A Vízgazdálkodási és Vízépítési Tagozat december végi taggyűlésén adták át a szervezet saját kitüntetéseit. A Mosonyi-Duna torkolati műtárgyának tervezéséért, valamint a vízgazdálkodás és vízépítés területén végzett alkotó mérnöki tevékenységének elismeréseként Benedek András – okl. építőmérnök, az SBS-Komir Kft. ügyvezetője – Signum Aquae díjat vehetett át.

Hogyan lett tervezőmérnök?

Édesapám építőmérnök, korabeli szóhasználattal élve kultúrmérnök volt, a hatására kerültem magam is a Műegyetemre. Az egyetemre való felkészülés során a Pálfai példatár végén a különféle szakokat ismertették, így a vízépítő mérnöki szakét is, amelyben duzzasztók, vízerőművek meg hajózsilipek tervezéséről esett szó, és bevallom, megtetszettek ezek a látványos, olykor kifejezetten óriási mérnöki létesítmények, fantasztikus műtárgyak. Így választottam ki magamnak a másodév utáni szakosodásnál a vízépítési műtárgyak szakot. Utolsó éves műegyetemi hallgatóként párhuzamosan a Szegedi Tudományegyetem – akkoriban JATE – alkalmazott matematika levelező szakára is beiratkoztam, mert azt gondoltam, némi plusztudomány még jól jöhet majd a „nagybetűs” életben. Itt azonban teljesen elméleti oktatást kaptam, így a gyakorlatban ezt szinte nem is tudtam használni. Hozzátartozik a történethez, hogy középiskolai tanulmányaimat az Eötvös Gimnázium matematika–fizika tagozatán végeztem, de igazából se a tudományos, se a pedagógusi pálya nem vonzott – ahogy mondani szokás, világéletemben építőmérnöknek készültem. Végül 1978-ban diplomáztam és kerültem az ország legnagyobb vízügyi tervezővállalatához, a VIZITERV-hez.

Milyen volt egy ekkora cégnél kezdeni a pályát?  

Kiváló közösség volt, hatalmas műszaki tudás halmozódott fel benne, ott is ragadtam egészen a kilencvenes évek legelejéig, amikor minden nagyobb hazai tervezővállalat felbomlott, így a VIZITERV is. Az első munkanapomtól a bős–nagymarosi vízerőmű kiviteli terveit készítő nagyműtárgyak osztályán dolgoztam, ahol az első néhány évben kizárólag a dunakiliti nagyműtárgy tervezésével foglalkoztam, természetesen sokadmagammal egyetemben. Amikor aztán a „sötétzöldeknek” engedve a politika – az ismert okokra hivatkozva – ejtette a beruházás ügyét, vettem a sátorfámat és maszek mérnök lettem.

Mire gondolt először, amikor kiderült, hogy ön tervezheti a Mosoni-Duna torkolati műtárgyát?

Nehéz erre válaszolni, mert ennek a létesítménynek a története már a kilencvenes évek közepén elkezdődött. A torkolati műtárggyal szemben helyezkedik el a gönyűi kikötő, amelyet szintén mi terveztünk, és már akkoriban mondogattuk, hogy a kikötőfejlesztést együtt kellene kezelni a Mosoni-Duna torkolatának kérdésével. A kikötő kínkeservesen készült el, és egyszer csak megkerestek azzal, hogy készült egy tenderterv a torkolati műtárgyra, nézzük meg és véleményezzük. Összeült kis cégünk „öregek tanácsa”, és megállapítottuk, hogy ezen még jócskán lehetne javítani, hiszen ebben a formájában pénzügyileg fenntarthatatlan lenne. A tendertervben például mintegy 55 ezer köbméter vasbeton volt előirányozva, a mi későbbi tervünkben 28 ezer köbméter elegendőnek bizonyult, az eredeti funkciók megtartása mellett. Nem szerettem soha más tervezőket bántani, hiszen kollégákkal ez nem illik, de ha nem szálltunk volna be a tervezésbe, és nem faragtunk volna le a nyilvánvaló túlzásokból – például az említett betonmennyiséget vagy az alaplemez vastagságát csaknem a felére –, ez a létesítmény szerintem soha nem épült volna meg. Nagyon leegyszerűsítve, vízépítő mérnöki és szerkezetépítő mérnöki szemmel és tapasztalattal változtattunk a terveken, például a leendő műtárgy elemeinek elhelyezésén – a hajózsilip így negyven méterrel rövidebb lett.

Mi lehetett a tendertervező sorvezetője és a túltervezés indoka? A megszokás, hogy eddig is így csináltuk?

Szó szerint! A műszaki leírásban például az állt, hogy a műtárgyak monolit vasbeton szerkezetűek, a vízépítésben szokásos vastag fenéklemezzel és oldalfalakkal. Aki ezt leírta, nyilván nem rendelkezett elegendő tapasztalattal az efféle létesítmények tervezésében. Ha Dunakilitinél egy 24 méteres nyíláshoz elégendő volt 4 méteres pillér, ne kelljen már a gönyűi műtárgyhoz 5 m-es közbenső pillér és néhol 8 méteres hajózsilipfal! Ilyet egyszerűen nem szabad csinálni.

Ön akkor már túl volt a dunakiliti duzzasztómű kivitelezésén, a Tisza melletti árapasztó tározók főműtárgyai, kisebb vízerőművek, kikötők, hajózsilipek tervezésén…

Nagyműtárgyakat elsősorban azok terveztek Magyarországon, akik a VIZITERV-ben ezt valaha kiválóan megtanulták. Nagy értékű beruházásokról beszélünk, amelyek 100-150 évre készülnek, ezért „nagy” politikai döntéseket kívánnak. A rendszerváltás egyik legemlékezetesebb ügye a vízlépcsőkérdés volt, ami sajnos sok mindenről szólt, csak épp szakmai kérdésekről nem. Hosszú távú hatásai pedig máig is látszanak az egyetemi felvételi pontokon és a jelentkezők számában is. Előbb vagy utóbb ebből nagy baj lesz: szép lassan ki fog halni a vízépítési szakma. Egyre gyakrabban kérdezgetik tőlem a kollégák, mi lesz itt, ha te nem leszel? Nem lehetett kimondani, hogy duzzasztani kell, hogy vízszintet kell emelni, szabályozni kell, mert skandalumnak számított, és akik ilyen szitokszavakat mertek a szájukra venni, azokat besározták és leköpdösték. Tavaly, a torkolati műtárgy megnyitóján az OVF főigazgatója már teljesen nyíltan beszélt a duzzasztásról. Csak hát eltelt közben harminc év. A győriek egyébként támogatták a dunakiliti duzzasztó eredeti koncepció szerinti megépítését. Nem túl bonyolult dolog belátni, hogy egy vízlépcsőrendszer – a bős–nagymarosi – három elemből áll, és ha egyet kiveszünk belőle, az egész nem ér semmit, hiszen nem tudja ellátni eredeti funkcióját. Ahogy azt sem nehéz belátni – ebben viszont érzékelhetünk pozitív irányú elmozdulást –, hogy a víz hatalmas kincs, kezdeni kellene vele valamit, leginkább megtartani és jól hasznosítani. Egy szó, mint száz, lenne még mit tenniük ebben az országban a vízépítési tervezéssel foglalkozó mérnököknek.

Hol hiányoznak leginkább a vízgazdálkodási nagyműtárgyak?

A hazai folyókat előbb-utóbb csatornázni szükséges, azaz duzzasztóműveket kell építenünk, pontosan azért, hogy szabályozott vízszintekkel ki lehessen szolgálni az aktuális vízigényeket, ami lehet akár energetikai, öntözési, turisztikai, vízmegtartási, vagy akár átöblítési igény. Köztudott, a Duna felettünk teljesen be van lépcsőzve, ökológiai katasztrófa pedig érdekes módon sosem következett be. Hogyan jött létre a Tisza-tó és a környező üdülőterületek, miért védjük mint ökológiai csodát? Tudjuk, hogy Kisköre nélkül mindez nem lenne? A döntéshozók ma a pénzügyi szemlélettel vezérelve nem mindig képesek előrelátóan gondolkodni, olyan időtávokban, mint az építőmérnökök, ezért gyakorta esnek abba a hibába, hogy jaj-jaj mérnök úr, ez így nagyon drága lesz, kurtítsunk a funkciókon, faragjunk a büdzsén, jó lesz az úgy is… Pedig dehogy lesz jó.

Ha mérlegre teszi sok évtizedes tervezői pályafutását, akad benne olyan mozzanat, amit másképp csinálna?

Biztosan. Kapásból a Győr–Gönyű Országos Közforgalmú Kikötő ugrik be, itt a szerkezeti megoldásokat illetően – a tapasztalatok alapján – feltétlenül változtatnék, és tulajdonképpen változtattunk is, hiszen a torkolati műtárgynál már más technikai, szerkezeti megoldásaink voltak. Van egy futó tervezési projektünk, ahol pedig szintén a nem túl előrelátó döntéshozói gondolkodás forgácsolja a leendő létesítményt, holott az 10-15 százalékos pluszráfordítással műszakilag és minőségében is sokkal többet tudhatna.  

Milyen projekteken dolgozik jelenleg? Egyáltalán mik ezek a tervlaphalmok szerteszét az irodában?

A Balaton levezető rendszerének korszerűsítésén, a Sió-zsilip vízeresztő képességének kétszeresre emelésén dolgozunk, ami egyrészt a siófoki nagyműtárgyak teljes átépítését – vízszintszabályozó zsilip, hajózsilip és a balatonkiliti mederduzzasztó –, másrészt a Sió-csatorna rekonstrukcióját jelenti. A nagyműtárgyakat nyár végén át kell adni. Van még egy időszakos vízfolyásnál, a Barát-pataknál tervezési feladatunk, ahol egy árvízkapu készül szivattyúteleppel. A Duna áradásakor – annak visszaduzzasztó hatása miatt – a pataknak időnként árvizei is vannak, a létesítmény pedig Budakalászt védi majd az esetleges elöntésektől.

A látványtervek alapján a siófoki nagyműtárgy még a gönyűi duzzasztónál is pofásabb lesz…

Igyekeztünk is vele… De félre a tréfával, ebben a projektben is rengeteg mérnök dolgozott együtt, és hiába áll a nevem előtt/mögött, hogy főtervező, azért ez is több szakág csapatmunkájának, közös erőfeszítésének eredménye lesz. Kérdezte, mit csinálnék másként. Pályám elején még teljesen hiányoztak a tervezési eszközkészletből a környezetalakítási vagy esztétikai szempontok, illetve az a körülmény, hogy a vízépítési műtárgyak tervezőit építészek is segítsék a térformálásban, az igényesebb, szebb, vonzóbb végeredmény érdekében, ezzel elősegítve a társadalmi elfogadottságát is. Itt ki kell emelnem Korompay Attila építész kollégát, aki a műtárgyak és az épület formálásában és a táj kialakításában segített nekünk.      

Mit jelent önnek a december végén megkapott Signum Aquae tagozati kitüntetés?

Zavarba hoz a kérdés, mert egyrészt persze megtisztelő minden szakmai, köztestületi elismerés, ugyanakkor tényleg annyira leterhelt időszakot éltünk és élünk ma is, hogy őszintén szólva nem nagyon volt időm a díjjal foglalkozni. A mérnökirodánkról sem fog sok információit találni az interneten, mert ezzel sem foglalkoztunk, szó mi szó, gyengék vagyunk az önreklámban. Persze nem is ez az igazán fontos, hanem hogy jó, sőt tökéletes munkákat tegyünk le a megbízóink asztalára, olyanokat, amelyek legalább száz évig szolgálják a társadalmat. Ha belegondol, pontosan erre valók az építőmérnökök…