A család mérnökeinek története negyedik generáció óta egyúttal a hazai vízépítés és a környezetmérnöki tudományok históriája is – a Monarchia korától napjainkig. A familia tagjainak alkotómunkája, sorsa, sikerei és kudarcai egybefonódtak másfél évszázad politikai változásaival, illetve új műszaki tudományágak megszületésével.
Dubniczky Miklós
Vizek mérnökei
A kiterjedt mérnökdinasztia – melynek története réges-régi időkig nyúlik vissza – alapítója a Baden-Württembergből Pestre elszármazott Kaiser família sarja, Kaiser-Jolánkai Gyula (1849-1893) mérnök volt, aki egykoron az Arad-Csanádi Egyesült Vasutak főpénztárnokaként kereste kenyerét. Fia Jolánkai Vilmos (1878-1944) már vízépítő mérnökként, az ország egyik legtermékenyebb műtárgy-építőjeként futott be figyelemreméltóan sikeres alkotói pályát. A József Nádor Műszaki Egyetemen szerzett diploma után Bácskában, a Ferencz-Csatorna Társaságnál vállalt állást, és csaknem két évtizedes szolgálata során – végigjárva a vállalati ranglétrát – a társaság igazgató-főmérnöke lett. A jugoszláv megszállást követően a fővárosba költözött, ahol a Földművelésügyi Minisztériumban, a vízügyi igazgatásban helyezkedett el. A nagy gazdasági világválság kipattanását követően, 1930-ban fiával, a friss diplomás Jolánkai Gyulával (1906-1976) mérnökirodát alapított, és igen sikeres tervezői tevékenységének számos megvalósult mérnöki műtárgy (hidak, csatornák, árvízvédelmi létesítmények) lett az eredménye. Legjelentősebb ismert munkája a tassi zsilip volt. A Jolánkai família családi legendáriuma szerint a ráckevei Dunaág és a Duna bal partján lévő szinte minden jelentősebb műtárgy Budapest és Solt között Jolánkai Vilmos és fia, Gyula alkotása – kivéve a Kvassay-zsilipet és csatlakozó műveit, ez utóbbinak viszont apósa, Mattyasovszky Gyula (1886-1959) okl. vízmérnök volt az igazgatója csaknem három évtizeden át.
Jolánkai Gyula munkásságának első, 1929-49 közötti időszakában különböző vízügyi hivatalokban, majd az Országos Vízügyi Főigazgatóság építkezéseinél és tervezéseinél dolgozott. 1950-től a Mélyépterv, majd a Viziterv tervezési osztályát vezette és olyan országos jelentőségű létesítmények tervezési munkáit irányította, mint a Tiszalöki Vízlépcső, a Keleti-főcsatorna, a tiszavasvári zsilip vagy a Budapesti Nemzeti és Szabadkikötő fejlesztése. 56-os szerepvállalása miatt – a Mélyépterv és az Uvaterv egyesített forradalmi munkástanácsának elnöke volt – vezetői beosztásra alkalmatlannak minősítették és csupán beosztott tervezőként gyakorolhatta hivatását. Emigrációban élő ismerősei, köztük prof. dr. Mosonyi Emil szereztek neki külföldön állást. Előbb Egyiptomban, a heluáni erőmű építésénél látott el tervezői és szakértői feladatokat, majd az aszály sújtotta afrikai országoknak nyújtott ENSZ segélyprogram keretében lett a világszervezet Élelmezési és Mezőgazdasági Szervezete, a FAO szakértője és projektmenedzsere Ghánában. Ő irányította a hatvanas években a nyugat-afrikai ország vízkészlet-gazdálkodási és mezőgazdasági területhasznosítási kerettervének kidolgozását. Később Dél-Jemen részére készített átfogó tervet az ország vízgazdálkodásának fejlesztésére, majd 1968-1970 között Szomália vízgazdálkodási tervezési munkálatait irányította. Hazatérve a Vituki tudományos tanácsadójaként, osztályvezetői beosztásban az árvízvédelmi gátak védőképességének növelésére irányuló kutatásokat koordinálta, 1971-től pedig az Országos Vízgazdálkodási Hivatal megbízásából a Kiskörei-vízlépcső és öntözőrendszerei beruházásának központi vezetője lett. Több tervváltozatot dolgozott ki a magyar-csehszlovák Duna-szakasz kétlépcsős vízerő-hasznosítására, illetve a teljes Duna-Tisza vízrendszer hajózhatóságának megoldására.
Márton fia mezőgazdasági gépészmérnök lett, ma a Szent István Egyetem intézetigazgató egyetemi professzora, Géza fia pedig – az elődök nyomdokain haladva – vízmérnöknek tanult. S lett maga is egyetemi professzor.
Ghánától a Berkley egyetemig
„Apám azt mondta: fiam, egyrészt követned illene az őseidet, másrészt esélyed sincs máshová bekerülni, mint a Műegyetemre. De ide sem lesz egyszerű” – emlékszik vissza Dr. Jolánkai Géza. „Ötvenhat után voltunk négy évvel. Apám megbélyegzett ember volt, nekem meg hiába volt kitűnő érettségim és maximális felvételi pontszámom, tényleg nem vettek fel. A Vitukiban kezdtem dolgozni, lapátoltam a sódert a balatoni hidraulikus kismintába. Apám pedig – aki sosem szeretett szívességet kérni, de ekkor vett egy mély lélegzetet és – felkereste Dégen Imrét, a vízügy utolsó nagyhatalmú vezetőjét, aki aztán leszólt a Műegyetem párttitkárságára, hogy a Jolánkai gyerekét maximális pontszámmal fel kellene venni. Így kerültem végül 1960 novemberében a BME-re.”
Jolánkai Géza már gyerekkorában bőséges ízelítőt kapott a mérnöki hivatásról. Mint mondja, náluk erről szólt az élet. „Apám pragmatikus ember volt. Hitte és tette is: a munka minden bajnak ellenszere. Miután egyetemista lettem, szinte minden fontosabb munkáját megbeszélte velem. Frissen végzett mérnökként pedig, a hatvanas dekád derekán meghívott magához Ghánába, ahol hidrológiai helyszíni mérésekben vettem részt a helyi állami építőipari vállalat a GNCC alkalmazásában. Úttalan vidékeken egy Landrover terepjáróval róttam a fehér ember által sosem látott helyeket. Mértem vízállást, vízhozamot.”
Hatvanhatban már a Vituki tudományos segédmunkatársa, és megkapja első komolyabb munkáit: a kis völgyzárógátak árapasztó műtárgyainak vizsgálatát, majd az oroszlányi erőmű hűtőtavának vizsgálatát, ahol a cél annak kiderítése volt, miért nem hűt rendesen a tó. Nagy sűrűségű áramlási- és vízhőfok méréseket végzett a tavon csónakból, melynek mindenkori helyét – GPS még nem lévén – két, a parton elhelyezett teodolit segítségével határozták meg. Részletes áramlástani és elkeveredési modellt készít a tóra. Ennek köze van a vízminőségi modellezéshez is és ezért a fiatal kutatóra fel is figyel dr. Benedek Pál, a Vízminőségvédelmi Intézet igazgatója, s áthívja szervezetéhez, ahol épp egy nagyszabású vízminőségszabályozási WHO-s mintaprojekt kezdődik. „Az egyik mintaterület a Sajó volt, ahol nagyszámú helyszíni mérést végeztünk a vezetésemmel. Az adatok feldolgozásához matematikai modellt készítettem, és azt – mivel a Vitukiban akkoriban még nem volt számítógép – a Műegyetem komputerén futtattuk le. Ezek az akkor nagyon újszerű számítógépes vízminőségi modellezési eredmények képezték egyetemi doktori disszertációm tárgyát is. Ehhez járult még az a hatalmas ismeretanyag, amit a WHO projekt keretében ösztöndíjasként féléves tanulmányúton az Egyesült Államokban szereztem. Az USA-ban felkerestem mindazokat az egyetemeket és kutatóintézeteket, ahol vízminőségszabályozási témakörökkel is foglalkoztak, a környezetvédelmi ügynökségtől kezdve a MIT-n, a Cornellen és az Army Corps of Engineers-en keresztül a Berkley egyetemig.”
Bába és szülészorvos
Ekkoriban, a hetvenes évek elején született meg a számítógépes matematikai modellezés, s e tudományterület szülőszobájában Jolánkai Géza is ott bábáskodott. Viszonylag fiatalon tört be a tudományos élvonalba, és ebben az a körülmény is segítette, hogy a Vituki kiváló szakmai kapcsolatokat ápolt a Bécs melletti Laxenburgban működő Nemzetközi Alkalmazott Rendszerelemzési Intézettel (IIASA), ahol sok projektben vehetett részt. A Vitukiban a Balatonnal és a tó vízminőségét meghatározó nem-pontszerű szennyezéssel, ennek nyomán pedig az eutrofizálódással kezdett foglalkozni. Ez a munkája 2008-ig évente ismétlődött sok helyszíni mérést és modell számítást igénylő helyezet értékeléssel. Kutatási eredményeit széles körben publikálja, az UNESCO kiadásában könyvet is ír nemzetközi szerző-szerkesztő gárdával a nem pontszerű szennyezésről, a nyolcvanas évek elején pedig már válogathat a konferencia-meghívások között. „Átkerültem a Vituki Hidrológiai Intézetébe azzal a céllal, hogy felszíni vizek osztálya vezetőjeként törekedjek a vizeink mennyiségi és minőségi vizsgálatának együttes szemléletére és kezelésére. Nincs túl jó emlékem erről a fáradságos és rengeteg adminisztratív munkát is jelentő hét-nyolc esztendőről, mert már ekkor megkezdődött a Vituki financiális tönkretétele, főként a mindenkori főhatóság által megrendelet, de ki nem fizetett kutatások miatt. Mindmáig roppantul fájó emlékem, hogy ekkor történt az általam vezetett balatonszemesi kutatóállomás bezárása is, és minden, a tóval kapcsolatos hidrológiai és vízminőségi munka befejezése.”
Már a Vituki Vízminőségvédelmi Intézetének tudományos igazgatóhelyettese, amikor ökotonokkal (szegélytársulásokkal) kezd el foglalkozni, dolgozik Toulouse-ban, a Zala folyó mentén és a Kis-Balatonon, s bejárja az északi félteke legjelentősebb mocsarait. Az ökoton és a mocsár projektek sora vezetett az ökohidrológia, mint interdiszciplináris tudományterület megszületéséhez, amelynél Jolánkai Géza már – folytatva a medicinális analógiát – nem csak bábáskodik, hanem annak egyik szülőorvosa lesz, hovatovább erről írja akadémiai nagydoktori értekezését is. Kutat, publikál, tanít. És az UNESCO támogatásával (Bíró István informatikus mérnök segítségével) megalkotja egyik főművét, azt a számítógépes oktatói programot, ami aztán megalapozza egyre szélesebb körű hazai és nemzetközi oktatási tevékenységét, s ami azóta is kedvelt felsőoktatási szoftver széles e világon. Tanított Brüsszelben és Leuven-ben (10 évig vendég professzorként), Upsala-ban és Linköpping-ben. Oktatott az ELTE-n, a Közép-Európa Egyetemen és a Debreceni Egyetem Műszaki Karán. Vízmérnökként pedig országos léptékű, illetve nemzetközi integrált monitoring és modellezési projekteken dolgozik (Tisza projekt, LIFE Szigetköz), előbb Phare, később uniós programok keretében. Miközben Debrecenben katedrát kap, félállásban a Vitukiban (a világhírű vízügyi intézmény rémtörténetnek is beillő likvidálásáig) visz nagyszabású uniós kutatási munkákat többnyire projekt vezetőként, koordinátorként.
Tovább az apák nyomdokain
„A Climate Water és a PSI-Connect elnevezésű projektek egyaránt az éghajlatváltozás élővizeinkre gyakorolt hatásaival foglalkoztak, és ezeket azért vállaltam be, hogy a programmal járó tetemes bevétellel magam is hozzájárulhassak a Vituki megmentéséhez. Mint tudjuk, súlyosan tévedtem. Rengeteget dolgoztam a két projekten, szinte fel sem álltam a gép mellől. De aztán az elsők között rúgtak ki a Vitukiból, márcsak azért is, mert egyetemi tanári állásom volt Debrecenben. Gondolták, nem fogok éhen halni. Elkeserítő körülmények közepette dolgoztunk akkortájt a Vitukiban. Fűtésre sem volt már pénz, úgyhogy az összes meleg ruhámat felvéve dolgoztam. Az egész helyzettől olyan túlmunka-stressz- pánik depressziót kaptam, hogy néhány hónap alatt harminc kilót fogytam, iszonyatos rosszullétek közepette. Eközben zártam le a két projektet sikeresen”
A Műegyetem Vízi Közmű és Környezetmérnök Tanszékén beszélgetünk, a 36 esztendős Jolánkai Zsolt munkahelyén, akinek a fő kutatási területe a hidrológiai-, hidraulikai-, vízkészletkockázati modellezés. „Abszolút mértékben befolyásolta pályaválasztásomat apám példája. Mindig is az a fajta természetközeli mérnöki világ állt a legközelebb hozzám, amiben ő mozgott. A nagyon szigorú, képletekben gondolkodó mérnöki világ messze áll tőlem. Viszonylag hamar, már a gimnáziumi évek alatt eldőlt, hogy a Műegyetemre jelentkezem. Nem az építőmérnöki karon kezdtem, hanem a gépészmérnökin, de elég gyorsan ráéreztem, hogy rossz helyen vagyok. 2006-ban szereztem diplomát, majd két éves angliai közműtervezői kitérő után visszatértem a környezetmérnöki tanszékre. Egyébként itt is az apai vonal köszön vissza, az a terepmunkás, modellezős, környezetmérnöki szakmagyakorlás, ami mindig vonzott.”
Jolánkai Géza sokat beszélt otthon mérnöki munkájáról. Amikor pedig négy fia közül az egyetlenként mérnöknek tanuló Zsolt egyetemi hallgató lett, már dolgoztak is közösen, sőt – lévén hasonló szakterületen működnek – olykor még ma is előfordul, hogy szakmai kérdésekben egyeztetnek. Zsolt szerint ő is édesapja pragmatikus gondolkodását hordozza, a megoldandó feladatokat mindig a kivitelezhetőség, a gyakorlatiasság felől közelíti meg.
„Nagyon jó ember volt az apám, akit nagyon tiszteltem. Túl sokat nem kellett szenvednem attól, hogy egy ideig én voltam a szakmában a kis Jolánkai” – mondja Jolánkai Géza. „Igen, valóban létezik egyfajta elvárás a közvetlen környezetemben az ősök teljesítménye miatt, de ennél fontosabb szerintem az az elvárás, amit saját magával szemben támaszt az ember – folytatja a gondolatot Jolánkai Zsolt. „Hogy Jolánkaiként nem lehet akarmit letenni az asztalra. Ez egy magasabb elvárás és persze időnként teher is.”
A munkamániás professzor és az éleseszű kisfickó
Jolánkai Géza végül az élénkzöld mozgalmak méregzöld mozgalmárjainak bűneiről, a vízmérnökség által Kvassay óta elfelejtett fokgazdálkodás jelentőségéről beszél, meg arról, hogy Bős-Nagymaros óta sokan igyekeztek ebben az országban belerúgni egyet a hazai vízügybe. Szenvedélyesen beszél. Néha indulatosan. Persze nehéz, kacifántos ügyek ezek. Hetven esztendős, amikor az ökohidrológia megalkotásáért tisztikeresztet vehet át. „Munkamániás vagyok, aki csak akkor boldog, ha rengeteget melózhat. Már kisgyerekként is azt lestem, hol vannak elvégzendő feladatok. Maximalista voltam világ életemben. Kaptam is miatta gyomorfekélyt meg más nyavalyákat.”
Ha teheti, bringával jár mindenhová. Ez a kedvenc közlekedési eszköze, másfélszer megkerülte a földet jobbára az országon belül. Máig is tanít Debrecenben. Lelkesen oktatja az ökohidrológia és a Vízi-környezetvédelem tudományát, és reménykedik, hogy csak megszületik majd az a generáció, amely megérti merre van a kiút a vizeinket és vízi ökoszisztémáinkat fenyegető veszélyek alól, s talán egyszer lesz még neves vízügyi kutatóközpontja az országnak. Szabadidejében ír. Most megint könyvet. „Leginkább a víz és az élet kapcsolatáról fog szólni, de reményein szerint másképpen, mint ahogyan mérnökök szoktak. Olvasmányosabban, jópofásítva, hogy el lehessen adni. Vidám könyv lesz, komoly témákról.”
Zsolt kisfia, a hároméves Vilmos a legifjabb Jolánkai. A nagyapa szerint a „rendkívül éleseszű kisfickó” pici kora óta remekbe szabott mondatokban fejezi ki magát. Már-már irodalmi stílusban. „Nagyon remélem, úgy folytatódik a mérnökdinasztia története, hogy a kis Vilmos felcseperedve szintén vízmérnök lesz. Az utódok közül egy valakinek illene az lennie.”
„Apám soha nem vert minket korbáccsal, hogy márpedig mérnökök legyünk, és ezt én sem fogom megtenni” – veszi át a szót Jolánkai Zsolt. „Nyílván, ha jó a példa, akkor a fiam is követni fogja elődjei nyomdokait. De nem fogom külön erre kapacitálni a gyereket. Az sosem jó, ha valaki olyan szakmát gyakorol, amit nem magának választ.”