem, sokat számított. Ha volt egy beteg gyerek, akit el kellett vinni az orvoshoz vagy iskolai előadásra kellett mennem, akkor ezt megtehettem, és bíztak bennem, hogy bepótlom a feladataimat.

Mivel támogató férjem van, aki megosztja velem a terheket, és nagymértékben támaszkodhatok a szüleimre és a rokonaimra is, gyorsan megtanultam, mit jelent valójában az afrikai közmondás, miszerint „egy falu kell egy gyermek felneveléséhez”. E támogatás nélkül nem hiszem, hogy ugyanazokat a lehetőségeket kaptam volna, mint azok a férfiak vagy nők, akik nem szülők. De elismerem, hogy ez nem mindig van így, és nem tudom, hogyan alakult volna a karrierem, ha továbbra is építészmérnökként dolgozom. Bár a tapasztalataim többnyire pozitívak, úgy gondolom, még mindig vannak téves feltételezések arról, hogy egy dolgozó anya milyen elkötelezettséget tud vállalni. A legtöbbször ezek a feltételezések nem is állhatnának távolabb az igazságtól. Sok anyának szinte szuperképességet kellett kifejlesztenie, ami azt jelenti, hogy pokolian sok mindennel kell zsonglőrködnünk, és meg kellett tanulnunk, hogyan dolgozzunk hatékonyan, az időnkkel szemben támasztott magas követelmények miatt.

Nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a dolgozó anyák milyen ütemben hagyják el az iparágat, vagy találnak alternatív szerepeket. Nem mindenki kap támogatást a családjától. Naponta órákig kell utazni, tekintettel kell lenni a gyermek igényeire, figyelembe kell venni az iparágon belüli időhiányt és az idős rokonok gondozásának esetleges igényét. Sok esetben ez egyszerűen tarthatatlanná válik. Ez azt jelenti, hogy az ágazat nem képes megtartani vagy felvenni a magasan képzett és tehetséges nőket, és ez komoly probléma. A Covid-járvány egyik jó hozadéka az volt, hogy megmutatta, nagyon sok munka hatékonyan elvégezhető távolról is. Úgy vélem, hogy ez a rugalmasság sok anyát megtartott az építőiparban. Az utóbbi időben azonban sok cég visszatér a teljes munkaidős irodai vagy helyszíni munkavégzéshez, ami kétségtelenül nehéz döntések meghozatalára kényszerít néhány szülőt. Az építőipar gyakran hosszú munkaidőt követel meg, ami stresszt jelenthet az egyének számára. A hagyományos 9:00-17:00 órás munkaidőn kívül sok további órát dolgoznak az ágazatban dolgozók, akár közvetlenül a projekteken, akár az utazási idő alatt. A legtöbb vállalatnál már létezik családbarát politika, amit jó látni, de a valódi változáshoz elengedhetetlen, hogy ezeket az irányelveket a felső vezetés aktívan ösztönözze. Ha mind az apák, mind az anyák élnek az olyan lehetőségekkel, mint a megosztott szülői szabadság és a rugalmas munkaidő-beosztás, az segít elfogadtatni azt az elképzelést, hogy a gondozási feladatok megoszthatóak a férfiak és a nők között, és ezáltal csökkenthető a dolgozó anyák megbélyegzése és a velük kapcsolatos negatív megítélés.

Üzleti szempontból a munkavállalók jóllétébe való befektetés jelentős megtérülést eredményezhet. Azok a vállalatok, amelyek támogatják alkalmazottaikat, gyakran tapasztalják, hogy javul a munkahelyi elégedettség, csökken a fluktuáció és a hiányzások száma. Ez nemcsak az általános teljesítményt növeli, hanem segít megtartani az értékes tehetségeket, különösen a nők körében. Az anyák támogatása pozitív hullámhatást válthat ki, ami sokszínűbb vezetőképességhez vezethet, és végső soron hozzájárulhat a nemek közötti bérszakadék megszüntetéséhez. Ahhoz, hogy a szervezetek növekedni tudjanak, olyan kultúrát kell előtérbe helyezniük, amely elfogadja ezeket az irányelveket és biztosítja, hogy minden alkalmazott képesnek érezze magát arra, hogy kihasználja ezeket a lehetőségeket. Ez a váltás nem csak erkölcsileg helyes, hanem stratégiai üzleti döntés is, amely elősegítheti az innovációt és a munkaerő rugalmasságát.

Forrás: https://www.newcivilengineer.com/opinion/motherhood-and-life-as-a-civil-engineer-06-12-2024/