A tíz éve befagyasztott szolgáltatási díjak, a magas inflációs környezet, a forint-euró árfolyam és az energiaárak dinamikus változása együttesen rendkívül nehéz helyzetbe hozta a víziközmű cégeket, sok helyen már a társaságok gazdálkodása is kezelhetetlenné vált – nyilatkozta interjúnkban a Magyar Víziközmű Szövetség elnöke. Kurdi Viktor szerint az ágazatban azonnali beavatkozásra lenne szükség.   

Milyen állapotban van jelenleg a víziközmű szektor?

Azonnali beavatkozásra lenne szükség az ágazatban, elsősorban azért, mert a vízműcégek bevételeiben már hosszú évek óta nem képződnek meg az indokolt költségek. A 2013-as rezsicsökkentés óta a szolgáltatók folyamatos gazdasági présben működnek. A túlélés érdekében kezdetben többféleképpen próbáltak erre reagálni: hatékonyságot növeltek, illetve új bevételi források után néztek, a korábban tisztán üzemeltetői kompetenciák mellett például az építési beruházásokba történő bekapcsolódással igyekeztek másodlagos árbevételre szert tenni. Azokon a helyeken, ahol kedvezőbbek voltak az adottságok – nagyvárosi környezetben mondjuk, ahol egyméternyi vezetékhosszra több fogyasztás jut –, értelemszerűen könnyebb volt jobb paramétereket produkálni, míg szétszórtabb települési környezet és kedvezőtlenebb vízminőségi adottságok esetén sokkal nehezebb. A kaput végül az tette be, amikor elszabadultak az energiaárak, a vízműcégek villamosenergia-költsége pedig három-négyszeresére növekedett. Köztudott, hogy a víziközmű-szolgáltatás rendkívül energiaintenzív feladat, ahol a villamosenergia-költség az összköltség akár harminc százalékára is rúghat. A teljes ágazat villamosenergia igénye egyébként meghaladja a 800 GWh-t, aminek – országos szinten – sajnos alig tíz százalékát tudja megtermelni az ágazat, többnyire csak pár népesebb város szennyvíztisztító telepein biogáz gázmotorban való elégetése révén. Az üzemeltetési költségek között tehát a vásárolt villamosenergia kritikus tétel. 2021-ben a vásárolt villamos energiára 27,4 milliárd forintot költöttek a szolgáltatók, míg 2022-ben már csaknem 70 milliárdot. Ez az engedélyes szolgáltatók engedélyes árbevételének közel 25 százaléka, idén pedig az előrejelzések és az üzleti tervek alapján a villamos energia átlagosan már az engedélyes árbevétel 47,8 százalékát fogja kitenni. A magas inflációs környezet, a forint-euró árfolyam és az energiaárak dinamikus változása együttesen rendkívül nehéz helyzetbe hozta a víziközmű cégeket, sok helyen már a társaságok gazdálkodása is kezelhetetlenné vált.

A vízdíj ma kevesebb mint a felét fedezi a valós költségeknek?

A Magyar Energetikai és Közműszabályozási Hivatal minden évben beszámolót készít az Országgyűlés számára, a 2021-es üzleti évről szóló jelentésben az szerepel, hogy 2013 és 2021 között a hazai víz- és csatornadíjak elveszítették vásárlóértékük felét. Erre a szituációra robbant be az energiaválság és a magas infláció, és ma ott tartunk, hogy a 2013-as értékhez képest a díjak 30-40 százalékon vannak. A befagyasztott díjakból 2013 óta az üzemeltető szolgáltatóknak kell fizetni a tulajdonos önkormányzatok – vagy az állam – tulajdonában álló hálózatok után a közművezeték adóját is, amely évente mintegy 13 milliárd forint.

Meg kellene duplázni a hatósági szolgáltatási díjakat ahhoz, hogy egy fenntartható pályára álljunk?

A válasz igen, nagyjából kétszer annyi árbevételre lenne szüksége bármilyen forrásból – vízdíj, csatornadíj, állami támogatás – a szektornak ahhoz, hogy a lecsúszás után megindulhasson az emelkedés.

A kormány épp azt tervezi, hogy belenyúl a vízárakba…

A kabinet első reakciója – miután érzékelték, hogy sok vízműnél már az üzemeltetés fenntartása is komoly gondot jelent – múlt nyáron az integrációs program meghirdetése volt. Ha egy önkormányzat úgy döntött, részt vesz az integrációs programban, teljes víziközmű vagyonát és a szolgáltató cégben lévő részesedését is ingyenes át kellett ruháznia az államra, cserébe az állam vállalta, hogy megtéríti a cég 2022-es veszteségeit és biztosítja az üzletfolytonosságot. Az önkormányzatok egy része mondott eddig igent a konstrukcióra, a helyhatóságok másik része azonban úgy tűnik kivár, vagy nem kíván részt venni a programban. Mivel alapinfrastruktúráról beszélünk és a vizet mindenhová el kell juttatni, mindenáron el kell kerülni, hogy az országban ellátási problémák legyenek. Azt gondoljuk, az idei esztendőben soha nem látott mértékű állami támogatásokat kell mozgósítani a víziközmű cégek életben tartásához. Ugyanakkor azt is látjuk, hogy a költségvetési hiánycélt is tartani kell, és hosszútávon nem lehet jó megoldás egy alapszolgáltatás folyamatos állami finanszírozása. Olyan megoldásra van szükség, amely megteremti a felhasználók által fizetett díjakból a működéshez szükséges forrásokat. Hozzáteszem, az is jogos elvárás, hogy a jelenlegi négyezer féle vízdíj fenntartása helyett egy igazságos és méltányos új díjrendszert vezessünk be.

Hogy jön ki ez a négyezer különféle vízdíj?

Háromezer-kétszáz településünk van, ahol lakossági, vállalkozói és közületi vízdíjak egyaránt léteznek. 2011 előtt minden önkormányzat a saját működési területén árhatóságként funkcionált, vagyis a háromezer-kétszáz helyhatóság háromféle vízdíjat, plusz kapcsolódó alapdíjakat is megállapíthatott. Ha csak a fogyasztásfüggő, „köbméteres” díjakat nézem, akár 9600-féle vízdíj is lehetne, de úgy gondoljuk – bár nincs erre vonatkozó pontos számunk –, hogy négyezer féle vízdíj azért van az országban.

Úgy fogalmazott, hogy azonnali beavatkozásra lenne szükség az ágazatban. Mire lenne leginkább szüksége a harmincnyolc hazai víziközmű szolgáltatónak?

A legfontosabb cél most az üzletfolytonosság biztosítása: senki ne menjen csődbe, és ne hagyja el a szektort annyi munkavállaló, ami már veszélyeztetné a mindennapi működést. Azzal, hogy a vízműcégeknél elfogytak a források, az ágazat lemaradt a bérversenyben is. Míg 2010-ben a víziközmű szolgáltatásban az átlagfizetés magasabb volt, mint a nemzetgazdasági átlag, ma már arról beszélhetünk, hogy tíz-tizenöt százalékos lemaradásban vagyunk, más vezetékes szektorokhoz képest pedig akár harminc-negyven százalékos kereseti különbségeket találunk. Ha túl sokáig marad fenn ez az állapot, előbb-utóbb szakemberek nélkül maradunk. Évekkel ezelőtt még csak a hálózati szerelők, villanyszerelők, lakatosok esetén tapasztalhattunk komolyabb munkaerőhiányt, ma már azonban nincs elég technológus, hidrogeológus, mérnök. Hiányzik a biztonságos működéshez elengedhetetlenül szükséges, felkészült szakemberállomány.

Meddig tartható fenn a mai állapot? Mennyire vagyunk attól a pillanattól, hogy a víziközmű cégek csődöt jelentsenek?

Vannak olyan települések, ahol ha nem történt volna meg a múlt év végi állami beavatkozás, a víziközmű cég már beleállt volna a földbe. Az első hat víziközmű társaság, amely jelentkezett az integrációs programba, múlt év decemberében megkapta a tavalyi esztendő veszteség-kompenzációját. Ez átsegítette a szolgáltatókat a holtponton. Látható ugyanakkor, hogy ez évről-évre egyre nagyobb mértékű állami támogatási-igénnyel fog járni – az infláció mindig egymásra rakódik, a bérekkel is követni kell a piaci változásokat.

Milyen állapotban van jelenleg a hazai víziközmű-infrastruktúra?

A lakossági vízdíjak a 2009-2010-es árszinten fagytak be, ami együtt járt azzal, hogy fejlesztésekre, pótlásokra egyre kevesebb forrás jutott, a rendszerek nem kapták meg azt a felújítási hányadot sem, ami az amortizációból adódóan szükséges lett volna. Sem a műszaki szükségesség, sem a gazdasági szükségesség alapján a közműtulajdonos – az önkormányzat vagy az állam – egyszerűen nem tudott annyit ráfordítani a rendszerére, amennyi szükséges lett volna. A közműtulajdonos általában bérleti díjat kap a közműszolgáltatótól, ám a rezsicsökkentés ezt is befagyasztotta, és úgy gondoljuk, ez a pénz nagyjából a tizede annak, mint amennyit a számviteli szabályok alapján költeni kellene a művekre. Az ivóvízrendszerek – kutak, csőhálózat, víztárolók, nyomásfokozók stb. – több mint nyolcvan százaléka kockázatos, vagy túlnyomóan kockázatos. Az ivóvíz-elosztó hálózatban ráadásul továbbra is igen komoly gondot jelent az azbesztcement csövek magas, körülbelül negyven százalékos aránya, elsősorban azért, mert a csövek eltőrnek, a gumigyűrűknél pedig szivárgások vannak. A hálózatba táplált ivóvízmennyiség több mint egyötöde elfolyik a gyakori csőtörések miatt, de ez országszerte nem egységes, vidéken, illetve regionális elosztóhálózatokon van, ahol az ötven százalékot is meghaladja. Megtermelünk száz köbméter tisztított ivóvizet és ötven jut el belőle a fogyasztókhoz, a többivel pedig a talajvizet tápláljuk. Ez nagyon szomorú.

Mekkora az ivóvízhálózatok teljes fejlesztési forrásigénye?

Többféle számunk van erre. Kiindulási alapként azt szoktuk mondani, hogy a víziközmű törvény az önkormányzatoknak és a vízműcégeknek előírta ún. gördülő fejlesztési terv összeállítását és folyamatos aktualizálását. Ez tizenötéves időtávra vonatkozik, mérlegfőösszegeit pedig mindig nyilvánosságra hozzák. A tizenöt év alatt legalább 1500 milliárd forint értékű, műszaki szükségességen alapuló pótlási és rekonstrukciós igény szerepel a gördülő fejlesztési tervekben. Ha az 1500 milliárdot visszaosztom 15 évre, ez évente 100 milliárd forint. Ez az összeg még nem ahhoz szükséges, hogy elinduljunk a műszaki fejlődésben, ez arra elegendő, hogy megállítsuk a színvonal romlását. Ezért fogalmazott úgy a miniszterelnök húsvét után az Országgyűlésben, hogy 3000 milliárd forint körülire becsülik azt az összeget, amit a következő években rá kellene költeni a hazai víziközmű-infrastruktúrára annak érdekében, hogy üzembiztonságban, hálózati veszteségben, az ívóvíz- és szennyvíztisztításban jelentős előre lépésünk legyen, illetve teljesíteni tudjuk azokat a normákat és paramétereket, amelyek egy jól működő országban elvárhatók lennének.

És ki fogja mindezt kifizetni?

A finanszírozásnak két lábon kell állnia. Egyrészt a vízdíjakban meg kell képződnie a rekonstrukció és a pótlás fedezetének, sőt álmainkban a díjbevételekben még egy szerény mértékű fejlesztés lehetősége is szerepel. Másrészt, ha a kormány eredményesen tárgyal az RRF-es források Magyarországra érkezéséről, biztos vagyok benne, hogy ezekből is jelentős – elképzelésem szerint akár 6-700 milliárd forintról is beszélhetünk – pénzek köthetnek ki a hazai víziközmű ágazatban.

Budapesten körülbelül ötezer kilométeres az ivóvízhálózat, ebből évente 80 kilométert kellene megújítani, és évi 80 milliárd forintot kellene elkölteni az ivóvízhálózat rekonstrukciójára. Az ötezer kilométerből kétezer kilométernyi „a műszaki élettartama végén” tart, vannak 100 évesnél is idősebb csövek a föld alatt, a hálózat jelentős része pedig 50-90 év közötti.

Ismerjük ezt a legalább ötéves előkészítettségre visszatekintő projektet, amely jól rávilágít az országos helyzetképre is.

Szennyvíz-infrastruktúra terén jobb a helyzet?

Igen, mert a szennyvízelvezető és -tisztító művek később épületek Magyarországon. A nyolcvanas években elődeink még arról beszéltek, milyen nagy a közműolló – amíg a vízellátás aránya kilencven százalék körüli, addig a csatornázási arány alig harminc százalékos volt. Ahogy haladtunk aztán előre az időben, egyre kisebb lélekszámú településeken is megépültek – túlnyomórészt a kilencvenes és kétezres években – ezek a közművek és szennyvíztisztító telepek. Mivel a szennyvízelvezető csövek élettartama is 50-100 év, ezért – hacsak a telepítésüknél nem követtek el kivitelezési hibákat – az infrastruktúra alapvetően még jó állapotban van, inkább a szennyvízátemelők gépészeti berendezései szorulnak sok helyütt cserére, a szennyvíztisztító telepeknél pedig azt tapasztaljuk, hogy a tervezett tisztítási kapacitást meghaladó szennyvízmennyiség érkezik be.

Miért?

Több az új bekötés – új lakás, új utca, új üzemek –, és mert sokkal töményebb a szennyvíz szervesanyag tartalma, mint húsz évvel ezelőtt. Ennek részben az az oka, hogy a háztartások kevesebb ivóvizet használnak, kisebb a pazarlás, másrészt kevesebb talajvíz vagy idegenvíz folyik bele a csatornába, ami hígítaná a szennyvizet.

Milyen ma az ivóvíz minősége?

Az utóbbi tíz-tizenkét évben végrehajtott vízminőség-javító programok nagyon komoly előrelépést jelentettek. Ezek főként az arzén eltávolítására irányultak, az arzénmentesítés mellett azonban sok járulékos fejlesztést – vas-, mangán- és ammónia-mentesítést – is sikerült megcsinálni, illetve előre lépések történtek az irányítástechnikában is. Nagy általánosságban jól működnek az új víztisztítóművek, és ivóvízminőség szempontjából nem állunk rosszul. Ahogy fejlődik a méréstechnika, egyre könnyebben és pontosabban tudjuk kimutatni a vízben lévő egyéb szennyezőanyagokat, ugyanakkor uniós elvárás, hogy olyan paramétereket is mérjünk, amiket eddig nem vizsgáltunk. Mindezek miatt hamarosan újabb víztisztítási technológiák alkalmazását kell bevezetnünk. Mondhatnánk, ez egy természetes fejlődési folyamat, de az is igaz, hogy gazdasági szempontból minden ilyen fokozat további költségnövekedést jelent, ami pedig a víz értékének, ezáltal a víz árának emelését is jelentheti.

A szövetség nem lobbizik azért, hogy mérsékeljék – vagy akár meg is szűntessék – az ivóvizet terhelő 27 százalékos áfát?

Többször nekifutottunk már ennek az ügynek, sőt partnereket is találtunk hozzá, mégsem jutottunk el soha még az érdemi tárgyalások közelébe sem. A KPMG-vel és a Századvéggel is voltak közös munkáink, melyeknél azt kutattuk, miként lehet a szektort előre mozdítani. Mindig markáns tényezőként merült fel, hogyha – az EU-ban egyébként sajnos csúcstartó – 27 százalékos forgalmi adót 5 százalékra csökkentenék, és a kettő közötti áfatartalom a vízműveknél maradna, micsoda jó világ köszönthetne ránk. Folyamatosan kaptuk az erre vonatkozó elutasítást, és nemrég a magyarázatot is megkaptuk. Ahhoz, hogy a kormány adópolitikája működhessen, magasan kell tartani az áfabevételeket. Ezzel kapcsolatban azt kérte az illetékes tisztségviselő, hogy bár értik az érvelésünket az ivóvíz alapélelmiszer voltáról, ne tegyünk több javaslatot az áfacsökkentésre, mert ha holnap kinyitják nekünk a kaput, jönnek majd a többi iparágat képviselő szereplők és szép lassan elolvadhat az az adóbevétel, ami a költségvetés egyensúlyát biztosítja. Legyen igazságos és méltányos díjrendszer, képződjön meg a vízműcégeknél mindaz a bevétel, ami az indokolt költségeiket fedezi, és nem utolsó sorban legyen jó vízművesnek lenni, érezzék a szektorban dolgozók, hogy ez egy olyan hivatás, ami a társadalom és az ország működéséhez elengedhetetlen. Akad ma olyan vízmű, amely nem kér alapdíjat, míg máshol havi száz forintot kell fizetni azért, hogy otthon bármikor kinyithassam a vízcsapot és bármikor lehúzhassam a vécét. Ez Magyarországon ma magától értetődő, ám ha elutazunk akárcsak ötszáz kilométert, már egyáltalán nem biztos, hogy 24 órás ivóvízszolgáltatással találkozunk. Ennek a havi száz forintnak az értéke köszönőviszonyban sincs azzal a munkával, amivel a szektor ma garantálja, hogy megfelelő nyomású és egészséges ivóvíz folyjon otthonainkban vagy a munkahelyünkön. Ha ez az érték havi ezer forint lenne ivóvízre és csatornára is, az sem fedezné a háttérben lévő munkát, viszont lényegesen vállalhatóbbá és működőképesebbé tenné a jelenlegi állapotokat.

Ott lesz a szövetség a tárgyalóasztalnál, amikor megalkotják a szektorban érvényes új díjakat és játékszabályokat?

Egyértelmű és nagyon pozitív változásnak, mérföldkőnek tekintjük az Energiaügyi Minisztériumban a víziközmű-ágazatért felelős államtitkárság létrejöttét, hiszen emberemlékezet óta nem volt ilyen magasszintű és kompetens kormányzati képviselete szektorunknak. Amikor megismertem V. Németh Zsolt államtitkárt, az általa képviselt küldetéstudatból és szakmaiságból számomra az világlott ki, hogy tényleg van politikai akarat a víziközmű-szolgáltatás rendbetételére, az államtitkárság pedig számít a MaVíz közreműködésére, számít az ágazatban dolgozó mintegy húszezer ember tudására és tapasztalatára.

Optimista?

Általában az vagyok, noha nekem is vannak komoly hullámvölgyeim. De mert tudom, hogy víziközmű-szolgáltatás nélkül nem létezhet normális élet, és még nem találták fel azt az innovációt, hogy napi ivóvízszükségletünket két tablettával kielégíthessük, ezért a vizet el kell juttatni az emberekhez, a keletkező használt vizeket, szennyvizeket pedig el kell vezetni és meg kell tisztítani. Azt is látjuk, hogy a munkánkat senki sem akarja elvenni, senki sem akar helyettünk dolgozni. Ha áttörjük végre azokat a korlátokat, amelyek ma nehezítik a pályát, illetve lesznek olyan szövetségeseink, akik átérzik ennek hosszútávú, az utánunk jövő generációk életére is kiható feladatait, akkor gyorsan pályára állhat a hazai víziközmű ágazat. És mindannyian büszkék leszünk majd arra, hogy azokból az adottságokból, amiket a Kárpát-medence jelent, micsoda kiváló szolgáltatási színvonalat lehet kihozni.

Dubniczky Miklós