Hetek óta azt olvasom, hallom, hogy a mérnöki gondolkodást háttérbe kell szorítani, mert a vízgazdálkodásban ezentúl természetközeli megoldásokat kell választani. Mintha a kettő kizárná egymást. Mintha a mérnök eleve betonban gondolkodna, és valaki másnak kellene megmondania neki, hogy a víz a tájban is tartható. Ezt a beállítást kezdem megelégelni, mert nem vita, hanem címke, és a címke mögött egy olyan szakma áll, amely ezt a munkát évek óta csendben elvégezte.
Nézzük a tényeket. A Magyar Mérnöki Kamara minden évben feladat alapú pályázatot ír ki a szakmai tagozatoknak, hogy az érdeklődök és a gyakorló mérnökök számára segédletek, tervezési irányelvek készüljenek. Ezek a kamara honlapján mindenki számára elérhetők, nem kell hozzájuk tagság, csak egy böngésző és egy kis olvasási hajlandóság.
Ebből a sorozatból 2012-ben született módszertani segédlet a víziépítmények környezeti tervezéséhez. Tizennégy éve. 2019-ben készült el a csapadékvíz-gazdálkodás tervezési követelményeit összefoglaló anyag. 2021-ben a Vízgazdálkodási és Vízépítési Tagozat dombvidéki vízvisszatartásról és a kisvízfolyások természetközeli szabályozásáról írt útmutatót, kistelepülési léptékű vízmegtartó megoldásokkal. 2022-ben elkészült az Integrált Települési Vízgazdálkodási Terv tervezési segédlete, és az integrált szó nem díszítés: azt jelenti, hogy a települési vízgazdálkodást a környezetvédelemmel, a mezőgazdasággal, a lakhatással és a meglévő infrastruktúrával egy rendszerként kell kezelni. 2024-ben két anyag is készült a kék-zöld infrastruktúráról: az egyik a tervezési alapelvekről és a kisléptékű beavatkozások vízgyűjtőre gyakorolt hatásáról, a másik, a Vízgazdálkodási és a Környezetvédelmi Tagozat közös munkája, a kék-zöld infrastruktúra elemeinek tervezési irányelveiről. 2025-ben pedig a Környezetvédelmi Tagozat a klímaadaptív tervezésről adott ki anyagot.
És hogy ne csak a vízről legyen szó: 2024-ben a kamara kiadta a racionális cementfelhasználásról szóló anyagát, amely abból indul ki, hogy a cementgyártásnak kirívóan nagy a klímalábnyoma, és beruházóknak, műszaki ellenőröknek, tervezőknek ad javaslatot arra, hol és hogyan lehet kevesebb cementtel ugyanazt a szerkezetet megépíteni. Tehát a mérnök nem csak azt kérdezi, hogy kell-e beton, hanem azt is, hogy ha kell, mennyi, és milyen. Közben született segédlet a talaj, mint természeti erőforrás védelméről a beruházások során, az éghajlatvédelmi vizsgálatok módszertanáról, az üvegházhatású gázok kibocsátásának számításáról, az élő fák stabilitásáról, és az erdészeti utak tervezéséről, amelynek első alapelve az ökológiai rendszerbe való legkisebb beavatkozás.
Ezeket nem aktivisták írták, hanem mérnökök, azért, hogy a kollégáik jobban tervezzenek. Aki tehát azt állítja, hogy a mérnöki szakma csak a betonhoz ért, az vagy nem olvasta el, amit a szakma nyilvánosan letett az asztalra, vagy elolvasta, és mégis ezt mondja. Egyik sem jó.
A természetközeli megoldás és a mérnöki megoldás nem két tábor, hanem egy eszköztár két fele. A vizes élőhelynek vízmérlege van, a visszatartott víznek helye és mennyisége, az árvízi tározónak méretezett töltése, a helyreállított kisvízfolyásnak esése és hordalékháztartása. Ezeket valakinek ki kell számolnia, meg kell terveznie, és évtizedeken át karban kell tartania. Ez a valaki a mérnök, akkor is, ha a megoldás végén nád áll, és nem beton. A bevágódott, a talajvizet lecsapoló medrek esetében éppen egy egyszerű műszaki elem, egy fenékküszöb az, ami visszaadja a tájnak a természetes vízmegtartó képességét. Itt a mérnöki beavatkozás nem a természet ellenfele, hanem az eszköze.
Ezért tartom veszélyesnek, hogy a természetalapú, a hibrid és a műszaki megoldás egyre több helyen merev sorrendként jelenik meg, ahol a műszaki csak a végső eset. A vízgyűjtő nem ismer sorrendet, csak adottságokat. Ahol a természetalapú megoldás elegendő, ott azt kell választani, és a mérnök ezt fogja választani, mert olcsóbb, tartósabb és szebb. Ahol nem elegendő, ott a sorrend nem segít, csak késleltet, és a késés ára aszályban és belvízben mérhető.
Mérnökként nem kérek mást, mint amit bármelyik szakma kérne: hogy a vitát a munkánkról folytassák, és ne a rólunk alkotott képről. Nem szakbarbárok vagyunk. Mi vagyunk azok, akik a vízmegtartást nem jelszóként, hanem tervlapon és műtárgyban ismerik. Erről a társadalmat közösen kell meggyőznünk, mert ha mi hallgatunk, mások fogják elmondani helyettünk, hogy kik vagyunk.
Ezért kérem a kollégáimat: olvassátok el, osszátok meg, és ahol a saját munkátokban van egy természetközeli megoldás, egy vízmegtartó tározó, egy helyreállított patakmeder, egy kék-zöld fejlesztés, írjátok meg hozzászólásban. Ne a sérelmet, hanem a munkát. A legjobb válasz a címkére egy kész mű.
Legyen vége a szakmánk démonizálásának. A víz nem azt kérdezi, ki a zöld és ki a mérnök. Azt kérdezi, hol marad meg.
A kék-zöld infrastruktúra elemek tervezési irányelvei
Módszertani segédlet víziépítmények környezeti tervezéséhez