Egyelőre semmilyen fronton nincs baj, az egyetemünkre jelentkezett és felvételt nyert hallgatók számában stabilitás mutatkozik, amit ebben a demográfiai helyzetben nagyon meg kell becsülni.
Az Építőmérnöki Kar BSc-szakjain megállt a csökkenés, sőt szerény mértékű növekedést tapasztalunk a jelentkezések számában. Nem rossz jel, persze görögtüzet nem gyújthatunk, inkább most kellene még jobban ráerősíteni az alap-szakok népszerűsítésére – nyilatkozta interjúnkban
dr. Józsa János,
a BME rektora.

Dubniczky Miklós

Dubniczky Miklós

Nagy sikerrel zajlott a nyárelőn több mint hatszáz általános iskolás részvételével a Műegyetem Gyerekegyetem elnevezésű programja, ahol ön is előadást tartott a kicsiknek a víz erejéről. Mivel nyűgözte le őket?

– Az idei már az ötödik ilyen, a tudományos és a műszaki-mérnöki pálya izgalmas világát bemutató telt házas rendezvényünk volt, ahol nyolc és tizennégy év közötti gyerekeknek adtunk bepillantást két turnusban az egyetemi életbe, különleges előadásokon vettek részt, kiscsoportos foglalkozásokon észbontó kísérleteket végezhettek, sokat kérdezhettek és csapatban alkottak. Nem arra koncentrálunk, hogy bevéssük a fejükbe, a középiskola után a Műegyetemre jelentkezzenek; a hangsúly a különlegességeken, a varázslatos dolgok közel hozásán van, hogy a gyerekek érzékenyek legyenek az átlagostól eltérő dolgok befogadására. A mérnöki tervezés is szélsőséges helyzetekre és igénybevételekre méretezi a szerkezeteket. A gyerekeknek a hazai folyók és tavak sajátosságairól, a bennük kialakuló mozgási folyamatokról beszéltem, az áradásokról, elöntésekről, árvizekről, jégzajlásról, töltésszakadásról, sőt még a cunamiról is. Családoktól hallottam vissza, hogy nagyszülők mondogatták az unokáiknak: „Ó, ha én egy ilyenre bejuthatnék egyszer!” Erősen gondolkodunk a nagyszülők egyeteme akción is, hiszen megvan hozzá a pedagógiai lendület, az oktatói és hallgatói gárda, akikkel sikeresen be tudjuk indítani ezt a programot. Vidéki magyar egyetemek is elkezdték pengetni azt a húrt, hogy a gyerekegyetem nem a Műegyetem privilégiuma. Persze, igazuk van, mi pedig hazai ötletgazdaként büszkék vagyunk arra, ha mások is követnek bennünket. Intézményünknek nemcsak ebben, hanem igazából a profiljába tartozó minden műfajban a zászlóshajó szerepét kell felvállalnia és küldetésként megélnie. Minket ezért fizetnek. S amíg lépéselőnyben vagyunk, azt csinálunk, amit akarunk, márpedig az itteni kvalitásokból egyenesen következik, hogy mindig színvonalasat akarunk és tudunk is csinálni.

– Az egyetem jó ideje és minden lehetséges platformon próbálja megszólítani, magához csábítani a pályaválasztás előtt álló fiatalokat. Működik ez és elegendő?

– Nem, nem elég. A mérnöki szakterületek népszerűsége, keresettsége ­közötti hullámzást és a demográfiai trendeket nem tudjuk kiiktatni, megtanultunk hát együtt élni velük. A Műegyetem nyolc karának, s ebből következően az összegyetemi gondolkodásnak az a lényege, hogy ha egy-egy szak ideiglenesen vagy tartósan hullámvölgybe kerül – például gazdasági recesszió időszakában, amikor az építőipari kapacitások leépülnek –, keresztfinanszírozással orvosolni tudjuk a problémát. Kiragadom az építőmérnökséget: a szülőknél már régen le kellett volna csapódnia, hogy az építőipar irgalmatlan dinamikával fejlődik, fényes jövő vár a mérnökökre, úgyhogy érdemes hozzánk küldeni a gyerkőcöket. Az Építőmérnöki Kar BSc-szakjain a jelentkezések persze ezt késleltetve követik, de mára megállt a csökkenés, sőt szerény mértékű növekedést tapasztalunk a jelentkezések számában. Nem rossz jel, persze görögtüzet nem gyújthatunk, inkább most kellene még jobban ráerősíteni az alapszakok népszerűsítésére. Ami a mesterképzést illeti, abban továbbra sem akarunk levelező képzést indítani. De gondoljunk bele a magyar ember pragmatizmusába, ami szerint a mesterképzést nemritkán valamiféle úri huncutságnak tekintették. Rektorként ezzel szemben abban hiszek, hogy ez a szakmai tudásszerzés iskolapadban elvégezhető utolsó fázisa, vagyis a finomhangolás. A mérnököket foglalkoztató cégeknek mostanában kétségtelenül jól fut
a szekerük, azzal csábítják a fiatalokat, hogy untig elegendő a BSc-diploma, munka közben úgyis megkapják a finomhangolást. Pedig a hallgatók szakmájuk igazi mesterévé az MSc-szakok elvégzésével válhatnak, ezzel kerülnek ugyanis olyan komplex tudás birtokába, amely a munkaerőpiacon különleges előnyt jelent. Még napjainkban is létezik az a jelenség, hogy a műegyetemi diplomát magasabbra értékeli a piac a többi oklevélnél, különösen fejlesztői és kutatási területeken, ám nem olyan általános és erős már ez a presztízs, merthogy például lassan kikopnak a vállalatoktól azok a megbecsült szakik, akik ezt a hitet joggal erősítették. Egyelőre semmilyen fronton nincs baj, az egyetemünkre jelentkezett és felvételt nyert hallgatók számában stabilitás mutatkozik, amit ebben a demográfiai helyzetben nagyon meg kell becsülni. De álljon itt egy kissé sántító példa: aszály idején az árvízi korszerűsítésre, áradáskor az aszályra kell gondolni.

– És mire gondoltak, amikor az építőkaron felélesztették az osztályfőnöki rendszert? Így sikerül majd csökkenteni vagy fékezni a hallgatói lemorzsolódás mértékét?

– Rögtön az első ilyen évfolyamnál magam is vállaltam osztályfőnökséget. A lelkemet is kitettem, de ugyanannyian hasaltak el az első statikazárthelyinél, mintha ott sem lettem volna. Az osztályfőnöki foglalkozásokon megtanítjuk a képzési struktúrát még nehezen átlátó első éveseinknek, hogy miként építsék fel egyetemi tanulmányaikat, megmutatjuk nekik, hogyan épülnek egymásra a tárgyak, illetve mentorok közreműködésével segítjük őket a beilleszkedésben, tanulmányaik előrehaladásában. A lemorzsolódás kétségkívül nagy probléma. A Műegyetem azonban azért is tartja hosszú ideje stabil módon magasan a felvételi ponthatárokat, hogy ezzel is mérsékelje a lemorzsolódást. Idén is nagyjából ötezer első évest vettünk fel, átlagpontszámuk nagyon magas, 417. Persze önmagában még ez sem garancia, de törekvésnek azért nagyon jó. Ide vágó történet: Egy műegyetemi roadshow alkalmával megismertem szentendrei gimnazistákat. Mondtam nekik hebehurgyán, hogyha bármi gondjuk lesz az egyetemen, különösen a kezdeti időszakban, csak keressenek meg a rektoriban. A második héten be is állított közülük egy srác, hogy igazam volt, majd’ belepusztul a tanulásba. Biztattam, hogy most kell a kitartás, mindenre járni kell, előadásra, gyakorlatokra, foglalkozni kell az anyaggal, de nem napi félórákat, hanem zárhelyi dolgozatok előtt napokat összefüggően gyűrni, készülni kell. Három hét múlva visszajött. Rektor úr, túl vagyok rajta, megint igaza volt, működik a dolog… Sok energiát fordítunk arra is, hogy soft computing és algoritmizálható formában, adatbányász módszerekkel kutassuk és elemezzük a hallgatói teljesítményeket. Természetesen ez nem pusztán matematikai, hanem súlyosan társadalmi és magánjogi kérdés is. Többféle hozzáállás lehetséges. Mikor érkezik el például az a pillanat, amikor a hallgatóval közölni érdemes, hogy a személyiségéhez vagy tehetségéhez jobban illeszkedő szakterületre célszerű váltania? Erre további példa, hogy a folyamatos hároméves doktori képzés helyett áttértünk a kétszer kétéves képzésre. Az első két év után egy kvázi szigorlat következik, ahol kiderül, hogy a hallgató mit tud megszerzett tudásként felmutatni. Ha az eredményei nem elégségesek, eltanácsoljuk, ha viszont jól teljesített, újabb két évig finanszírozzuk a tanulmányait.

Akadémikus mérnöktudós

Prof. dr. Józsa János egyetemi tanár, akadémikus, a BME rektora Győrött született 1957-ben. Műegyetemi tanulmányait 1981-ben abszolválta vízépítőmérnöki szakon. Kandidált 1993-ban, majd onnan indult stelláris tudományos karrierje, amely az akadémikusi székig repítette. Tudományos munkássága a VITUKI-ban kezdődött a Bakonyi Péter vezette numerikus hidraulika osztályon. Attól az időszaktól kezdve mélyült el egyre jobban a numerikus hidrodinamika problémáinak megoldásában, amit azóta is töretlenül folytat. Józsa professzor alapvető és nemzetközileg ismert eredményeket ért el a tavak és folyók hidrodinamikája területén. A tavak témakörében nevéhez fűződik a szél áramláskeltő hatásának a tófelszín feletti belső határréteg-fejlődés figyelembevételével való újszerű leírása. Irányító szerepe volt a felszíni áramlások adaptív hálófinomításon alapuló modellezési elveinek kialakításában, amelynek segítségével a tavi jellegzónák határán kialakuló hirtelen változások fokozott pontossággal írhatók le. A folyami kutatásokban a finomfelbontású sebesség­eloszlás-mérés meghonosítója, fontos Duna- és Tisza-szakaszok áramlási és morfológiai modellezésének irányítója. Meghatározó szerepet tölt be a töltésezett folyók árvízi veszélytérképezésének, továbbá mértékadó árvízszintjeinek országos kidolgozásában. 2015-től a Műegyetem rektora, 2018 óta a Magyar Rektori Konferencia elnöke.

– Nagyon másként kell oktatni a mai online-generációt?

– Először is az én generációm, amely még a Gutenberg-galaxisban szocializálódott, törekszik ugyan, de nem nagyon ismeri ennek a neumanni generációnak a gondolkodását, ezért korrektül csupán azt a célt lehet kitűzni, hogy minél több oktató generációt vonjunk be a tanításba, egészen a doktoranduszi szintig, akik törvényszerűen a legközelebb állnak a mai hallgatók világához. További példa az utóbbi évek változásaira: Öt-hat évvel ezelőtt az előadásaimon alig láttam a diákok arcát, mert a többség  előtt ott állt kinyitva a laptop képernyője, annak a takarásában ügyködtek. Mit mondjak, eléggé zavart. Az utóbbi két évben viszont ez látványosan megváltozott, mintha ma már nem uralná őket végletesen a virtuális világ és technika, óra közben megint látom az arcokat, kontaktusban vagyok a szempárokkal. A gutenbergi világ és a Neumann-galaxis napjainkban még egymás mellett létezik, aztán persze haladunk tovább.

– Amikor 2015-ben rektorrá választották, azt nyilatkozta ezeken a hasábokon, hogy kulcsemberek kellenek, jó struktúra és megbízható derékhad. Mind meglett végül?

– Igen, megvannak. Amikor megválasztottak, az akkori törvény szerint három évben maximalizálták a ciklusidőt. Azóta rájöttek, hogy ez kevés, és fölemelték öt évre. Ha valakit ebben a rendszerben megválasztanak, aztán újraválasztanak, tíz évig is lehet rektor. Az sok.

– Az már egy korszak, nem?

– Túléréssel fenyegető hosszúságú korszak. Sőt, rendszer. De nincs politikai áthallás, ugye?

– Nem gondolom.

– Azt mondta nekem egyszer grazi rektor barátom, hogy a három év azért problémás, mert a terveid, a pályázatodban megfogalmazott elképzeléseid közül menet közben sok el fog akadni. De nem kell kepeszteni utánuk, úgyis marad épp elég megvalósításra váró ötlet még a tarsolyban, aztán a második ciklusban – a kétszer három, hat év erre nagyon egészséges – ezeket újra elő lehet venni, és a tapasztalatok alapján, higgadtan nekifutni még egyszer. Kiváló rektorhelyettesekkel dolgozom együtt, a dékáni kar is megújult, felfrissült, s a meglévők mellé nagyszámú új professzorunk társul évről évre. Kezdeményezésemre tavaly bevezettük a professzori székfoglaló előadást. Siker, taps, ováció. Elsőre tizenegy új egyetemi tanárunk mutatkozott be. Negyedórás tömör
előadások arról, mit csináltam, hogy egyetemi tanárrá terjesztettek elő, hogyan tovább? Kérésem ellenére legtöbbjük nem tudta az előadásában szétválasztani az oktatást és a kutatást, s ez a legjobb, ami történhetett, hisz ez a műegyetemi professzori kategória. Belőlük lesznek egyetemünk iskolateremtő professzorai.

– Apropó professzorság! A Műegyetemen már létezik az ipari professzor kategória.

– Hordozórakéta-kaliberű embereknek ítéljük oda, három erős kritérium szerint, amiből legalább egyet kell teljesíteni: Kossuth-, Széchenyi- vagy Gábor Dénes-díj. Nem tudom megállni, hogy nem említsem: Konzisztóriumunk elnöke, Fodor István meghallva ezt, büszkén mondta, hogy ő akkor két szempontból is megfelel. Amikor tavalyén Gábor Dénes-díjat kaptam, egyfajta visszavágásként mondtam neki, ha ezentúl itt valaki engem kinyom a klasszikus professzorságomból, ipari professzorként a hátsó ajtón még simán visszalopakodhatok. Ugyanilyen emelkedett színvonalúra sikeredett a Neumann János Számítógép-tudományi Társasággal közösen alapított, a család által jóváhagyott Neumann János professzori címünk is, amellyel először Lovász László MTA-elnök urat tiszteltük meg, másodszor pedig a ’80-as évek közepén tőlünk elszármazott, az Egyesült Államokban élő, ott kiemelkedő karriert befutó Sztipanovits János villamosmérnököt, a Vanderbilt Egyetem professzorát. Idén a címre Dan Shechtman professzort választottuk, aki a kvázikristályok felfedezéséért 2011-ben kémiai Nobel-díjat vehetett át.

– A mérnökképzésben vajon van értelme erőltetni a duális képzést?

– Néhány igazán fajsúlyos céggel – Siemens, Knorr-Bremse stb., hadd ne soroljam végig –, amelyekkel régóta létezik intenzív ipari partneri együttműködésünk,  MSc-szinten, ugyan kis létszámmal, de futtatjuk a duális képzést. Egyelőre nem tartjuk célszerűnek a jelentős bővítést, a Műegyetem ugyanis sokkal jobban illeszkedőnek tartja a rugalmasabb, ún. kooperatív képzést. Ahol a mérnökképzést olyan bivalyerős, karakteres cégek támogatják, mint pl. a Mercedes, hadd menjen, és be is vált a duális forma, de más szakterületeken nem ilyen egyértelmű a helyzet, helyenként hullámzó a színvonal. Utóbbi esetekben kicsit olyanná is kezd ez válni, mint az MBA-képzés, amely kezdetben, kicsit divathullámszerűen, nagy létszámokat vonzott be, de az aztán lefutott, és azóta szerényebb a létszám és a felhozatal. Persze erre a divathullámra mi is felültünk, és mára el is érkeztünk a szükségszerű megújulás küszöbére. Ennek érdekében most dolgozunk egy ún. ipar 4.0 MBA-képzés előkészítésén. Ebben a Gazdaság- és Társadalomtudományi Karunk a gesztor, de pl. az informatika is szinte azonos súllyal szerepelne, a legjobb belső és külső oktató erőket bevetve, hogy tényleg nagyon profi legyen az egész képzési rendszer.

– Hasznosnak tartja azt a kormányzati intézkedést, hogy 2020-tól egyetlen alap- és osztatlan szakra sem lehet bekerülni középfokú komplex nyelvvizsga nélkül?

– Hogy ez teljesítve legyen, még az utolsó pillanatokban várhatóan belehúznak a magyar fiatalok. A szigorítás ötlete egyébként nem új, a kormány korrekt módon hat év felkészülési időt adott, ez pedig a kevesebb akaraterővel rendelkező diákoknak is jószerével elegendő kéne, hogy legyen. Mint a Magyar Rektori Konferencia elnökét, tavasszal több média is megkérdezett a témáról, mindenütt azt mondtam, komoly hatástanulmányt kellene készíteni a bevezetés előtt, hogy lássuk, hogyan hat majd a szigorítás. Kétségtelen, amikor bekerül hozzánk a hallgató, annyi nehézsége akad az alapozó tárgyakkal, hogy aligha jut már ideje nyelvtudása további pallérozására. Viszont amint kievickél az első két évből, szeretnénk feltételezni, hogy ha megkínáljuk egy angol szakcikkel, akkor egyből képes lesz dolgozni belőle. Ismert a felfogás, hogy egy idegen nyelv elsajátítása egy új műveltségi kört nyit meg az ember előtt. Az angol pedig: az egész világot. A nyelvvizsgát tehát nem a felvételi miatt kell megszerezniük, hanem mert középfokú nyelvtudás birtokában a hallgatók teljesen más szintről kezdhetik meg egyetemi tanulmányaikat. Mindenki jól járna, ha a diá­kok már általános vagy középiskolás korban letudnák a nyelvtanulás nehézségeit. Nálunk nyolcvanöt-kilencven százalék körüli a nyelvvizsgás gyerekek aránya, de vannak olyan egyetemek, ahol jelenleg a felvettek mindössze negyvenöt vagy még szerényebb százaléka rendelkezik nyelvvizsgával. Ha összekapja magát és felzárkózik az ifjúság, ez az arány felugorhat hetvenre, de az is harmincszázalékos felvételi létszámcsökkenést jelenthet. Ez pedig már az a küszöbszint, ahol hozzá kell nyúlni az oktatógárdához, ami meg óriási zavarokat okozhat az intézmény belső kohéziójában, tudományos, szakmai életében.

– Fellépéseiről – egyetemi előadások, rektori beszédek – csupa pozitív visszajelzést kap, és előre tudható, hogy a komoly mondanivalót is képes sziporkázóan vitriolosan tálalni. Honnét ez a derű és humor?

– Részben hozott és örökölt tulajdonságok ezek, részint nyilván egyedfejlődésem során alakulhatott ilyen irányba a személyiségem. Mindjárt előre is bocsátom, nagyon fontos egy határon megállni, nehogy az egész átforduljon valami magamutogató bohóckodásba. Mert vaskos dolgokról szoktam beszélni, amiknek nemcsak tartalma, hanem igazságtartalma is van. Aki jön velem és érdeklődve hallgat, az percléptékben követ, és a barátommá válik, aki fél óra múlva dolgozza fel a hallottakat, annak már nagy eséllyel legfeljebb semleges a hozzáállása, aki pedig másnapra zárkózik föl gondolataiban, annál van esély, hogy akár az ellenségemmé váljon. Egyik tényleges jóakaróm mondta ezt így pár éve a szemembe, megjegyezve, hogy ebben megváltozni nem fogok, de rendben is van ez így. Tudniillik ezzel magamat is szórakoztatom, és úgy élem meg, hogy mindez pusztán kihallatszik. Annak meg örülök, hogy van honnét merítenem, de ha merítés közben kútfőként eszembe jutnak pl. a szüleim, ma is elfátyolosodik a hangom és megakadok. Az idők során azt tanultam meg, hogy a gondolataimat célszerű az aznapi hangulatomon keresztül közvetítenem, mert akkor igazán hiteles és érvényes a dolog. Minden más manír, taktikázás, és az ilyen Dubniczky-féle vájtfülűek biztos rögtön megéreznék, hogy ajaj, a János ma nem az igazi. Felkészülök, de ma már egyre kevesebb jegyzetet készítek magamnak, mankó nélkül elindulok a katedrára meg a pódiumra, s csak mondom a magamét. A Műegyetem akadémikus rektorának muszáj így nyomni a szöveget. Akkor is, amikor oktat. Látom a hallgatókon, hogy egy jól sikerült tantermi előadással – töretlenül viszem ma is a hidraulika alaptárgyat – katarzisszerűen tudom becsalogatni őket a szakmába. Megjegyzem, a tanévnyitóink is kiváló alkalmak a ifjú hallgatói lelkek és tudatok elérésére: az egyik tanévnyitónkon például felolvastam Bartók Cantata profanájának szövegét, aztán elmagyaráztam a diákoknak, mi itt azon dolgozunk, hogy nekik nagy, bokros tudásagancsuk növekedjen, de azért gondoljanak arra is, hogy agancsostul vissza kell tudni jutniuk a szülői házba, mert ott örök kötelességeik vannak. Elárulom, ehhez célszerű kicsit elfordítani a fejüket, ha pedig hozzánk majdan visszajőve ide sem férnek be, mert a tudástól már annyira megterebélyesedett az az agancs, én hajlandó vagyok kibontani a főkaput  – mondtam.