Manapság nagyon sok szó esik a vízről. A felgyülemlett problémákat egészen másképpen látják a hidrogeológusok, a meteorológusok, a mérnökök vagy a politikusok. Az elmúlt évszázadok során sikerült olyan rendszereket kialakítanunk, amelyekkel a földfelszínen és a felszín alatt található vízkészleteinket mind mennyiségi, mind minőségi szempontból veszélybe sodortuk. Sajnos a megoldási lehetőségekről kevés szó esik, pedig léteznek ilyenek, csak éppen kényelmetlennek érezzük ezeket, és a kényelmünket a biztonságunk érdekében sem szeretnénk feláldozni. Tikkasztó jövő elé nézünk. A felborult vízháztartás és a kiszáradó szárazföldek miatt akkor is ez vár ránk, ha most éppen bele akarunk fulladni a csapadékba. Hol sok a víz, hol pedig kevés, sokszor ugyanazon a helyen, csak más időszakban. Minek köszönhetjük mindezt? Az éghajlatnak? Az időjárásnak? Netán saját magunknak? Nem tudja a jobb kéz, mit csinál a bal? Mi minden lehetne másképpen, ha nem dugnánk homokba a fejünket?
A Magyar Tudományos Akadémia támogatásával, a Typotex Kiadó gondozásában megjelent Éltető víz – III. Vízgazdálkodás és rendszerelmélet című kötet szerzője a rendszerelmélet sorvezetőjével keresi a választ a látszólag megoldhatatlan kérdésekre. Borsos Béla eredetileg állatorvos, de már a nyolcvanas évek óta a környezetvédelem foglalkoztatja. Humánökológusnak vallja magát, és az Eötvös Loránd Tudományegyetemen az ez irányú szakképzés egyik elindítója volt. Részt vett a Tisza-völgy tájgazdálkodási koncepciójának kidolgozásában, a gyűrűfűi ökofalu egyik alapítója, meghívott egyetemi oktató, hat szakkönyv, számos hazai és külföldi szakcikk szerzője. Soha ne feledjük Leonardo da Vinci polihisztor tanácsát:
„A víz a természet hajtóereje.”
