Roppant érdekes, amikor fajsúlyos műszaki kérdésekről hosszan beszélgetnek a médiában úgy, hogy a résztvevők között egyetlen műszaki szakember sincs. A minap az egyik ismert közéleti podcast műsorban három, hangsúlyozottan bölcsész végzettségű újságíró beszélgetett vízgazdálkodási kérdésekről, illetve az épülő paksi fenékküszöbről. Természetesen beszélgethetnek róla a nyilvánosság előtt. Újságíróként magam is számtalan olyan témával foglalkoztam már, amelyhez nincs szakirányú diplomám. Ez a szakmánk része. Megpróbáljuk megérteni a világot, kérdezünk, utánajárunk, ellenőrzünk és lehetőség szerint megkeressük azokat, akik valóban értenek ahhoz, amiről tájékoztatni próbálunk.

A paksi fenékküszöb történetesen mérnöki létesítmény. Vízépítés, hidraulika, folyószabályozás, energetika, hajózás, környezetvédelem… Csupa olyan szakterület, amely mögött egyetemi képzés, mérnöki tudás és tapasztalat áll. Talán akadna egy mérnök, akit meg lehetne kérdezni. Persze ez sem mindig veszélytelen.

Pár napja az egyik jobb napokat megélt, hetilappá zsugorodott napilap újságírója kereste meg a Magyar Mérnöki Kamarát. Arra volt kíváncsi, szakmailag vajon megállja-e a helyét a miniszterelnök kijelentése, hogy a paksi fenékküszöb megépítése az elmúlt harminc év legnagyobb vízügyi mérnöki beavatkozása. Jó kérdés. A kamara elnöke válaszolt is rá. Azt mondta: igen. Hozzátette ugyanakkor, hogy a kijelentés különösen abban az összefüggésben érvényes, hogy gyakorlatilag nulla előkészítettség mellett kellett olyan mérnöki erőforrásokat mozgósítani, amelyekkel ez a beavatkozás egyáltalán létrejöhetett. Vagyis nem bólintott, hanem mérlegelt. Kontextust adott, feltételt fűzött hozzá – pontosan azt tette, amit egy szakértőtől várni lehet.

Ezek után érdeklődtünk az újságírónál, hogy megjelenés előtt visszamutatásra megküldi-e a kész anyagot, ám kiderült, nincs is mit visszaolvasni. A cikk nem készül el. Miért? Mert az MMK építőmérnök végzettségű elnöke megerősítette a kormányfő állítását. Így a történet már nem volt érdekes.

Ez azért a hazai sajtó működésének egy egészen figyelemreméltó pillanata. Megkérdezünk egy szakembert, hogy igaz-e valami. Ő azt mondja, bizony igaz. És akkor arra jutunk, hogy inkább hagyjuk az egészet? Felmerül a kérdés: tulajdonképpen mire kell nekünk a szakértő? Arra, hogy elmondja, amit szakmai felkészültsége és tapasztalata alapján gondol? Vagy arra, hogy hitelesítse azt, amit mi már előre gondolunk? Az első esetben a szakértő válasza információ. A másodikban csak kellék. És ha ez a kellék nem működik megfelelően, visszavisszük a raktárba…

A jelenség persze jócskán túlmutat egy fenékküszöbön. Műszaki, mérnöki kérdésekről naponta születnek határozott állítások a nyilvánosságban. Sajnos egyre gyakrabban úgy, hogy egy-egy szakmai kérdésből politikai kérdés lesz, majd állásfoglalás. És ezen a ponton a mérnök már kifejezetten zavaró szereplő. Mert ő számol és mér. Adatokat kér és összefüggésekről beszél. Feltételeket és következményeket említ. Ráadásul megesik, hogy olyasmit mond, ami nem fér bele a műsor vagy rovat előre kialakított dramaturgiájába, a készülő cikk koncepciójába (prekoncepciójába). Pedig az újságírás egyik legelemibb szabálya valaha éppen az volt, hogy kíváncsiak vagyunk arra is, ami nem igazolja az előzetes feltételezésünket. Sőt. Leginkább arra kellene kíváncsiak lennünk.

Lehet vitatkozni arról, szükség van-e fenékküszöbre. Lehet kérdezni a költségeiről, a környezeti következményeiről, a műszaki megoldásokról, kockázatokról és alternatívákról. Lehet támogatni és lehet ellenezni. Mindez a nyilvánosság természetesen működéséhez tartozik. Egy dolgot azonban nehéz megmagyarázni: egy műszaki kérdés megértéséhez miért éppen a műszaki tudásra van a legkevésbé szükség?

Pedig a szakértőket továbbra is érdemes megkérdezni. Legfeljebb előtte érdemes tisztázni velük, hogy mit kell válaszolniuk.