A magyar vízügyi szakma életében fontos mérföldkő a mai nap, hiszen egy jó műszaki tervek alapján, jó minőségben elkészült vízvisszatartó műtárgyat adtunk át, szakmai nyelven fogalmazva egy folyami duzzasztót, ami sokféle vízhasználatot tesz lehetővé – nyilatkozta lapunknak az Országos Vízügyi Főigazgatóság vezetője. Láng Istvánnal a Mosoni-Duna torkolati műtárgyának június 23-i avatóünnepségén beszélgettünk.

A „víz kék, a vízügy zöld”. Mit jelent pontosan ez a szlogen?

Arra szeretnénk ezzel rámutatni, hogy víz nélkül nincs élet. Magyarország valaha egy alapvetően „vízbő”, vízjárta ország volt, és ha nem tesszük elérhetővé vizeinket úgy, ahogyan az elődeink idején volt, előbb-utóbb eltűnik az élet a Kárpát-medencéből. Vizekben még egyedülállóan változatos ország vagyunk, szélsőséges árvízi és aszályjelenségekkel, a vízügy egyik legfőbb leckéje ezért a káros szélsőségek elviselhetővé szelídítése. 

Elérte már a Kárpát-medencét is a sokat emlegetett „vízválság”?

Azt gondolom, igen. Az árvízszintek növekedése és a kisvízszintek süllyedése azonban nemcsak a klímaváltozás következménye, hanem az emberi beavatkozásoké is. Az utóbbi években erőteljesen érzékeljük például, hogy a kisvízszintek és kisvízhozamok miatt kevesebb víz folyik a csatornarendszerekben és az élővizekben, emiatt pedig a szennyvízterhelések is erőteljesebben koncentrálódnak. Éppen ezért a közeljövő egyik legfontosabb fejlesztendő területe a szennyvíz-tisztítás lesz. Az aszály is rengeteg problémát okoz. A vízügy két dolgot tehet: védekezik és megelőz. Aszálymonitoring hálózatot építettünk ki, amelyre alapozva elkészítjük az ország komplett talajnedvesség-modelljét. A Nyírségben régóta nem tudjuk kiadni azt a vízmennyiséget, amit a termelés, gazdálkodás igényelne. Soron kívüli vízkészleteket kell kiadnunk, és ezt már az Európai Uniónak is be kellett jelentenünk, amely elő fogja írni nekünk, hogy ehhez a „túlzsarolt” vízkészlethez milyen kompenzáló beruházásokat kell megtennünk, hogy fenntarthassuk a vízkészletet. Ezért tervezzük most a Nyírség komplex vízpótlását. Megjelenik tehát Magyarországon is a vízválság, és ez ott is tetten érhető, hogy a szomszédos országok is sokkal érzékenyebbek bármilyen vízügyi beavatkozásra – vízkivételre, duzzasztásra –, mint mondjuk húsz évvel korábban. De említhetnénk más helyeket is, ahol szintén nem tudjuk kielégíteni az öntözővíz-igényt, vagy ott van Paks problémája, ahol az utóbbi években rekordalacsony vízszintek alakulnak ki.

A vízügyi szakma milyen racionális megoldásokat ajánl a vízválság elkerülésére?

A vízvisszatartást kell preferálnunk és ezt is igyekszünk tenni. Hasznosítható, könnyen hozzáférhető vízkészletünk azonban viszonylag kevés van. Ha megnézzük hazánk vízmérlegét, átlagosan 3600 köbméter érkezik másodpercenként Magyarországra, és 3780 köbméter távozik, vagyis 180 köbméter vizet kellene intenzíven hasznosítanunk. A bős-nagymarosi vízlépcső vita hosszú időre és negatív értelemben nyomta rá a bélyegét a vízszintemelésre – és sajnálatos módon szakmánkra is –, de azt gondolom, ennyi idő elteltével és kellő józansággal ma már belátható: a vízszintek emelése nélkül sok problémát nem fogunk tudni megoldani Magyarországon.

Ahogy mondani szokta, egy egész országot nem tehetünk vastüdőre…

Alapvetően síkvidéki országban élünk, és vízszintemelés hiányában a mélyebben fekvő folyó- és csatornaszakaszainkból csak szivattyúzással tudjuk elszállítani a vizet oda, ahol erre szükség van. Az Alföldön például akad olyan terület, ahol hat szivattyútelep emeli át a vizet, mire a helyszínre ér. Vízszintemelés esetén erre a megoldásra kevéssé lenne szükség, ráadásul a gravitációs vízpótlás nagyságrendekkel olcsóbb megoldás, töredéke a brutális költségű szivattyúzásnak.

Tabunak számít még a duzzasztás?

Szerintem egyetlen jó megoldást jelentő műszaki eszközt sem szabadna egyértelműen vagy örök érvénnyel kiradírozni a lehetőségeink tárából. Mindennek megvan a maga helye. Valahol csak szivattyúzni tudunk, máshol viszont duzzasztásra van szükség. Kijelenteni, hogy az utóbbiról szó sem lehet, ma már abszolút nonszensz, sőt annak tükrében kifejezetten abszurd, amikor országszerte jelentősen növekednek a természetvédelmi vízigények. A folyómedrek süllyedése miatt ugyanis a vizes élőhelyek folyamatosan pusztulnak. A szükséges műszaki, mérnöki, hidrológiai megoldásokról pedig őszintén kell beszélnünk.

Hazai nagy folyóink, a Duna, a Tisza és a Dráva vízjárásának az alakulását egy időben két, egymással ellentétes folyamat jellemzi: a kisvízszintek süllyedése és az árvízszintek emelkedése, azaz a „vízszintolló” nyílása.

Ebből az következik, hogy a folyók hullámtereire kiemelt figyelmet kell fordítanunk. A vízszintek emelkedését ugyanis az okozza, hogy a hordalékdús nagyobb vizek a hullámterekben rakják le hordalékukat, kiszorítva az árvizeket, vagyis az árvíz tulajdonképpen saját maga alól szorítja ki a medret. Összeségében szűkül az a szelvény, ahol az áradás levonulhat, pedig tudjuk jól, a folyóknak tér kell ahhoz, hogy ne alakuljanak ki szélsőségesen magas vízszintek. A középkorban a Tisza kisvize és árvize közötti különbség nagyjából 4 méter volt, Csongrádnál ez ma 14 méter. Szélsőséges vízjárásokat kell kezelnünk. Nem szabad hagynunk, hogy az árvízszintek hosszútávon tovább emelkedjenek. Két lehetőségünk van: tározunk, illetve rendben tartjuk a töltések közötti területet. A töltéseket nem lehet az égig emelni, olyan megoldásokat szükséges alkalmazni, amelyek egyszere növelik az árterek ökoszisztémáinak, biodiverzitásának értékét, illetve egyszersmind stabilizálják ezen területek árvízlevezető képességét. És ilyen megoldások már léteznek. Sajnos Magyarországon a harminc évvel ezelőtt a vízügy és a zöld mozgalmak között kipattant konfliktus miatt – amikor az ágazat a politika kereszttüzébe került – e megoldások alkalmazása évtizedekig szóba sem kerülhetett. Németországban nemrég jelent meg egy, a hullámterek ökoszisztémájával foglalkozó szakkönyv, amit négyszáz tudós állított össze, és pontosan arról szól, hogy miközben meg kell oldanunk az árvizek problémáját, növelni szükséges az ártéri ökoszisztémák értékét. A nemzeti laboratórium programban – több felsőoktatási intézménnyel közösen – elindítottunk egy ilyen, a hullámterekre koncentráló munkát, illetve léteznek már konkrét mintaterületeink is a hullámterek visszaalakítására, fenntartható rehabilitációjára, például a Tisza felső és középső szakaszán, amelyek egyszerre felelnek meg az árvízvédelmi és természetvédelmi szempontoknak, valamint az ott élők érdekeinek.

Lesz még valaha olyan fontos tudományos háttérintézménye a szakmának, mint amilyen a földbe döngölt VITUKI volt?

Kutatóbázisainkat ma elsősorban az egyetemek jelentik. Debrecen erős ökológiában, a Műegyetem hidrodinamikában, modellezésben, de hogy ezeket a tudásbázisokat szükségszerű lesz-e összegyűjteni egy önálló vízügyi kutatóintézménybe vagy sem, az szerintem attól függ, mekkora reformokra lesz szükség a vízgazdálkodásban, illetve indokolhatja a klímaváltozással összefüggő vízgazdálkodási beavatkozások növekedése is. A kutatásnak mindig az a célja, hogy valami egyszerűbb, olcsóbb és jobb legyen. A VITUKI nemcsak azért szűnt meg, mert valakiknek szúrta a szemét, hanem mert eltávolodott az alkalmazott kutatástól, nem volt megrendelése, sem olyan mértékű kutatási igény nem jelent meg a piacon, amit a kutatóintézet ki tudott volna elégíteni.

Melyek a hazai vízgazdálkodás leginkább hiányzó műtárgyai?

Biztosan több helyen szükségünk lesz vízszintemelésre, a legfontosabb azonban, hogy felmérjük és számszerűsítsük azokat az ökoszisztéma-szolgáltatásokat, amelyeknek ma meg kell felelnünk. Ez az a terület a vízügynél, ami a leginkább hiányzik, és ahol a közeljövőben még szorosabbra kell fűznünk kapcsolatainkat a természetvédelemmel. Az ökoszisztéma-szolgáltatásokat csoportosítjuk, majd egyenként mérőszámokkal, indexekkel látjuk el, pontosan azért, hogy a szükséges hullámtéri beavatkozások hatásai objektív módon értékelhetők legyenek. Erre azért is szükség van, mert ma bármilyen beruházást meg lehet akadályozni azzal, ha a területen találnak egy jelölőfajt. A mérnöki munkában azonban az ilyen típusú szubjektív történetek roppant nehézkessé, akár kiszámíthatatlanná is tehetik a beruházások tervezését, és nyilvánvalóan a projektek költségeit is. 

Mekkora érvágás lehet a vízügynek, hogy leállították az állami beruházásokat? Az OVF milyen előkészített, tervezett projektjei eshetnek áldozatul a mostani költségvetési kiigazításnak?

Szerencsére fejlesztőberuházásaink csaknem mindegyike EU-s projekt. Ezeket senki sem fogja leállítani, hiszen támogatást, forrást hoznak az országba, erre pedig szüksége van a magyar gazdaságnak. Üzemeltetési szempontból persze érint bennünket is, hiszen növekednek a költségeink.

Az ENSZ által félsivatagos területté nyilvánított, 800 ezer ember lakta Homokhátság vízügyi rendszerének helyreállítása mintegy 200 milliárd forintból valósulhat meg a következő nyolc évben. Milyen vízügyi beruházásokra lesz szükség?

Ahhoz, hogy vízgazdálkodási egyensúlyt biztosítsunk a Homokhátságon, 20-25 köbméter kellene másodpercenként a vidékre odajuttatnunk. Ennyi nincs. A víz egy része csapadék formájában érkezik, ennek egy része elveszik a párolgásból, a csapadékintenzitás növekedése azonban azt is eredményezte, hogy kevesebb a beszivárgás, több a párolgás és az elfolyás. Először is meg kell próbálnunk visszapótolni a jelentős mértékben lecsökkent talajvíz-készletet. Jelenleg nem tudunk más tenni, mint szivattyúzni. Ezen a vidéken – melynek több mint hatvan százaléka intenzíven művelt mezőgazdasági terület – rengeteg kúthasználat van, a rétegvizeket is összekötötték már egymással, ami ugyancsak jelentős leszívó erőt eredményez. A vízpótlásnak persze létezik egy gravitációs része, a Soroksár-Ráckevei Duna-ágból vihetünk vizet a Duna-Tisza-csatornába, történhet vízkivétel a Tisza folyóból, illetve számolunk tisztított, jó minőségű szennyvíz hasznosításával is, és meglévő vízelvezető rendszereinket is fel lehet használni tározásra. Évi mintegy 180-200 millió köbméterre becsülném azt a szükséges vízmennyiséget, amit folyamatosan fel kellene juttatni a Homokhátságra.

Az elmúlt száz évben 67 olyan esztendő volt, amikor a Balaton átlagvízállása a 2022. május 1-jén mért 105 centiméteresnél is alacsonyabb volt, 1949-ben például 22 cm (közvetlenül a Siófoki zsilip építése után), 2003-ban pedig 23 cm, 2012-ben 38 cm. A következő fél évben a tó vízszintje valószínűleg alacsonyabb lesz a 120 cm-es szabályozási szintnél, az idei üdülési szezon végére pedig 88-78 centiméter között várható. Az adatokból az következik, hogy Balaton vízjátéka természetes jelenség, a sajtóban mégis vészharangot kongatnak…

Még kevesebb is lehetne a vízszint, ha nem emeltük volna meg tíz centiméterrel az üzemivíz-szintet. A Balatonnal kapcsolatban egyrészt döntés született, hogy más vízgyűjtőről nem szállítunk vizet a tóba, másrészt mivel a Balaton vízgyűjtője önmagában kicsi és alkalmatlan a tározásra, így egyetlen tározási lehetőségünk maradt, maga a tó. Egyébként készen vannak a tervek a kompenzálásra, remélhetőleg a következő ciklusban ez is meglesz. Ha pedig szerencsénk lesz, a strandszezon végére a Balaton vízszintje nem csökken 80 cm alá.

A Mosoni-Duna torkolati szakaszának helyreállításával, a Gönyűnél megvalósított torkolati műtárgy üzembe helyezésével Győr újra a vizek városa lesz?

A magyar vízügyi szakma életében a mai nap egy fontos mérföldkő, hiszen egy jó műszaki tervek alapján, jó minőségben elkészült vízvisszatartó műtárgyat adtunk át, szakmai nyelven fogalmazva egy folyami duzzasztót, ami sokféle vízhasználatot – turisztikai, ökológiai, sportolási, hajózási, vízkivételi célok kielégítését – tesz lehetővé. A Duna visszanyerte megtámasztó képességét, amit mára valamennyi hazai folyónk elveszített. A hajdani vízlépcsővita a magyar vízügyi szakmai szótárból kiírtotta a duzzasztás szót, és ezzel megfosztott bennünket a vízvisszatartás lehetőségétől is. Azóta már nemcsak mi tudjuk, hogy ez nem volt helyes. Ezzel a műtárggyal most visszakaptunk egy eszközt és egy fontos lehetőséget.

Dubniczky Miklós