Több mint hat évtizedes kiemelkedő mérnöki, oktatói és közéleti munkásságáért: a Pécsi Tudományegyetemen végzett értékteremtő oktatói, tanszékvezetői és dékánhelyettesi tevékenységéért, a hazai felsőfokú műszaki képzés és beruházásmenedzsment fejlesztésében vállalt meghatározó szerepéért, jelentős egyetemi és városi beruházások megvalósításának irányításáért, valamint a Baranya Vármegyei Mérnöki Kamara és a Magyar Mérnöki Kamara tisztségviselőjeként a mérnöktársadalom szolgálatában végzett több évtizedes, áldozatos és eredményes munkája elismeréseként idén dr. Kukai Tibor vehette át az Év mérnöke Kamarai Aranygyűrű életműdíj kitüntetést.
Dr. Kukai Tibor, a Magyar Mérnöki Kamara idei Aranygyűrű életműdíjasa hat évtizede épít, oktat és közösséget formál. A baranyai nagyberuházásoktól az egyetemi katedráig, a köztestületi munkától a mesterséges intelligencia koráig mindig ugyanaz az elv vezette: a mérnöki tudás felelősség, amelyet tovább is kell adni.
Ha most visszagondol a pályája elejére, a fiatal Kukai Tibor el tudta volna képzelni, hogy egyszer életműdíjjal ismerik el?
Nem. Igazából egész pályám során mindig a következő feladatra koncentráltam, és arra, hogy az éppen rám bízott munkát tisztességgel elvégezzem. A mérnöki pályán az embert elsősorban a megoldandó feladatok motiválják, nem az elismerések. Éppen ezért különösen nagy megtiszteltetés számomra ez a kitüntetés. Az Aranygyűrű a mérnöki hivatás egyik legnagyobb elismerése, és örömmel tölt el, hogy azok közé tartozhatok, akik megkaphatták.
Mi volt az a pillanat vagy élmény, amely végleg az építőmérnöki pálya felé terelte?
Tulajdonképpen nagyon korán eldőlt. 1961-ben a pécsi építőipari technikumban kezdtem a tanulmányaimat, és attól kezdve nem is tudtam más pályát elképzelni magamnak. Iparos családba születtem, édesapám épület- és bútorasztalos mester volt. Az egyik legkorábbi emlékem, hogy hároméves kisfiúként ott totyogok a fenyőgyanta illatú műhelyében. Valószínűleg már akkor megfogott az alkotás világa.
Hat évtized alatt rengeteget változott a világ. Mi az, ami egy jó mérnökben ma is ugyanaz, mint ötven évvel ezelőtt?
Egy jó mérnöknek mindenekelőtt biztos szakmai alapokra van szüksége. Erre lehet építkezni akkor is, amikor a technológia új irányokat hoz. Ma ilyen meghatározó terület a fenntarthatóság, az üzemeltethetőség vagy az energiagazdálkodás, ezért a mérnöknek folyamatosan tanulnia kell. Az igazán jó szakemberek azonban nemcsak követik a változásokat, hanem gyakran meg is előzik azokat. Amit ma még különcségnek tartanak, abból néhány év múlva szakmai gyakorlat, később szabályozás, végül akár országos stratégia is lehet. A jó mérnök holisztikusan gondolkodik, és sokszor jóval a világtrendek előtt felismeri, merre tart a szakma.
Volt olyan szakmai kudarc vagy nehéz helyzet, amelyből többet tanult, mint a sikerekből?
A pályám elején kivitelezőként dolgoztam, és egy fiatal mérnök számára ennél jobb iskola aligha létezik. Nem elég ismerni az elméletet: tudni kell, milyen technológiával, milyen gépekkel lehet megvalósítani egy feladatot, és meg kell tanulni együtt dolgozni a kétkezi szakemberekkel is. Építésvezetőként minden olyan napért hálás voltam, amikor nem történt baleset vagy káresemény. Persze kudarcok is érik az embert. Előfordul, hogy elfogy a pénz, megakad egy beruházás vagy felborul az eredeti terv. Ezek megtanítják, milyen fontos az alapos előkészítés és a jó szervezés. Számomra az egyik legfontosabb tanulság az volt, hogy egy projekt csak akkor lehet sikeres, ha a vezérigazgatótól a művezetőig mindenki ugyanannak a csapatnak a része, és az információ minden irányban szabadon áramlik. Mindenkinek látnia kell, hogyan kapcsolódik a saját munkája az egészhez. A kudarcok kétségkívül a legjobb tanítók.
Több tízmilliárd forintnyi beruházás megvalósításában vett részt. Melyik projektre tekint vissza a legnagyobb büszkeséggel, és miért?
Szakmai pályám során szinte minden lépcsőfokot bejártam: építésvezető, főmérnök, cégvezető, egyetemi oktató és dékánhelyettes is voltam. Mégis arra vagyok talán a legbüszkébb, hogy a pécsi ókeresztény sírkamrákból sikerült világörökségi jelentőségű látogatóközpontot létrehoznunk. Műszaki, szakmai és kulturális szempontból is rendkívüli feladat volt, ráadásul az egyik első uniós finanszírozású projektként akkoriban még mindannyian tanultuk, hogyan kell egy ilyen beruházást végig vinni. Európa akkori legnagyobb üvegfödémével azt szerettük volna érzékeltetni, hogy ezek a sírkápolnák egykor a felszínen álltak, a természetes fény pedig ma is ezt az élményt segít visszaadni a látogatóknak. Van azonban egy másik beruházás is, amely különösen közel áll hozzám: a pécsi négyszáz ágyas klinika. Középiskolásként itt töltöttem a nyári szakmai gyakorlatokat, később pedig már egyetemi beruházási igazgatóként én irányíthattam az épület rekonstrukcióját. Diákként ráírtuk a nevünket néhány téglára, ezért megkértem a kivitelezőket, hogy ha bontáskor találnak egyet, hozzák el nekem. Hoztak is néhányat – csak később derült ki, hogy ők írták rájuk a nevemet.
Volt olyan épület vagy beruházás, amely miatt éjszaka sem tudott nyugodtan aludni?
Majdnem az összes ilyen volt. Aki komolyan veszi a felelősségét, az egy nagyobb beruházás idején ritkán alszik teljesen nyugodtan.
Több mint harminc évet töltött a felsőoktatásban. Mit jelentett Önnek a katedra a mérnöki munka mellett?
Hatalmas élményt jelentett, és a szakmai pályám kiteljesedését. Az ember az évek során összegyűjt egy szemléletet és rengeteg tapasztalatot. Óriási érzés, amikor ezt továbbadhatja a hallgatóknak, és évekkel később visszaigazolást kap tőlük, hogy hasznukra vált. Ilyenkor úgy érzi, hogy a tudása megsokszorozódik. A legintenzívebb kivitelezői időszakban is mindig szakítottam időt az oktatásra. Gyakorlatvezetőként, államvizsga-bizottsági tagként dolgoztam, közben a Műegyetemen doktoráltam, kutatásaimat pedig a Pollack Mihály Műszaki Főiskolán végeztem. Mindig fontos volt számomra, hogy ne csak a szakma gyakorlati oldala, hanem a tudományos háttere is foglalkoztasson.
Mit érzett nagyobb sikernek: egy jól megvalósult beruházást vagy egy volt hallgató szakmai sikereit?
Jó kérdés. Más-más sikerélmény a kettő.
Van olyan egykori tanítványa, akinek a pályája különösen büszkeséggel tölti el?
Persze, több ilyen tanítványom is van. A Pécsi Tudományegyetem Műszaki és Informatikai Karának számos mai oktatója még hallgató volt, amikor mi Bachman Zoltán professzorral, dr. Kistelekdi Istvánnal, dr. Hübner Mátyással és más kollégákkal együtt dolgoztunk. Tudatos célunk volt, hogy kineveljük az intézmény következő oktatói nemzedékét. Amikor a főiskolák egyetemi karokká alakultak, új oktatói gárdára volt szükség. A legtehetségesebb hallgatókat igyekeztünk az egyetemen tartani, felkészíteni az oktatói pályára és szakmai fejlődési lehetőséget biztosítani számukra. Ők már nyelveket beszéltek, nemzetközi tapasztalatokat szereztek, és készen álltak arra, hogy az oktatás mellett tudományos pályát is építsenek. Jó érzés látni, hogy ma már ők viszik tovább ezt a munkát. Tulajdonképpen az egész Pollackra büszke vagyok.
Ön több generáció mérnökeit tanította. Mit lát: miben jobbak a mai fiatal mérnökök, mint az Ön nemzedéke volt?
Nyitottabbak és sokkal informáltabbak, mint mi valaha voltunk. A mi időnkben, ha valami újat akartunk megtudni, könyvtárakat jártunk, vagy azt kerestük, kinél található hozzá külföldi szakirodalom. Ma néhány perc alatt szinte minden információ elérhető. A mai hallgatók ráadásul már diákként megismerhetik külföldi egyetemek világát. Gyakran éppen ott döbbennek rá, hogy a mérnöki alapismereteket mindenütt ugyanúgy kell elsajátítani. Ezeket nem lehet megspórolni. És amikor valódi mérnöki problémákat kell megoldani, a legjobbak ma is megkérdezik a tapasztaltabb kollégákat. A tudás ugyanis nemcsak az információból, hanem a tapasztalatból is épül.
Tizenhat éven át vezette a Baranya Megyei Mérnöki Kamarát. Mi volt a legfontosabb célja elnökként?
Két fontos célom volt. Az egyik, hogy valódi szakmai közösséggé formáljuk a baranyai mérnököket, a másik pedig, hogy a társadalom jobban megismerje és elismerje a mérnöki hivatás jelentőségét. A mérnöki munka ugyanis többnyire láthatatlan. Egy elkészült épületnél mindenki az építészetet csodálja, pedig mögötte ott van a statikus, a gépész, a villamos tervező és sok más mérnök munkája is. Róluk jóval ritkábban esik szó. Úgy érzem, a közösségépítésben sikerült előrelépnünk. Ebben sokat segített, hogy Pécsen erős műszaki felsőoktatás működik, így a kamara és az egyetem természetes szövetségesei egymásnak. Ez pezsgő szakmai életet teremtett.
Mit gondol, a mérnöki hivatás társadalmi megbecsülése ma ott tart, ahol tartania kellene?
Korábban már beszéltünk arról, milyen a jó mérnök. Én ehhez még egy dolgot hozzátennék: a jó mérnök mindig a közjóban gondolkodik. A mérnöki hivatás tekintélyét leginkább az rombolja, ha egy beruházás irányítója nem a közérdeket tartja szem előtt, hanem a saját érdekeit. Az ilyen eseteknek gyorsan híre megy, és nemcsak az adott embernek, hanem az egész mérnöktársadalomnak ártanak. Ezért ezeket a helyzeteket következetesen el kell utasítani. Tapasztalataim szerint azonban a mérnöki hivatásban nagyon erős a felelősségtudat. A legtöbb mérnök valóban a közjó érdekében dolgozik, és ez adja a szakma hitelességét.
Ha ma egyetlen ügyet kiemelhetne, amelyben a kamarának a következő években előrelépést kell elérnie, mi lenne az?
A mérnöki kamara akkor végzi jól a feladatát, ha kiszélesíti a mérnöktársadalom szakmai közösségét. Ma túlságosan elszigetelten működünk: területileg és szakmailag is széttagolt a szervezet, miközben a mérnöki feladatok nem ismernek ilyen határokat. Egy nagyobb beruházásnál természetes módon dolgoznak együtt különböző szakterületek és különböző megyék mérnökei. Úgy gondolom, a három-négyszáz fős területi kamarák önmagukban túl kicsik ahhoz, hogy igazán pezsgő szakmai életet szervezzenek. Nagy szükség lenne regionális együttműködésekre, közös konferenciákra, továbbképzésekre, mérnöknapokra, és talán ezeknek az együttműködéseknek érdemes lenne hivatalos kereteket is adni. Ez közelebb hozná egymáshoz a ma sokszor elszigetelten működő kamarai szervezeteket, és erősítené az egész mérnöki közösséget.
A pályája során a rajztáblától eljutottunk a digitális modellezésig és a mesterséges intelligenciáig. Mi volt a legnagyobb technológiai fordulat, amit mérnökként megélt?
Pályám során három nagy technológiai fordulatot éltem meg. Az első a rendszerváltás után következett be, amikor a nagy állami vállalatok helyét átvették a kisebb cégek, és velük együtt megérkeztek a korszerű nyugati technológiák, építőanyagok és kivitelezési módszerek. A szakmának nagyon gyorsan kellett alkalmazkodnia ehhez az új világhoz. A második fordulatot a digitális tervezés jelentette. A rajztáblát felváltották a mérnöki szoftverek, a tervdokumentáció pedig a laptopra költözött. Akkoriban az volt a legfontosabb feladatunk, hogy a fiatal mérnökök megtanulják: a számítógép kiváló eszköz, de nem helyettesíti a mérnöki gondolkodást. Most a harmadik korszak küszöbén állunk, a mesterséges intelligencia megjelenésével. Az AI rutinfeladatoknál óriási segítséget jelenthet, de amikor valóban új megoldásokat kell alkotni, összetett mérnöki problémákat kell átlátni és döntéseket kell hozni, továbbra is az emberi gondolkodásé a főszerep. A mesterséges intelligencia rengeteg információt képes feldolgozni, de a természeti törvényeket megérteni és felelősen alkalmazni továbbra is a mérnök feladata.
Ha egyetlen tanácsot adhatna egy pályakezdő mérnöknek, mi lenne az?
Azt tanácsolnám, hogy mindig kérdezzen a tapasztaltabb kollégáktól, még akkor is, ha biztosnak érzi a saját válaszát. A mérnöki tudás jelentős része ugyanis nem könyvekből, hanem a gyakorlatban adható át. Éppen ezért nagy hiányosságnak érzem, hogy sok pályakezdő olyan kisebb irodákban kezdi a munkáját, ahol nincs mellette egy tapasztalt mérnök, aki segítené. Pedig ez a fajta mentorálás kamarai szolgáltatásként is működhetne. Korábban voltak erre kezdeményezések, de végül nem valósultak meg. Meggyőződésem, hogy viszonylag szerény forrásból, akár egy pilotprogram keretében is érdemes lenne újra elindítani egy ilyen mentorhálózatot.
Mit szeretne, hogyan emlékezzenek Önre a kollégái és a tanítványai?
A hallgatók már ma is visszajeleznek, ehhez nem kellett megvárnom a nekrológokat. Jó érzés látni, hogy emlékeznek arra, mennyit foglalkoztam velük. A szakmában pedig remélem úgy tartanak számon, mint aki a rábízott feladatokat mindig tisztességgel végezte el, és minden projektből igyekezett a lehető legtöbbet kihozni. Nekem ennyi bőven elég.
Hat évtized után mit jelent Önnek ma a mérnöki hivatás?
Idén betöltöm a nyolcvanadik életévemet, és az interjú után éppen egy negyvenmilliárd forintos felújítási projekt ügyében megyek dolgozni, a beruházó szakmai képviselőjeként. Ma is szakvéleményeket készítek, az egyetem egyik gazdasági társaságának ügyvezetőjeként dolgozom, vagyis ugyanazt a hivatást élem, amely egész életemet végigkísérte. Hálát adok a Jóistennek, hogy ezt ebben a korban még megtehetem. Hogy mit jelent számomra ma a mérnöki hivatás? Az életemet.
Dubniczky Miklós
