Dr. Sváb János (1920-2007) a Magyar Mérnöki Kamara alapító tagja, az MMK Anyagmozgatógépek, Építőgépek és Felvonók Tagozatának alapító elnöke, 1956-ban a BME forradalmi bizottságának tagja volt.

 

Diplomáját 1943-ban, mint „c” tagozatos (mezőgazdasági) gépészmérnök kapta a József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen, de pályáját, már korábban – amit mindig büszkén emlegetett – a Vízgépek és Emelőgépek Tanszéken, Patyi bácsi (dr. Pattantyús Ábrahám Géza professzor) mellett, mint a „százlábúak” (demonstrátorok, tanársegédek) egyike kezdte, majd a Villamos Karon folytatta, s a Közlekedési Karon fejezte be.

Az iparral való kapcsolata az Esső és Társa felvonós céggel kezdődött, és a felvonóktól élete végéig nem szakadt el. Szakvéleményeket és tanulmányokat készített, bírósági szakértésekben fejtette ki álláspontját, és aktív volt a szabványosítás területén is. Elméleti munkáiban mindig megjelentek az ipari tapasztalatok, s gyakorlati tanácsaiban az elméleti ismeretek.
Mindig, mindenhol, ezekben is tanított. Tanított az ipari továbbképző tanfolyamokon, és részt vett az ipari tanulók szakmai versenyének zsűrijében csak úgy, mint a felvonószakértők vizsgabizottságában. Folyamatosan kivette részét – szakcikkek írásával, a szakmai rendezvényekbe való bekapcsolódással, előadások tartásával – a szakmai közéletből. Közvetlen kapcsolatot épített ki kollégaival és tanítványaival – a szakmunkásoktól az akadémikusokig, ugyanakkor tisztes távolságot tartott a hatalomtól.
Tagja volt a Gépipari Tudományos Egyesületnek, ahol az Anyagmozgatási Szakosztálynak 15 évig elnöke is volt. Alapító tagja volt a Magyar Elektrotechnikai Egyesület felvonó munkabizottságának (1968), s annak rendezvényein folyamatosan, évente 8-10 alkalommal részt is vett.

A Magyar Mérnöki Kamarának már egyesületi megalakulásától tagja volt, majd az Anyagmozgatógép, Építőgép Felvonó Tagozat megalakulásakor annak elnökévé választották. E tisztséget 80 éves koráig, lemondásáig közmegelégedésre töltötte be.
Mindig igazságra, tisztességre törekvő, szakmánk fejlődéséért mindent megtevő, széles műveltségű szakember volt. Tagja volt 1956-ban a Budapesti Műszaki Egyetem forradalmi bizottságának, s ennek ellenére, 1962-ben megszerezte a műszaki tudományok kandidátusa fokozatot. Az „Örvényszivattyúk áramlási viszonyainak vizsgálata és a veszteségek elemzése” című értekezése eredményeként 1963-ban tanszékvezető egyetemi tanár lett a Géptan Tanszéken, és még dékánhelyettesnek is kinevezték a Villamosmérnöki Karon.
Igazságérzetétől vezérelve csatlakozott azon oktatók köréhez, akik anyagilag támogatták az egyházi iskolába járó fiataloknak szabadidejükben matematikát és fizikát oktató hallgatókat és fiatal oktatókat, hogy a világnézetük miatt ért hátrányos megkülönböztetésüket kiváló felvételi teljesítményükkel tudják legyőzni, és bekerülhessenek az egyetemre. E tevékenységet azonban a hatalom államellenes összeesküvésnek minősítette, és bírósági eljárást folytatott a résztvevők ellen.

A konszolidáció jeleként nem mindenki kapott börtönbüntetést, így ő sem, lévén, hogy a vádpontokat nem tudták bizonyítani, de „biztos, ami biztos” elv alapján tanszékvezetői megbízását visszavonták és áthelyezték a Gépész Kar Emelőgépek és Szállítóberendezések Tanszékre. Itt a kor szokása szerint egy ideig csak munkavédelmet oktathatott. (dr. Taky Ferenc professzort, mint a forradalmi tanács elnökét a BME-ről eltávolítottak, de ebben az időben már szintén munkavédelmet oktathatott, igaz csak Veszprémben). Az már Sváb professzor felkészültségére, egyéniségére és előadói képességeire volt visszavezethető, hogy a „nem kötelező bejárás” ellenére, a szombaton reggel 8-10 óra között (!) tartott órái élénk érdeklődés mellett folytak, pedig ő maga mondta: „ezt a tárgyat könyvből is meg lehet tanulni”!
Teljes életet élt. Hűséggel hazájához, a szakmájához, hűséggel családjához és egyházához. Soha nem volt a kommunista párt tagja.

Feleségével, Éva nénivel 60 évig éltek együtt boldog házasságban, s nevelték fel együtt három gyermeküket. Külön büszkeséggel töltötte el János fia géptervezői és egyetemi oktatói sikere, amiben szakmai és pedagógiai munkásságának töretlen folytatását látta. Családcentrikus nevelési elveit igazolta vissza, nyolc unokájának megszületése. Sorsa különös ajándékának tekintette, hogy megélhette első hat dédunokájának születését is.

Ennek az áldásos és követésre méltó életnek az elismerését nem állami kitüntetések jelzik, hanem az emlékező család népes volta, valamint a kollegák által adományozott díjak, mint a Magyar Mérnöki Kamara Zielinski Szilárd-díja, és a Magyar Elektrotechnikai Egyesület Nagydíja.

A hálásan emlékező tanítványok és munkatársak nevében: Némethy Zoltán és dr. Kása László