A gazdaság egyre több műszaki tudást igényel, miközben a tizenévesek egyre kevésbé látják, milyen pályák várják őket. Az OECD friss jelentése szerint a fiatalok pályaelképzelései alig követik a munkaerőpiac változásait. Mérnöki szemmel olvasva a kutatás egyik legfontosabb üzenete az lehet: az utánpótlásért folytatott verseny jóval az egyetemi felvételi előtt eldől. Magyarországon pedig van egy különösen nagy, jórészt kihasználatlan utánpótlási tartalék: a lányok.
Ki akar ma mérnök lenni?
Mérnökökre szükség van. Utak, hidak, vasutak, épületek, energetikai rendszerek, közművek, gyárak és digitális infrastruktúrák nélkül nincs működő modern társadalom. A klímaváltozáshoz való alkalmazkodás, az energetikai átmenet, az automatizáció vagy éppen a mesterséges intelligencia térnyerése tovább növeli a műszaki tudás jelentőségét. Logikus lenne tehát arra számítani, hogy a fiatalok pályaelképzelései is követik ezt a változást. Az OECD The State of Global Teenage Career Preparation című jelentése azonban egészen más képet mutat.
A több mint 80 ország PISA-adatait feldolgozó kutatás egyik legfontosabb megállapítása, hogy a tizenévesek pályaelképzelései az elmúlt két évtizedben meglepően keveset változtak. Miközben a munka világa alapjaiban alakult át, új szakmák és teljes iparágak születtek, a fiatalok továbbra is viszonylag kevés, jól ismert foglalkozás közül választanak. A 15 éves lányok fele és a fiúk 44 százaléka mindössze 10 foglalkozás valamelyikében képzeli el a jövőjét. A pályaválasztási horizont ráadásul 2000 óta inkább szűkült, mint szélesedett.
Különös paradoxon ez. Soha ennyi információ nem állt rendelkezésünkre a szakmákról, képzésekről és karrierlehetőségekről, a fiatalok mégis egy szűk foglalkozási kínálatból válogatnak. Az OECD szerint ennek egyik oka éppen az információbőség lehet. A munka világa egyre bonyolultabb, a munkakörök elnevezése sokszor már a felnőttek számára is nehezen értelmezhető. A fiatal pedig kapaszkodót keres. Azt választja, amit ismer: amit lát a családjában, a környezetében, a médiában. És itt kezd igazán érdekessé válni a jelentés a mérnöktársadalom számára.
Láthatatlan szakma
A mérnöki munka sajátos helyzetben van. Az eredménye mindenütt jelen van, maga a mérnök azonban többnyire láthatatlan. Egy tizenöt éves gyerek naponta átmegy egy hídon, használja az ivóvízhálózatot, felszáll egy villamosra, belép egy klimatizált épületbe, mobilhálózaton kommunikál, elektromos energiát fogyaszt. Mindezek mögött mérnökök munkája áll, ám ebből ő szinte semmit nem lát. Az orvosról, tanárról, ügyvédről, rendőrről viszonylag pontos képe van. A mérnökről jóval kevésbé. Pedig az OECD adataiban a magas képzettséget igénylő értelmiségi foglalkozások iránti érdeklődés látványosan nőtt. Azokban az országokban, amelyek 2000 óta valamennyi releváns PISA-felmérésben részt vettek, 48-ról 59 százalékra emelkedett azoknak a fiataloknak az aránya, akik ilyen pályán képzelik el magukat. Ebbe a kategóriába tartoznak a természettudományos és mérnöki szakmák, az egészségügy, az oktatás, az informatika, az üzleti, jogi és kulturális hivatások is. Vagyis a felsőfokú, tudásintenzív pályák vonzerejével önmagában nincs baj. A kérdés inkább az, hogy a mérnöki hivatás képes-e ezen a hatalmas kategórián belül megmutatni önmagát.
Magyarország: jó felvételi számok, kevés STEM-hallgató
A magyar adatok első pillantásra biztatóak. A 2026-os általános felsőoktatási felvételi eljárásban 13 314 hallgatót vettek fel műszaki képzési területre. Ezzel a műszaki tudományok a gazdaságtudományok és a pedagógusképzés után a harmadik legnagyobb képzési területet jelentették. Az érdeklődés növekedése néhány intézményben különösen látványos. A Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemet 2026-ban 6484-en jelölték meg első helyen, 9,15 százalékkal többen, mint egy évvel korábban. Közülük 4141-en műszaki képzésre jelentkeztek. Egy évvel korábban országosan 15 587 első helyes jelentkező választott műszaki képzést, közülük csaknem minden negyedik a BME-t. Vagyis aligha beszélhetünk arról, hogy a mérnöki diploma elveszítette volna vonzerejét. Ha azonban távolabbról nézzük a magyar felsőoktatást, már kevésbé megnyugtató a kép.
Az Európai Bizottság 2025-ös oktatási jelentése szerint 2023-ban a magyar felsőoktatási hallgatók mindössze 23,8 százaléka tanult STEM-területen, miközben az uniós átlag 26,9 százalék volt. Az EU 2030-ra 32 százalékos arány elérését tartaná kívánatosnak. Másképp fogalmazva: miközben a műszaki szakok iránti érdeklődés érzékelhető, a magyar felsőoktatás egészében még mindig kisebb súlyt képviselnek a természettudományos, technológiai, mérnöki és matematikai képzések, mint amekkorát a következő évtizedek gazdasági és technológiai kihívásai indokolnának.
A legnagyobb tartalék
Van a magyar adatoknak egy ennél is feltűnőbb eleme. A lányok. Az Európai Bizottság adatai szerint 2023-ban a magyar STEM-hallgatóknak mindössze 25,4 százaléka volt nő. Az uniós átlag 32,2 százalék. Magyarország ezzel az Európai Unió legalacsonyabb értékét produkálta.
Ha egy ország mérnökhiányról, technológiai versenyképességről, digitalizációról és iparfejlesztésről beszél, miközben a társadalom egyik felét csak korlátozottan képes megszólítani a műszaki pályák számára, akkor óriási potenciális tudásbázist hagy kihasználatlanul. A különbség ráadásul nem tűnik el a diploma után sem. Az Eurostat 2024-es adatai szerint az Európai Unióban a tudományos és mérnöki munkakörökben dolgozók 40,5 százaléka nő. Magyarországon mindössze 31,7 százalék ez az arány az egyik legalacsonyabb az egész unióban. Valóban kevesebb lányt érdekel a technika, a matematika, a problémamegoldás és az alkotás? Vagy jóval korábban megtanulják, hogy a mérnöki világot ne tekintsék sajátjuknak? Az OECD-jelentés fényében inkább az utóbbi lehetőség tűnik figyelemre méltónak. A gyerekek pályaképe erősen függ attól, milyen foglalkozásokkal találkoznak, milyen szerepmodelleket látnak, és milyen közvetlen tapasztalatokat szereznek a munka világáról. Ezért különösen fontos lenne, hogy egy tizenhárom-tizenöt éves lány ne kizárólag férfiakat lásson, amikor mérnökökkel találkozik.
A pályaválasztás társadalmi kérdés is
Az OECD-jelentés egyik legkellemetlenebb megállapítása szerint a továbbtanulási ambíciókat sokszor erősebben határozza meg a család társadalmi-gazdasági helyzete, mint a tanuló tényleges képessége. Vagyis lehet valaki jó matematikából és természettudományokból, rendelkezhet kiváló problémamegoldó képességgel, ettől még egyáltalán nem biztos, hogy mérnöki vagy más felsőfokú pályában gondolkodik. A hátrányosabb helyzetű, jól teljesítő diákok átlagosan kisebb valószínűséggel terveznek felsőfokú tanulmányokat, mint jobb társadalmi helyzetű, de gyengébben teljesítő társaik. Ez mérnöki utánpótlási szempontból különösen fontos. A tehetség ugyanis nincs társadalmi réteghez kötve. A pályaismeret viszont igen. Akinek mérnök az édesapja, édesanyja, rokona vagy családi barátja, annak van elképzelése arról, mit csinál egy statikus, gépész-, villamos- vagy közlekedésmérnök. Mások számára ezek gyakran puszta foglalkozásnevek. És egy 15 éves gyerek ritkán választ olyan világot, amelyről semmit sem tud.
Kevés a pályaorientáció, kell a találkozás
Az OECD talán legerősebb állítása éppen ezért nem az iskoláról, hanem a találkozásról szól. A kutatások szerint azok a fiatalok, akik már iskolásként kapcsolatba kerülnek munkahelyekkel és dolgozó szakemberekkel, később kedvezőbb munkaerőpiaci helyzetbe kerülnek. Az üzem- és munkahely-látogatások, pályaválasztási rendezvények, szakmai beszélgetések, gyakornoki programok és rövid munkatapasztalatok mind összefüggést mutatnak a későbbi sikeresebb pályakezdéssel. Ehhez képest az OECD-országokban 15 éves koráig a tanulók mindössze 45 százaléka vett részt munkahely-látogatáson vagy job shadowing programban. Állás- vagy pályaválasztási vásáron 35 százalékuk járt, rövid szakmai gyakorlaton ugyancsak 35 százalékuk vett részt. Online tájékozódásból eközben nincs hiány: a diákok 76 százaléka keresett már az interneten információkat lehetséges foglalkozásokról. Csakhogy egy honlap nem tudja elmesélni, milyen érzés ott állni egy épülő hídon. Egy pályaorientációs adatbázis nem mutatja meg, mi történik egy tervezőirodában, hogyan születik meg egy épület tartószerkezete, mit lát a közlekedésmérnök egy forgalmi csomópontban, vagy milyen felelősség nehezedik arra a szakemberre, akinek a számításain emberek biztonsága múlik. Ehhez mérnök kell.
Egy óra egy évben
Az OECD jelentésének előszavában szerepel egy meglepően egyszerű gondolat: már az is sokat változtathatna a helyzeten, ha a munkáltatók arra ösztönöznék munkatársaikat, hogy évente mindössze egyetlen órát töltsenek azzal, hogy gyerekeknek és fiataloknak beszélnek a munkájukról és saját szakterületük lehetőségeiről. Egyetlen óra. Érdemes ezt magyar mérnöki léptékben végiggondolni. Mi történne, ha mérnökök ezrei évente egyszer elmennének egy általános iskola hetedik-nyolcadik osztályába vagy egy középiskolába, és elmesélnének egy történetet, vagy megmutatnának egy tervet? Egy hidat, egy gépet, egy építkezést. Működő mérnöki megoldásokat. Elmondanák, hogy a környezetünk jelentős része valamikor először csak vonal volt a monitoron, számítás a mérnök fejében vagy probléma, amelyre még senki sem tudta a választ. És ha ezek között a mérnökök között sok nő is lenne, talán néhány olyan lány is másképpen nézne a matematikára és a fizikára, akinek korábban eszébe sem jutott, hogy egyszer mérnök lehet.
Nem az egyetemen kezdődik
A mérnökutánpótlásról rendszerint akkor kezdünk beszélni, amikor megjelennek a felsőoktatási felvételi statisztikák. Hányan jelentkeztek műszaki képzésre? Hányan jutottak be? Hányan morzsolódtak le? Hány diplomás mérnök lép majd a munkaerőpiacra? A pályáról alkotott kép évekkel korábban formálódik. Tizenöt éves korban a fiatalok jelentős részének már határozott elképzelése van arról, milyen munkát szeretne végezni harmincévesen. Mások viszont egyáltalán nem tudják, merre induljanak, és a pályabizonytalanság 2018 óta jelentősen növekedett. A mérnöki utánpótlás problémája ezért nem csak felsőoktatási, hanem kommunikációs kérdés is. Meg kell mutatni a szakmát azoknak, akik még soha nem találkoztak mérnökkel. Meg kell mutatni a lányoknak, hogy a műszaki pálya az övék is lehet. Meg kell találni azokat a tehetséges gyerekeket, akiknek a családi környezetében senki sem tudja elmondani, mit jelent mérnöknek lenni. És mindenekelőtt ki kell vinni a mérnököt az iskolába, vagy be kell vinni a gyereket oda, ahol az alkotó mérnöki munka történik.
A következő mérnökgeneráció
Az OECD-jelentés egy különös ellentmondásra figyelmeztet. A világ technológiailag gyorsabban változik, mint valaha, a fiatalok pályáról alkotott képe azonban alig tart lépést ezzel a változással. Magyarországon ehhez még egy sajátos kettősség társul. A friss felvételi adatok azt mutatják, hogy a műszaki képzéseknek továbbra is jelentős vonzerejük van. Közben a felsőoktatás egészét tekintve a STEM-területeken tanulók aránya elmarad az uniós átlagtól, a női hallgatók aránya pedig az EU-ban nálunk a legalacsonyabb. Ez arra figyelmeztet, hogy önmagában több egyetemi férőhely, ösztöndíj vagy felvételi kampány aligha oldja meg az utánpótlás problémáját.
A mérnöki közösségnek talán másképpen kellene gondolkodnia erről. Nem akkor kell először megszólítani a leendő mérnököt, amikor 18 évesen a felvételi jelentkezéséről dönt. Évekkel korábban kell. Lehet, hogy ma ott ül valamelyik hetedik osztály hátsó padjában egy gyerek, aki kiválóan gondolkodik térben, szereti szétszedni a dolgokat, érdekli, miért áll meg egy híd a lábán, hogyan lesz egy ötletből működő gép, vagy miért nem dől össze egy toronyház. Fiú vagy lány. Csak még senki nem mondta neki, hogy ebből akár hivatás is lehet.
A teljes OECD jelentés itt olvasható:
0 hozzászólás