Beszélgetőtársak:

­­– A múlt őszi Építőmérnök 200 rendezvénysorozat, valamint az országot bejáró, „Formáljuk a jövőt, átalakítjuk a világot” elnevezésű köztéri plakátkiállítás az évtized talán legfontosabb mérnökszakmai eseménye volt. A kérdés csak az, valóban elérte-e a célját?
Szántó László: A rendezvénynek eleve több célja volt: alapvetően az építőmérnöki pályát kívántuk népszerűsíteni, részint kifelé, a társadalom felé, bemutatva, hogy szakmánk száz- és ezerféle módon jelenik meg körülöttünk utak, hidak, alagutak, épületek képében, részint pedig befelé, a szakmagyakorló reálértelmiség körében akartuk felvillantani, milyen sokszínű és fontos hivatás a miénk. A rendezvénysorozat hosszú távú eredményességét nyilvánvalóan majd az egyetemi jelentkezések emelkedésében láthatjuk. Az építőmérnököknek a következő évtizedekben több infrastruktúrát kell megtervezniük, mint az elmúlt kétezer évben összesen. Egy év telt el azóta, hogy az Akadémia dísztermében a köztársasági elnök ezt a kijelentést tette, de nem tudjuk, hogy a rendezvénnyel közvetlen összefüggésben, vagy attól valójában teljesen függetlenül, mindenesetre az idei évben érzékelhetően emelkedett az építőmérnöknek jelentkezők száma. A rendezvénysorozat szerintem akkor érheti el a célját, ha egyre több fiatal választja a mérnöki hivatást, társadalmunk pedig büszkén tekint az építőmérnöki teljesítményekre és alkotásokra. A rendezvénysorozat másik célja az volt, hogy megmozgassuk belső társadalmunkat, szakmai tagozatainkat, és megmutassuk, milyen PR-akciókkal lehet bemutatni tevékenységünket. Önmagában is sikernek tartom, hogy a plakátkiállítás körbejárta az országot, mindenütt helyi sajtóhír lett belőle, s végre sok ember találkozhatott az építőmérnöki témákkal.
Györki Gábor: Az Építőmérnök 200 rendezvényeit első lépésnek szántuk szakmánk népszerűsítése érdekében, a munkát pedig folytatni kell további akciókkal, illetve meg kell tölteni tartalommal a kamara és az Institution of Civil Engineers (ICE) közötti együttműködést.
Kocsis András Balázs: A rendezvénysorozat apropója az volt, hogy kétszáz éve alakult meg Londonban az ICE, és a 2018-as esztendőt az európai építőmérnöki közösség az építőmérnökök éveként ünnepelte meg. Alkotásaink és alkotóink reflektorfénybe állítása mellett az ünnep arra is alkalmat nyújtott, hogy beszéljünk szakmánk alulértékeltségéről és népszerűsítése lehetőségeiről.

– Az angol építőmérnöki társaság, az ICE népszerűsítő kampányában az építőmérnöki szakterületek képviselői egyenesen szuperhősök. Nekünk miféle PR-ötleteink vannak?
Szántó László: Az ICE-nél professzionális stáb dolgozik évről évre azon, hogyan lehet marketingeszközökkel is vonzóbbá tenni az építőmérnöki pályát. Nagyon komoly pénzeket áldoznak erre, míg mi a ­kamara egyik szakmai tagozataként próbálunk valamit tenni ugyanezért, tulajdonképpen nulla költségvetésből. Az Építőmérnök 200 rendezvényt a Tartószerkezeti Tagozat külső szponzorok bevonásával tudta megvalósítani. Kétségtelen tény, hogy a mérnöki tevékenység és műszaki szakértelem aránytalanul kevés figyelmet kap a hazai sajtóban. Médiaszerepléseink és sajtómegnyilvánulásaink mennyiségét és minőségét ezért sürgősen emelni kellene. Ez egyértelműen kamarai feladat. Fontos szakpolitikai kérdésekben véleményt kell nyilvánítanunk, de ugyanennyire lényeges lenne bemutatni a laikus közönségnek a mérnöki szempontból kiemelkedő alkotásokat, mert ezt ma egyáltalán nem tesszük.
Kocsis András Balázs: Akkor lehet erről beszélni, ha a társadalom egyáltalán tudja, milyen épületek, építmények valósulnak meg, illetve mi magunk is büszkék vagyunk az alkotásainkra. Érthetetlen, hogy a kifejezetten építőmérnöki létesítményeket elismerni hivatott Tierney Clark-díjra például évről évre alig érkeznek jelölések, miközben sorra épülnek a kitüntetésre érdemes műtárgyak és szerkezetek.
Györki Gábor: A szakma-népszerűsítésnek szerintem három rétegét kellene megkülönböztetni. Egyrészt a pályaválasztás előtt álló fiataloknak kellene megmutatnunk, hogy ez egy különlegesen szép szakma, másrészt a mérnöktársadalomnak, hogy kollégák, legyünk már végre büszkék arra, amit csinálunk, harmadszor pedig a társadalom felé kellene növelni szakmánk presztízsét.
Szántó László: Sokat foglalkozunk a kamarában a megfelelő minőség, megfelelő díjazás kérdéskörével, de azon túl, hogy honoráljuk a kiemelkedő építőmérnöki teljesítményeket, mindezt nem pusztán erkölcsileg kellene megtennünk, hanem anyagilag is. Lássuk be, egy szülő a legpotensebb jövedelemforráshoz akarja kapcsolni a gyerekét, ám nem feltétlenül ahhoz, amit a gyerek szeretne. A kicsik egyébként még nagyon kedvelik az építést, vonzódnak mindenféle mérnöki tevékenységhez, aztán idővel ez valahogy az értékítéletükben átalakul, vagy talán a józan ész tántorítja el őket a mérnöki pályától.

– A plakátkiállítás szimbolikus fotója számomra az volt, amin egy ötévesforma fiú, kezében egy játék markolóval egy talajmechanika-molinón nézi a földmunkagépet…
Kocsis András Balázs: Szerintem mindannyiunknak ez a fotó volt az.
Szántó László: Legjobban talán ez a korosztály volt elbűvölve a plakátjainktól. A sikeres szakmákat választjuk, ahol kisebb terheléssel lehet diplomát szerezni, és kevesebb melóval lehet sok pénzt keresni. Az építőmérnöki az egyik legnehezebben, a legtöbb tanulással megszerezhető diploma, ugyanakkor messze nem a legjövedelmezőbb. Nem mondom, lehet keresni ezzel a szakmával, de alkalmazottként ez még egyáltalán nem jellemző. Azt kell elérnünk, hogy az alkalmazottként dolgozó építőmérnökök is jó anyagi körülmények között élhessenek. Ma a tízezer mérnökvállalkozó kamarája vagyunk. Elképesztő mennyiségű egyszemélyes vállalkozás működik az országban, ahelyett, hogy elkezdenénk tömegben fejlődni, sokkal nagyobb értékeket összehordani és sokkal jobb megélhetést produkálni magunknak.

– Nehéz úgy jó reklámot csinálni bármilyen projektnek, ha az építtetők titoktartási klauzulákat írattatnak alá a tervezőkkel, és sem építés közben, sem utána nem írhatnak, nem nyilatkozhatnak a létesítményről.
Szántó László: Az önreklám egyik első lépése az, hogy elkezdünk büszkék lenni arra, amit megterveztünk, megépítünk, ami technológiai előrelépést jelent. Magyarországon számtalan építőmérnöki projektre lehetnénk büszkék, mégsem teszi ezt se a beruházó, se a mérnöktársadalom. Ezen át kell lendülnünk, és idejében el kell kezdeni beszélni egy-egy építési beruházásról: miért jó az adott projekt, miért hatalmas tett, amit éppen végrehajtunk vele. Be lehetne mutatni a műszaki nóvumokat, a tanulságokat, vagy éppen a hibákat. Mi mérnökök leginkább egymástól és leginkább a gyakorlati példákból tanulhatunk.
Györki Gábor: A britek a közelmúltban létrehoztak egy olyan weboldalt, ahová a mérnökök névtelenül feltölthetik az építési projekteknél szerzett tapasztalatai­kat, legyenek azok jó példák, incidensek, netán balesetek, akármi, aminek szakmai tanulságai lehetnek. Ez bárki számára kereshetően elérhető, a Journal of Structural Engineering folyóirat pedig rendszeresen szemlézi a weboldalt, a legérdekesebb eseteket közlik a nyomtatott lapban.
Szántó László: Régebben a Mérnök Újság is rendszeresen publikált különféle építési hibákat. Ilyen cikkekre szükség van, kívánatos lenne, ha a mérnökök végre aktivizálnák magukat, és beküldenék a maguk szakterületéről a tanulságos példákat.
Kocsis András Balázs: A nyitottsághoz: minimális előrelépés azért látszik, hiszen vannak már olyan kivitelezések, ahol a zárt kerítésen keresztül be lehet tekinteni az építési területre, nyomon lehet követni a megvalósulást. Ami pedig a titoktartási nyilatkozatot illeti, azért ez egy komoly dolog…
Györki Gábor: Komoly, persze, kérdés azonban, hogy indokolt-e? Ha atomerőművet építünk, értem és elfogadom a titoktartást, viszont ha sportlétesítményt, akkor nem látok semmiféle titkolnivalót. Nyilvánvalóan nem a szerkezetek sebezhetőségét akarjuk felfedni és mutogatni a nagyközönség előtt, csupán azt kellene lehetővé tenni, hogy az emberek bepillanthassanak abba, mi történik a kerítésen túl, s ne arról pusmogjanak, hogy itt sutyiban épül valami, ami az elején ennyibe került, most meg már kétszer-háromszor annyiba. Amikor pedig nézőként elmennek a meccsre, ne pusztán a székeket meg a büfét lássák, hanem azt is, hogy a létesítményben komoly szerkezetek és gépészeti rendszerek működnek. Nyugat-Európában már nemcsak az terjed, hogy a nagyprojektek építési helyszínén látogatóközpontot hoznak létre, vagy ablakot vágnak a kerítésre és onnan figyelemmel kísérhető a munkaterület, illetve az építés folyamata, hanem az is, hogy a kerítésbe elhelyeznek egy monitort, amelyen különféle vetített információkat kaphatnak az érdeklődők a projektről, mi történik éppen, mikor lesz kész, hogyan épül.

– Azért akadnak előremutató megoldások idehaza is, ilyen a Puskás-projekt, ahol látogatóközpont és vezetett túrák várták az érdeklődőket.
Szántó László: Pontosan ezt kellene általánossá tenni. Amikor egy-egy ilyen nagy létesítmény épül, be kell tudnunk mutatni a szakmának és a laikusoknak egyaránt a benne rejlő mérnöki teljesítményt, az építmény műszaki tartalmát, értékeit. Régi vesszőparipám, hogy szükség van az építés közbeni kommunikációra, de létezik a projekt befejezését követő megfelelő kommunikáció is. Tőlünk nyugatra a mérnökök büszkén mutogatják konferenciákon, a szaksajtóban, hogyan, milyen műszaki nóvumokkal, mérnöki bravúrokkal valósultak meg a projektek, a helyszínen táblán örökítik meg a szakági stáblistát, és infografikákon mutatják be a járókelőknek a megvalósítás fontosabb vagy érdekesebb részleteit. Nálunk ilyen gyakorlatilag nem létezik. Óriási beruházások fejeződnek be úgy, hogy gyakorlatilag semmiféle információt nem jelenítünk meg a tervezésükkel és kivitelezésükkel kapcsolatban, legfeljebb csak üres marketingdumákat. Ez egyszerűen elképesztő, és véleményem szerint óriási hiba.
Györki Gábor: A londoni Shard felhőkarcoló tetőkilátójára lift repít fel, s amíg az ember halad felfelé, a felvonó oldalán egy hatalmas kijelzőn levetítik az építés folyamatát. Mire a látogató felér a tetőre, felépül az épület.

A győri televízió is beszámolt számtalan megyei szolgáltatóval egyetemben a sikeres kiállítássorozatról:

– Angliában nemcsak a felvonók teljesen mások, hanem a kamarai és a mérnöki hivatás szerveződése is.
Györki Gábor: Magyarországon a szakmagyakorlás kamarai tagsághoz kötött, tervezői vagy szakértői jogosultságokat kell szerezni, míg Angliában minősítési rendszer működik, és nagyon komoly presztízst jelent, ha valaki az ICE tagja lehet. A tagságnak eleve több szintje létezik náluk, s amikor egy mérnök eléri a „chartered member” szintet, az már önmagában egy minősítés, s például olcsóbb lesz a mérnöki felelősségbiztosítása és szívesebben állnak szóba vele a megrendelők. Sokkal magasabb tagdíjakkal dolgoznak, az éves díj csaknem négyszerese a mi kamarai díjainknak. A Tartószerkezeti Tagozatunknak ezer, az ICE-nek több mint 90 ezer tagja van az Egyesült Királyságon kívül mintegy százötven országban. A tagdíjért cserébe pedig olyan háttértámogatást – tudás- és ismeretanyagokat, továbbképzést – kapnak a szakmagyakorló mérnökök, ami az egész világon egyedülálló. Szakmai anyagaik nagy része egyébként a mérnöki kamara tagjai számára is hozzáférhető.
Szántó László: Érdemes lenne felülvizsgálnunk saját merev továbbképzési rendszerünket, hiszen nálunk csak éledezik az a fajta igény vagy elvárás, hogy a kontakt­órás képzések helyett valamilyen online formában és digitális felületen elérhető távoktatási rendszert hozzunk létre. Van mit megtanulnunk e téren is az ICE-től, az együttműködésünk egyik alapja is az lehet, hogy olyan kidolgozott szakmai témákat, tematikákat, mérnöki tudást tudjunk átvenni és használni, ami feljebb húzza a magyar mérnökök szakmai felkészültségét.
Kocsis András Balázs: A kamarai továbbképzési rendszer Magyarországon viszonylag zárt keretek közé szorított, s jelenleg egy szakmai napon, azaz egy hatszor negyvenöt perces előadás-sorozaton kötelező évente részt venni. A mérnökök el tudják dönteni, hogy ez nekik elegendő, vagy másfajta tananyaggal is képezniük kell magukat.
Györki Gábor: Érdekes kérdéseket vet fel, hogy vajon a szakmagyakorlók mennyire motiváltak a szakmai továbbképzések elvégzésében. Szerintem van egy rétege az építőmérnöki szakmának, amely innovatív projektek megvalósításában vesz részt, s a kötelező kamarai továbbképzéseken túl rendszeresen jár külföldi konferenciákra. A mérnökök túlnyomó többsége azonban úgy gondolkodik, ő már mindent tud a hétköznapi munkájához, és ez pont elég is neki, nem akar fejlődni, nem érdeklik az újdonságok.
Kocsis András Balázs: Pontosan ennek kapcsán fogalmazódott meg és jött létre például a kecskeméti IDEA konferencia, amely a magasépítés terén a kiemelkedő magyar példák mellett a külföldi tervezési gyakorlatot és tervezési ismereteket hozza be Magyarországra. A szakmagyakorlók így anélkül tájékozódhatnak a legújabb nemzetközi trendekről és jó gyakorlatokról, hogy elhagynák az országot.
Szántó László: Amikor egy fejlődő iroda szeretné a tudását gyarapítani, azt önképzésnek hívják, Magyarországon azonban a tervezők kilencven százaléka ezt mégis kötelező továbbképzésnek tekinti.
Györki Gábor: Az angoloknál ezt a fajta önképzési tervet continuous professional development néven emlegetik, vagyis folyamatos szakmai fejlődésről beszélnek. Minden évben meg kell tervezni, el kell készíteni egy saját, legalább négy szakmai témát tartalmazó fejlesztési tervet, és évente hatvan, azaz havi ötórányi képzésen – ami lehet konferenciarészvétel, szakirodalom feldolgozása, de akár a Mérnök Újság szakcikkeinek olvasása is – kell részt venni. Rugalmas és önkéntes a rendszer, bizonyos keretek között a mérnökök abszolút maguk döntik el, hogyan képezzék magukat, és mire van szükségük a haladáshoz.
Szántó László: Az Egyesült Királyságban egy mérnök fel tudja mérni saját képességeit, el tudja dönteni, hogy miben kellene fejlődnie, mire van szüksége a szakmai előrejutáshoz, ezt képes leírni és ez irányba tevékenykedni. Nálunk ez nem így van. Amikor megpróbálunk információt szerezni a tagságtól, vajon milyen továbbképzési témákat szeretnének, mire lenne igényük, alig-alig érkezik válasz. Még csak annyi se, hogy a mi zárt keretű rendszerünkön belül mely területeken szeretnének fejlődni. Fontos lenne ezen változtatni, és roppant lényeges lenne azt a szemléletet átadni a mérnököknek, hogy a szakmai fejlődés a saját érdekük.
Györki Gábor: Ez egy nagyon szigorú szakma. Orvos barátom szokta mondani: ha hibázik, meghalhat egy ember, de ha egy mérnök hibázik, akkor százak. Már az egyetemi oktatásban óriási a szigor, s inkább azt nézik az oktatók, mi az, amit nem tud a hallgató, és nem azt, hogy valamit már tud és felismeri a saját korlátait. Ameddig nem tudsz, fiam, nyomatékábrát rajzolni – recsegték az egyetemen –, nem lehetsz mérnök!
Szántó László: A mérnöki szakmák még ma is meglehetősen háttérbe szorított tevékenységek Magyarországon. A miértek megválaszolásához vissza kell nyúlnunk a múltba. Száz évvel ezelőtt a pap, az orvos, a tanító és a mérnök számított tekintélyes, tiszteletre méltó embernek, aztán jött a világháború utáni időszak, amikor a szellemi munka háttérbe szorult. Valójában a rendszerváltás sem hozta el az áttörést, a legkevésbé elismert értelmiségi hivatások ma is ezek: pap, orvos, tanító, mérnök. Ha építési projektekről beszélünk, az építészekről esik szó. Miért? Mert ők veszik a fáradságot, hogy kiálljanak ország-világ elé és boldogan beszéljenek magukról, beszéljenek a munkájukról.
Györki Gábor: Ha a társadalom nem ismeri az építőmérnöki tevékenységet, akkor nincs mire büszkének lennünk. Az Építőmérnök 200-zal kinyitottuk a társadalom szemét, de az akciózást, a népszerűsítő munkát folytatni kell, és persze nem csak köztéri plakátokon. A továbbképzési rendszer és a mérnöki PR része egyaránt lehet az önkéntes munka, amit az angol mérnökök például rendszeresen, évente egy-két órában végeznek. Óvodákban vagy iskolákban mutatják be a munkájukat, érdekesebb építési projektjeiket, játékokat, színezőket visznek magukkal, a gyerekek pedig két hétig arról beszélnek, hogyan színezték ki a hidat, az alagutat meg a stadiont.
Szántó László: Rengeteg feladat áll még előttünk. Az ICE-vel történő együttműködésben pont arról beszéltünk, hogy az angol szervezet által már kitaposott utakat kellene nekünk is bejárni, átvenni bizonyos technikákat, amiket rá lehet építeni a magyar mérnöktársadalom fogadókészségére. Ehhez mindössze három dolog kell: pénz, energia és elszántság. Ha csak hárman vagyunk elszántak és kiállunk egy focimeccsre, az ellenfélnek pedig tizenegy játékosa van, akkor az elszántság alighanem kevés lesz.