A napokban jelent meg a dunai vízlépcső volt kormánybiztosának (1990–91) könyve – A Duna mégis összeköt címmel – a bős–nagymarosi szindróma történetéről. A szerzőt interjúnkban egykori feladatáról, a csapdaállító aktivisták szerepéről, a megoldáskeresés közben kisiklott kompromisszumokról és a bukás okairól is kérdeztük.

Dubniczky Miklós

Dubniczky Miklós

– 1990 nyarán hívatta a környezetvédelmi és területfejlesztési miniszter, és felszólította, államtitkári rangban vállalja el a dunai vízlépcső kormánybiztosi feladatát, mert nem elkötelezett sem a megépítést, sem a lebontást követelő mozgalom mellett. Mennyire ismerte akkoriban a helyzetet, a rendszerváltozás „trójai falovát” és jelképét?

– Viszonylag kevéssé, alig jobban, mint a mérnöktársadalom bármely képviselője. Kinevezésem után – lényegében a vízlépcső-beruházás „kiruházásával” bíztak meg, azaz a projekt körüli ügyek kormányzati szintű szakmai koordinációját kellett levezényelnem – szinte éjjel-nappal tanultam e roppant bonyolult és soktényezős feladat műszaki jellemzőit és politikai vetületeit. Keresztes K. Sándor miniszter nem ismert személyesen, de később elárulta, azért engem szemelt ki a feladatra, mert egyrészt műszaki fejlesztéssel foglalkoztam a szaktárcánál, másrészt építészmérnökként hittem az energia- és környezettudatos építés jövőjében, abban, hogy az ökonómiai-technológiai gondolkodásmódot a mérnöki alkotások esetében is felváltja a humánökológiai megközelítés. És persze mellettem szólt, hogy nem voltam része a vízlépcső ellen alakult, egyre radikálisabbá és befolyásosabbá váló zöldmozgalomnak.

– Miért vállalta? Mérnök létére elkapta a politika gépszíja?

– Úgy éreztem, ez a világon is egyedülálló társadalmi mozgalom, melyben a környezetvédelem ügye a demokratizálódási folyamattal integrálódott, egy környezettudatosabb életmód elterjedésébe futtatható be Magyarországon. Akkor még csak sejteni lehetett az egész – nemzetközi dimenziójú – vízlépcsőszindróma csapdajellegét: hogy hiába vannak pró és kontra érvek mindkét oldalon, a létesítmény körül egy pillanatig nem folyt valódi szakmai diskurzus, pusztán politikai vita dúlt. Minden túlfutott és túlcsordult, de 1990 nyarán még lelkesen és optimistán lehetett nekivágni a feladatnak. Keresztes miniszterrel együtt mindvégig hittünk abban, hogy létezhet elfogadható közbülső megoldás a vízlépcsőrendszer teljes elhagyása, illetve totális akarása között, amely kielégítheti a mozgalom célját, ugyanakkor nem veszélyezteti a kormány legitimitását sem, és a valós környezetvédelmi kockázatokat megszünteti vagy minimalizálhatja. Feladatom azonban nem a döntéshozatal, hanem a kormányhatározatok végrehajtása volt.

– Kinevezték kormánybiztosnak, a felesége meg rögvest elvitte az uszodába, nehogy megártson a feszültség?

– A volt kollégáim pedig tréfásan részvétüket nyilvánították. Ötvenhat évesen már túl voltam egy infarktuson, és éreztem, hogy kiútkeresésünkbe olyan destruktív, nyomásgyakorló csoportok fognak becsatlakozni, amelyek igyekeznek kihasználni a rendszerváltás eufóriáját, a nemzeti lelkesedést és egységet, s alantas módon kívánnak maguknak politikai hasznot kovácsolni. Az elejétől kezdve többről volt szó, mint a zöldek és a vizeslobbi küzdelméről. Akkoriban a folyóban is politika folyt.

– Korábban ön is ott volt a gáttüntetéseken, a bukófélben lévő rendszer jelképévé vált projekt ellen?

– 1988-tól folyamatosan szerveztek a civil szervezetek jelentős tiltakozó megmozdulásokat, követelve a beruházás azonnali leállítását. Volt olyan tüntetés, amelyen harmincezer ember gyűlt össze a Parlament előtt. Azzal érveltek, hogy a duzzasztó és az erőmű végzetesen tönkreteszi a folyó élővilágát, a nagymarosi gát a Dunakanyar tájképét, sőt károsodhat a környék és a főváros ivóvízhálózata is. Voltak, akik egyenesen ökológiai szükséghelyzetről beszéltek. Magam politikai okokból, a korábbi rezsim ellen tüntetve, a magyar civil társadalom ébredését demonstrálva vettem részt ezeken az utcai megmozdulásokon.

– Az akkori Csehszlovákiában is jártak tüntetni az emberek?

– Igen, ha nem is olyan mértékben és intenzitással, mint nálunk. A magyar kisebbségek képviselői, illetve környezetvédők is tiltakoztak: részben a teljes elhagyás, részben valamilyen kompromisszumos megoldás mellett törtek lándzsát. Könyvem címlapja a szlovák oldal üzemvízcsatornájának gátját mutatja, amelyre tiltakozók hatalmas betűkkel felfestették: „Csallóközi víziszörny nem kell!”

– Mikor vetődött fel először, hogy a projekt visszafordíthatatlan környezeti károkat okozhat?

– A két éve elhunyt kitűnő mérnök, Hábel György és néhány kollégája a nyolcvanas évek legelején egy MTESZ-konferencián már felvetettek bizonyos aggályokat – vízkészlet-szennyezés, iszaplerakódás, a hajózócsatorna gátjának esetleges hibája esetén árvízkatasztrófa bekövetkezése magyar oldalon – a projekttel kapcsolatban. Vargha János biológus, újságíró is részt vett a rendezvényen, lejegyzetelte a konferencián elhangzott lehetséges kockázatokat, majd kézbe vette az ügyet, és kitűnő szervezőmunkával megalakította a Duna Kört. Gyűltek az újságcikkek, gyűltek az érvek és a tiltakozó emberek. Nagyon sokan rávetették magukat a témára. Így indult útjára az a lavina, ami aztán vízlépcsőellenes mozgalommá nőtte ki magát, és végül a projekt -leállításához vezetett.

Sámsondi Kiss György

Az erdélyi Zilahon született 1934-ben, többgenerációs mérnökcsaládban. 1958-ban a BME Építészmérnöki Karán szerzett diplomát. 1959–83 között állami tervezőirodákban (ÁGTI, Vegyterv, Iparterv, TTI) dolgozott. 1983-ban párton -kívüli szakemberként felkérték az Építésügyi és Városfejlesztési Minisztérium műszaki-fejlesztési osztályának vezetésére. A környezettudatos építés fejlesztésére tett javaslatai alapján 1990 júliusában kormánybiztossá nevezték ki a Bős–Nagymaros-probléma szakmai kezelésére. 1993 és 1995 között a Környezetvédelmi és Területfejlesztési Minisztériumban az EU-ügyek miniszteri biztosa volt. 1995-ben az Ybl Miklós Főiskola főigazgatójának választották. Ma a Szent István Egyetem Ybl Miklós Építéstudományi Karán emeritus professor.

Felmerült egy kiutat jelentő megoldás. E szerint lebontható lett volna a már 24 százalékban elkészült nagymarosi mű körgátja szlovák kártérítési követelés nélkül. A bősi és duna-kiliti létesítmények csúcsra járatás nélkül működhettek volna a megtermelt villamos energia felezésével és a vízkormányzás magyar kézben tartásával.

– Ekkor kezdődött a vízmérnöki szakma boszorkányüldözése?

– A velük szembeni hisztériakeltésre jellemző volt, hogy 1990-ben a Műegyetem vízmérnöki fakultására összesen négy hallgató mert jelentkezni. Kormánybiztosként már az első nemzetközi sajtókonferenciámon fontosnak tartottam, hogy kiálljak a vízmérnökök mellett, visszautasítva bűnbakká züllesztésüket, démonizálásukat, és visszautasítsam azokat az ostoba véleményeket is, hogy a vízügy rákos daganat a nemzet testén. Mivel a vízlépcsőrendszer tervezési fázisába egy szovjet, pontosabban grúz szakértőt is bevontak, a mozgalmárok attól tartottak, hogy titkos szovjet stratégiai érdekek is felbukkannak a beruházás mögött, sőt, akadtak, akik egyenesen interkontinentális rakéták dunai szállításáról beszéltek. Egyébként nem szabad megfeledkezni arról: amikor a beruházást az ötvenes években elkezdték tervezni, a környezetvédelem még egyáltalán nem létezett. Természetvédelem igen, sőt környezeti hatásvizsgálatokat is készítettek. Amikor a vízerő-hasznosítás világhírű professzora, dr. Mosonyi Emil – aki történetesen Antall József miniszterelnök sógora volt – 1942-ben felmérte a csonka ország vízerő-kapacitását, először Visegrádnál javasolt erőművet építeni. A világháború után egyébként világszerte több helyen megkezdődött a kis esésű folyami erőművek tervezése és építése. Mosonyi Emil három olyan helyet jelölt ki a Dunán, ahol efféle létesítményt érdemes lehet megépíteni, de közülük Nagymaros tűnt a legjobb választásnak, így 1950-ben egy Csehszlovákiával közösen létesítendő dunai vízlépcsőrendszer terveinek kidolgozására tett javaslatot. Az 1954-es nagy dunai árvíz után, a KGST-együttműködés keretében el is kezdték vizsgálni a Duna komplex hasznosítását, s lassan kialakult a közös csehszlovák–magyar vízlépcsőrendszer terve a határfolyón energiatermelési, folyamszabályozási, hajózási és árvízvédelmi szempontok alapján. Oldalcsatornás hajózási utat terveztek csehszlovák területen, magyar oldalon Dunakilitinél lévő duzzasztóművel, csúcsra járatás lehetőségét adó második, nagymarosi duzzasztó- és erőművel. A terv sokáig szunnyadt, végül 1977-ben született meg az államközi szerződés a közös beruházás elindításáról. A nyolcvanas években világszerte már negyvenezer vízlépcső és gát működött, csak a Dunán harminckettő, és további öt állt kivitelezés alatt, az osztrák Duna-szakaszon pedig nyolc ilyen létesítmény üzemelt.

– Térjünk vissza a kormánybiztosi időszakhoz. Mi volt készen addigra, milyen készültségi szinten állt a beruházás?

– Ez volt a legkényesebb része az ügynek. Magyarország már 1983-tól finanszírozási nehézségekkel küszködött, magyarán elfogyott a pénz a projektre. Ekkor született is egy olyan akadémiai jelentés, amely szerint legjobb lenne az egészet leállítani. Hozzátartozik a történethez, hogy az ország jelentősen túlvállalta magát, hiszen szinte egyidejűleg épült a paksi atomerőmű, két nagy vegyi kombinát és haladt a vízlépcső megvalósítása. A magyar kormány ellentmondásos lépéseket tett: először csak lassította a beruházást, majd elcsúsztatta a határidőket. Az eredeti befejezési határidő 1991 volt. 1986-ban aztán Ausztriát is bevonták a nagymarosi építkezésbe, és később új határidővel megerősítettük a szerződést. Mindeközben csehszlovák oldalon gőzerővel folyt a munka, megépült a teljes hajózócsatorna, 85 százalékos készültségi szinten állt a bősi erőmű, zsilip és gát, mi pedig megépítettük a dunakiliti elzáró gátat, és osztrák kölcsönből elkezdtük a nagymarosi főlétesítmény építését. A munkák 1989-es októberi leállításakor a mi részünkből száz százalékban elkészült a dunakiliti duzzasztó, Nagymaroson pedig megépítették a tervezett gátnak és erőműnek helyet adó mesterséges félszigetet, és elkészült az alapozást víztelenítő körtöltés. A szlovákok sokkal jobban álltak, abszolút érdekük volt a befejezés. Ekkorra azonban a politikai pártok, az értelmiség színe-java, a sajtó egésze szembefordult a beruházással. Sok olyan telefont kaptam hazafias barátoktól, hogy „Gyuri, mentsd meg a Dunát!”. Sok kiválóságnak, így Makovecz Imre és Karátson Gábor barátomnak is ez volt a véleménye. Óriási nemzeti lelkesedés volt, és mindenki elhitte, hogy az egész beruházás úgy rossz, ahogy van. Voltak persze a befejezés mellett szóló érvek, ám ezeket a magyar parlament egytől egyig lesöpörte. És akadt még egy érdekes momentum: az agyonterhelt országgyűlés Rott Nándor vezette környezetvédelmi bizottsága – amelyben a sok, félrevezetésre törekvő tanácsadó mellett mérnökök és építészek is dolgoztak – úgy kézben tartotta ezt az ügyet, hogy a plenáris üléseken a képviselők mindent elfogadtak, amit ez a bizottság javasolt, sőt előfordult, hogy a grémium maga készített határozattervezeteket, előterjesztéseket és törvényjavaslatokat, ami egyáltalán nem szokás. 

– Mi volt a céljuk?

– Hogy teljes egészében megtorpedózzák a beruházást, majd elszabotálják egy olyan közös megoldás megtalálását, amely megőrizte volna alapvető ökológiai és biztonsági érdekeinket, ugyanakkor megfelelt volna a szlovák partnereinknek is. Keresztes Sándor miniszterrel, majd a később kinevezett titkárságvezetőmmel, Gilyén Elemér helyettes államtitkárral az elejétől fogva azt akartuk elérni, hogy alakuljon a szlovák féllel közös tudományos bizottság, illetve az Európai Közösség 11-es főigazgatósága mint külső ötletadó vessen fel kompromisszumos javaslatot a helyzet megoldására. Ám itthon ekkor már olyan erőteljes volt a szándék a teljes mű elhagyására, és annyira merevvé vált a magyar álláspont – a parlamenti képviselők túlnyomó többsége Duna Kör közvetlen befolyása alatt áll –, hogy gyakorlatilag nem kezdeményezhettük a kompromisszumot.

– A vízlépcsőrendszer körül eszkalálódott viták lezárására létezett egyáltalán műszaki, gazdasági és ökológiai szempontból is racionális, kompromisszumos megoldás?

– Ezt a roppant jószándékú csehszlovák szövetségi környezetvédelmi miniszter, Jozef Vavroušek adta 1990 őszén. Hét tervváltozatot terjesztettek elénk, de a magyar kormány nem foglalt állást egyik megoldásról sem. Pedig felmerült egy kiutat jelentő megoldás, a Vavroušek-féle javaslatok közül ez volt a D változat. E szerint lebontható lett volna – le is bontottuk később – a már 24 százalékban elkészült nagymarosi mű körgátja szlovák kártérítési követelés nélkül. Ezzel teljesült volna a hazai környezetvédő és rendszerváltoztató mozgalmak fő kívánsága. A mintegy 85 százalékban elkészült bősi és dunakiliti létesítmények csúcsra járatás nélkül működhettek volna a megtermelt villamos energia felezésével és a vízkormányzás magyar kézben tartásával. Kormánybiztosként az én feladatom lett, hogy a Vavroušek-féle változatok komplex elemzését és hatásvizsgálatát elvégeztessem. Megkíséreltem összeállítani erre egy széles spektrumú interdiszciplináris szak-értői csapatot, de azonnal a támadások kereszttüzébe kerültünk, és rövidesen le is állították a munkánkat. Hiába erőltettük hosszú hónapokon keresztül, hogy közös tudományos bizottságok kellenek, amelyek reális és alapos elemzést tesznek le az asztalra, vagy hogy be kell vonni a gátvita megoldásába az Európai Közösség képviselőit, minden megegyezésre és észszerű megoldásra törekvésünk kudarcba fulladt. A szerződés egyoldalú felmondásáról vagy a nemzetközi bírósághoz fordulásról hatáskörömben beszélni sem engedtem.

– A D variánsra miért mondtunk nemet?

– 1991 áprilisában született egy parlamenti határozat – majdnem teljes konszenzussal, amit ugyancsak a környezetvédelmi bizottság tagjai írtak, engem meg sem kérdezve – arról, hogy a kormány tárgyaljon a szlovák féllel az államközi szerződés felbontásáról és a térség eredeti állapotának visszaállításáról. Vargha János személyesen erőltette bele a szövegbe, hogy egyetlen főlétesítmény üzembe helyezéséhez sem járulhatunk hozzá. Ez teljesen leblokkolta a kompromisszum lehetőségét, illetve a megegyezés lehetősége immár parlamenti szintre emelkedett. A kocka el volt vetve, hiszen a szlovák kormány már döntött a bősi erőmű ideiglenes üzembe helyezéséről és az ehhez szükséges C variáns megépítéséről. Egyébként ők sem szívesen választották ezt a pót- vagy dacváltozatot, mert műszakilag kockázatosabb és költségesebb is volt. Kétségbeesésemben sok javaslatot, előterjesztést készítettem, ám ez is teljesen hiábavaló küzdelemnek bizonyult.

– Miben bízott a kormány? Hogy a szlovákok nem merik elterelni a Dunát?

– Nagyon komoly emberek hittek abban, hogy ez a beruházás a sztálinizmus emlékműve lesz. A kormány szörnyű skizofrén helyzetbe navigálta magát. A felkészült műszaki szakemberek és politikusok pontosan tudták, hogy ez egy csapdahelyzet, és hogy a gátvitában nincs teljesen igazunk. Antall miniszterelnök állítólag zárt körben egyszer azt mondta, ha ő racionális megoldást javasol, például az említett D változatot terjeszti elő, azt száz százalékban leszavazza a parlament. Ilyen volt a közhangulat. Történelmi kezdeményezését, a visegrádi együttműködést is veszélyeztette ez a felesleges konfliktus. A szlovákok ugyanakkor számtalan nagynevű nemzetközi testülettől kaptak javaslatokat, és abszolút előnybe kerültek. Mi egy súlyos önáltatásba húztuk be magunkat. Elszántan küzdöttünk néhányan, de enyhén szólva félresöpörtek minket. Először engem, aztán a minisztert is. Mindennek elmondtak a sajtóban csak azért, mert a munkatársaimmal igyekeztünk kompromisszumot találni. Antall József annyi gesztust tett, hogy nem leváltott, hanem megszüntette a kormánybiztosságot. Tudta, hogy igazunk van, de meg volt kötve a keze.

[metaslider id=”522″]

– Mikor pecsételődött meg végképp a projekt sorsa?

– 1991-ben már Mádl Ferenc tárca nélküli miniszter vezette a kormányközi tárgyalásokat, a titkárságát megszálló tanácsadók pedig elhitették vele, hogy a C variánsra nincs pénze a szlovákoknak, az egész csak egy „papírtigris”, s olyan nagyfokú nemzetközi jogsértés lenne a Duna elterelése, hogy azt vagy nem merik megtenni, vagy ha igen, a hágai bíróság ítélete vissza fogja állíttatni az eredeti állapotot. Sajnos ilyen alapon tárgyalt a magyar kormányküldöttség 1991 végén. A szlovákok nagyon ravaszul – Čarnogurský kormányfő tárgyalt már akkor, nem Mečiar – úgy nyilatkoztak, hogy rákényszerülnek az ideiglenes C változat megvalósítására, mert kötelességük a magyar szerződésszegések okozta károk enyhítése, de elfogadnának egy európai közösségi közvetítői javaslatot. Ismétlem, ők sem szívesen csinálták a C variánst, sokkal egyszerűbb lett volna a kész Dunakilitink üzembe állítása, ám mi mereven ragaszkodtunk a parlamenti határozatunkhoz, hogy egyetlen főlétesítmény sem állítható üzembe. A D változattal arcvesztés nélkül megúsztuk volna a történetet.

– Ehelyett menetültünk a bukásba?

– Az események innen már megállíthatatlanul gördültek a katasztrófa felé. Szakértőket küldtem helyszíni bejárásra, akik jelezték, hogy szlovák oldalon éppen most indult el a C változat kivitelezése. A mozgalmárok is kiküldték a maguk aktivistáit, akik viszont azt a jelentést tették a környezetvédelmi bizottságnak, hogy ez nem igaz. Szándékos félretájékoztatást adtak, hiszen már javában folytak az építési munkák. Ők is tudták, mi is tudtuk, mégis hazudtak róla. 1991 végén aztán megszüntették a kormánybiztosságot.

– Kiszámolta valaki, hogy mekkora volt a kár?

– Hozzávetőlegesen, de nagyon szerényen becsülve 600 milliárd forintnyi veszteség érte az országot. Kevesen intéztek támadásokat a felelősök ellen, a tanulságok levonása azonban sosem késő.

– Miután megszüntették a kormánybiztosságot, miért fogadott önkéntes szilenciumot? 

– Az egész vízlépcső-beruházás már a kezdet kezdetén botladozott, a Németh-kormány pedig összevissza kapkodott – hol megerősítette, hol megszegte az államközi szerződést. A rendszerváltozást követően folyamatosan hátráltunk ki a „közös egyezményes tervből”, 1992 májusában aztán egyoldalúan felbontottuk az államközi szerződést. Miután eltávolítottak, végig kellett gondolnom, mit tehettem volna a Duna-elterelés megakadályozására, de arra jutottam, bármit tennék, többet ártanék, mint használnék az országnak. Talán beszélhettem volna a parlamentben, és talán ráébredtek volna a képviselők, hogy csúnyán félrevezették őket. Ez viszont a parlamentünkre vetett volna rossz fényt. Elhatároztam, és ezt be is jelentettem a kormánynak, hogy hallgatok, és kizárólag a közvetlenül a kabinetet támadó akciókra fogok reagálni. A minisztériumban új, nekem való feladatot kaptam, az Európai Közösséghez történő csatlakozás előkészítését végeztem miniszteri biztosi rangban.

– 1992 októberében terelték új medrébe saját területükön a szlovákok a Dunát, 1993-ban pedig a két kormány a hágai Nemzetközi Bírósághoz fordult.

– A tárgyalás több évig húzódott, ítélethirdetésre csak 1997 őszén került sor. A bíróság megállapította, hogy Magyarországnak nem volt joga leállítani a nagymarosi beruházást és a bősinek az 1977-es szerződés szerinti saját feladatrészeit, s az 1977-es szerződés nem vesztette érvényét. Megállapította, hogy Csehszlovákiának joga volt az „ideiglenes megoldást választania”, de nem volt joga 1992 októberében üzembe helyezni. A bíróság nem írta elő a C variáns létesítményeinek lebontását, ahogy azt sem, hogy a kész dunakiliti duzzasztót állítsák üzembe, mellyel a vízelosztás magyar kézbe került volna. Bős azóta is termeli az áramot – a közös projektben csúcsidőszakban 800 MW villamos áramot termeltek volna a turbinák, ami azért nem megvetendő mennyiség –, a hajósok fizetnek zsilipeléskor, és a kezükben van Dunacsúnynál a vízkormányzás. 

– Mit gondol, milyen visszhangja lesz a könyvnek?

– A könyvvel egy baj van: generációnyi idő telt el az események óta, s kérdés, érdekel-e
ez még bárkit is. Mégis úgy éreztem, kötelességem volt dokumentálni a történetet, annak idején meg is ígértem az Antall-kormány tagjainak. Sokáig húztam-halasztottam az írást, hiszen 81 éves koromig aktívan dolgoztam, de leginkább azért, mert Hágába elvben még mindig visszakerülhet az osztozkodás ügye, és nem lenne hasznos érveket adni ellenlábasainknak. De most már olyan vén lettem, hogy muszáj volt megírni a sztorit. Megpróbáltam mindkét fél érveit rögzíteni, ezeket tételesen dokumentáltam is, s talán nem a saját mentegetésemre vagy igazolásomra, de azt is leírtam, hogy Keresztes Sándorral, Gilyén Elemérrel és más szakemberekkel együtt milyen kompromisszumos megoldást szerettük volna elérni. A könyv egyik alapgondolata, hogy a szocializmusban az átlagember erkölcsi színvonala magasabb volt, mint az intézményrendszeré, pedig a politikai intézményrendszert pont azért találták ki, hogy az szabályozza az emberek morális színvonalát. Tanulsága a történetnek az is, hogy a környezetvédelemnek a társadalom számára létfontosságú ügyével a felelőtlen politikusok és hivatásos mozgalmárok ma is visszaélhetnek.