A határidő- és költségnövekedéseknek sok esetben a projekt műszaki-tartalmi változása az oka, más kérdés, hogy ezekre tartalékot kellene képezni, mert akkor is bekövetkezhetnek változások, ha a beruházás egyébként jól előkészített. Nem csupán az óriásprojektekre jellemző jelenségről van szó, majd’ minden építési projekteknél előfordulhatnak olyan nem tervezett változások – a megvalósulás teljes időtartama alatt –, amire az előkészítés és a tervezési folyamat során sem gondoltak – hangzott el azon a kerekasztal-beszélgetésen, amelyen az elrontott nagyprojektek problematikáját jártuk körbe.
 

 

Beszélgetőtársak:

Polgár László okl. építőmérnök, okl. vasbeton szakmérnök

Wéber László okl. építészmérnök, az MMK elnökségi tagja, a beruházás-lebonyolítói mesteriskola szakmai vezetője

Zsigmondi András okl. építőmérnök, az MMK Építési Tagozat elnökségi tagja, FIDIC döntnök

 

 

Létezik a Rigó Mihály által Biodóm-modellként leírt jelenség? Voltaképp egy, a nagyprojektekre jellemző rendszerhibával állunk szemben?

Zsigmondi András: A világon mindenütt keresik a megoldást arra, hogy az óriásprojektek lebonyolítását – már az ötlet felmerülésétől kezdve – hogyan lehetne jól kezelni, de úgy tűnik, a világnak egyelőre még nincs megfelelő terápiája az elszálló projektek orvoslására. Az oxfordi egyetem dán közgazdász professzora, Bent Flyvbjerg már harminc éve foglalkozik a kérdéssel és éppen két hónapja jelent meg néhány új gondolata a Harvard Business Review oldalán. Szerinte ezeknél a nagyszabású – egymilliárd dollár feletti – projekteknél általános gyakorlat lett világszerte a „break-fix”, vagyis az „elrontott-megjavított” modell. Azt állítja, a megrendelők egyszerűen nem tudnak, vagy nem is akarnak sikeres projekteket megvalósítani, – más vezérli a döntéseiket, ezért a beruházások rendszerint elszállnak, amint kiderül, hogy alaposan – sokszor szándékosan – alábecsülték kezdetben a projekt megvalósításához szükséges erőforrásokat, majd kínkeservesen próbálják „megjavítani”, helyrehozni az egészet, visszaállítani a projekt életképességét. De nemcsak a költségek alultervezése okoz gondot, hanem az ütemtervekkel, a komplexitással, az előnyökkel és a kockázatokkal kapcsolat téves információk is, nem beszélve arról, hogy a beruházók gyakran nem kalkulálnak a technikai problémák lehetőségével és váratlan események bekövetkeztével sem. Világjelenségről van szó, idehaza is rengeteg példát említhetnénk – a Margit hídtól kezdve a 4-es metrón át a Várkert Bazárig vagy a vizes világbajnokság költségéig – elszállt projektekről.

Polgár László: Össze kellene raknunk végre az építésgazdaságban, ki milyen kottából játszik, hiszen egy szimfóniát is akkor lehet jól eljátszani, ha a kották mind ugyanarról a műről szólnak, csak a hangszerek és a szólamok különböznek.

Wéber László: Lehet arról beszélgetni, miért került az Empire State Building 1932-ben kétszer annyiba, mint eredetileg tervezték, vagy miért épült ötszörös áron a hamburgi Elbphilharmonie, de tulajdonképpen minden építési projektre igaz – mert ez az építési beruházások egyik sajátosságából fakad –, hogy időben nagyon hosszú folyamatról beszélhetünk. A gondolat felmerülésétől a különféle tervfajták elkészítésén át a kivitelezésig egy nagyprojekt esetében közbeszerzési eljárásokkal együtt minimum nyolc-tíz évről beszélünk. Gondoljatok bele, például egy kórházfejlesztésnél ennyi idő alatt mekkorát fejlődik az orvostechnológia! A határidő- és költségnövekedéseknek sok esetben a projekt műszaki-tartalmi változása az oka, más kérdés, hogy ezekre tartalékot kellene képezni, mert akkor is bekövetkezhetnek változások, ha a beruházás egyébként jól előkészített. Nem csupán az óriásprojektekre jellemző jelenségről van szó, majd’ minden építési projekteknél előfordulhatnak olyan nem tervezett változások – a megvalósulás teljes időtartama alatt –, amire az előkészítés és a tervezési folyamat során sem gondoltak. És ezen a ponton egy szörnyű magyar jelenséget is meg kell említenünk: sajnos mi az elején sem tudjuk, mit és mennyiért építeni, építtetni. A legfurcsább példája ennek a 2018-ban megjelent törvény az állami magasépítési beruházások megvalósításáról, ami előírja minden hétszázmillió feletti projekt esetén: tessék tervezni, kiviteli tervig eljutni, lefolytatni az ún. feltételes közbeszerzési eljárást, majd megkötni egy feltételes szerződést a nyertes ajánlattevővel, végül pedig az állami döntéshozó vagy elfogadja, vagy nem a nyertes vállalkozó árát. Nem tudja ma senki – szerintem sokszor talán nem is akarja tudni és felvállalni –, hogy amikor döntenek a beruházás indításáról, legyen egy reális kiindulási alap az egészről. Ez komoly beismerése az egész folyamatnak: kérem szépen, csak akkor fogjuk majd megmondani mennyibe kerül – és akkor sem pontosan –, amikor elkészül a kivitelezési szerződés.

 

Amikor San Francisco polgármesterét megkérdezték, hogy az új buszpályaudvar-beruházás, a Transbay Terminal miért csúszik és miért szállt el háromszázmillió dollárral, azt válaszolta: „ebben a világban az első költségvetés valójában csak az első fizetőrészlet”.

Zsigmondi András: Három csomagra bontanám a problémakört. Az első, amit Wéber László is említett és az építőipar jellegéből fakad: ebben a szektorban mindig történik valamilyen menet közbeni változás, akár hibából, akár előre nem láthatóság okán, ezért az építőiparnak létezik saját kockázata a hosszútávú, bonyolult projektek esetében. A második, hogy ez a bizonyos világjelenség, a megaprojektek problematikája, ebbe a kategóriába Magyarországon a belgrádi vasút és a 4-es metró férne bele, hazai viszonyok között azonban én már a 20 milliárd forint feletti projekteket is a megaprojektek közé sorolnám. A harmadik halmazban vannak az előkészítés hibái. A tervezőtől elvárjuk, hogy becsült költségvetést csináljon, miközben gőze nincs a piaci árakról, az árszakértő napjainkban már nem szakértő, költségszakértő tulajdonképpen nem is létezik. Pedig azt akarjuk, hogy a projektnek legyen egy jól-rosszul megbecsült költsége. Másik szempont, ha már az elején a végső költségvetést bocsátanák szavazásra, vélhetően soha semmi nem épülne meg. Emlékezetes az ikonikus sydney-i operaház története, amely hat év helyett tizenhat év alatt készült el, a főépítészét kirúgták közben, tüntetések voltak ellene és mellette, az átadást követően pedig a város emblémájává, és a világ egyik legismertebb épületévé vált. Lehet, hogy megért tíz év többletet és tízszeres költségvetést? Ezt csak az utókor tudja megítélni.

Polgár László: A tokiói olimpia stadionjára kiírt pályázatot a Zaha Hadid iroda nyerte, és amikor elkezdték volna tervezni, kiderült, eszméletlenül sokba kerülne. Végül egy japán tervező, Kengo Kuma munkáját valósították meg 1,25 milliárd dolláros áron.

Zsigmondi András: Legjobban a mexikói repülőtér furcsa története tetszik. Elkezdték építeni, aztán politikai változás következett, az új kurzus azonban túlságosan drágának tartotta és lebonttatta a félkész repülőteret. Újabb politikai fordulat jött, megint áttervezték az egészet, és végül egy kisebb légikikötőt valósítottak meg, ám az egész projekt ötven százalékkal többe került, mintha felépítették volna az eredeti repülőteret. Ennek a történetnek lényegi mondanivalója, hogy a nagyprojektek mindig a politika játszóterévé vállnak.

Polgár László: Sikeres hazai példa ellenben a mohácsi húskombinát sztorija. Egy bécsi tervezőiroda szállította a terveket. Egy nap felhívott a Market tulajdonosa, hogy a beruházó sokallja a dolgot, nagyjából húsz százalékkal kellene olcsóbban megvalósítani a projektet, van-e ötletem. A megoldás egyszerű volt, a kubatúrát húsz százalékkal kellett csökkenteni. Az osztrák tervező arra hivatkozott, hogy a húskombinátnak gyakran lesz szüksége technológiai váltása, ezért eleve variábilis szerkezetben gondolkodtak. Én meg azt mondtam: nincs olyan szerkezet, amit ne lehetne utólag kilyukasztani. Végül tényleg húsz százalékkal olcsóbban valósult meg a projekt, az osztrák tervezők kiléptek a projektből, és az Óbuda-Újlak tervezte újra. Szerintem egy építőmérnök együtt tervezi a kész épületet és a hozzá vezető utat. A beruházás-lebonyolító mesteriskola hallgatóinak is próbálom elmagyarázni, mi is az a mérnöki tervezési szolgáltatás, amibe beletartozik a munkaerő tervezése, a technológia vagy a széndioxid-kibocsátás, a fenntarthatóság és az újrahasznosítás tervezése is.

A műszaki tartalmi változásokon túl, leggyakrabban miért siklanak félre az építési projektek?

Wéber László: Az első kérdésed az volt, hogy rendszerhibáról beszélhetünk-e? Közcélú beruházások esetében azt gondolom, egyértelműen igen, és ez a rendszerhiba – ami már a beruházási döntéseknél kódolva van – voltaképp nem jó senkinek. Nem jó az építtetőnek, mert akkor szembesül a projekt költségeivel, amikor megvan a nyertes ajánlat. Egészen addig sötétben tapogatózik. A szituáció a tervezőnek is rossz, mert amikor kiderül, mennyibe is fog ez kerülni, azt mondják, persze mert túltervezte, mindent belerakott, és különben is szörnyűségeket tervezett szakszerűtlenül. És rossz a kivitelezőnek, mert árdrágítónak bélyegzik, aki biztosan összeegyeztette az árakat másokkal. Az sem nevezhető éppen ideálisnak, hogy nagyon sok az egyszereplős versenyeljárás. Amikor elindítanak egy közbeszerzési eljárást és már látható, hogy nem fognak beleférni se a költség-, se az időkeretbe, elindul egyfajta háttérmunka: gyerekek ezt az önkormányzat vagy kormány majd ennyiért jóvá fogja hagyni, de nehogy efölé menjetek. A kivitelező válasza: oké, nézzük meg mi fér bele, mit kell megváltoztatni! Ez tényleg így működik. A Néprajzi Múzeumnak azért ugrottak meg a költségei, mert az elején egy csomó minden nem volt benne az épületben, nem merték beletenni, mondván, ennyiért úgysem fogják jóváhagyni. Menet közben kiderült, egy rakás dolog mégiscsak kell – például a komplett gyengeáramú rendszerek nélkül nem lehet megcsinálni egy ilyen színvonalú házat.  

Zsigmondi András: A fejekben meg az van, hogy megírta az újság, vagy nyilatkozott egy politikus, hogy ennyibe fog kerülni a múzeum, majd évekkel később, a befejezéshez közeledve azt olvashatják, hú sokkal drágában épült meg. Amikor az ötlet felmerül, még nincs semmilyen számítás, legfeljebb egy erősen becsült összeg. Amire műszaki tartalomra leszerződnek, már jócskán efölött lesz, amikor pedig véglegesítik az egészet, kiderül, mennyi minden kell még ahhoz, hogy az épület, műtárgy, létesítmény megvalósítható, korszerű és üzemeltethető legyen. A félresiklott projektek kilencven százalékánál az a probléma, hogy tartalmilag végül valami egészen más épül meg. A vizes világbajnokságra készült Duna Arénánál először csak egy fedett versenyuszodáról volt szó, ez szerepelt a nyilvánosságra hozott árban, menet közben azután beletettek még harmincöt olyan kapcsolódó fejlesztést, aminek kész kellett lennie a vébére. Az olimpia pontosan ugyanez még nagyobb léptékben. Amikor a politika, vagy az „erős ember” megpróbálja elfogadtatni, átnyomni a rendszeren a projektet – javarészt mindenféle végiggondolás nélkül. És ez nem magyar jelenség, hanem világtendencia.

Polgár László: Az is elkeserítő, hogy több német, mint magyar nyelvű műszaki tartalmú cikket olvasok a hazai építési projektek érdekességeiről, pedig remek lenne ezeket okulásul közreadni, ismertetni a magyar mérnöktársadalom szakmai lapjaiban is, például arról, milyen műszaki variációk voltak a Puskás Stadion szerkezeteinél. Arról nem is beszélve, hogy amikor megvalósult egy-egy tervem, rendszerint azon gondolkodom, ha most kezdeném, vajon mit csinálnék másképpen. Alapvető szükséglet lenne, hogy a tervezők, kivitelezők kiértékeljék saját munkájukat, és bizony – nekem legalábbis – nagyon jól esik, ha mások elmondják, mit és hogyan tudtak volna jobban csinálni. Ma nem találsz ilyet, mintha erről idehaza nem is illene beszélnünk, holott a világ szerencsésebb építési piacain évek óta a kilábalást a „partnerség az építésben” konstrukcióban látják, nem pedig a mi félreértelmezett összeférhetetlenségi szabályainkban.

Zsigmondi András: A köztudatban mindmáig az egyik leginkább túlárazott projektként él a Margit híd rekonstrukciója a maga 30 milliárdjával. Benne voltam a projektben, és most nem mondom végig az egész történetet, csupán két momentumát a költségek keletkezéséről és jóváhagyásáról. A vállalkozói ajánlat 21 milliárdról szólt. A tervező 18-ra becsülte, én 19-re. Igen ám, de a korábbi jóváhagyás 12 milliárdról szólt, és jó oka volt annak, hogy miért ennyit határoztak meg. A fővárosi közgyűlésnek végül el kellett fogadnia az új büdzsét. Összekapkodták az új költségvetést, a végére beírták az áfát. Utána rátettek egy felzetet, amire rákerült a végösszeg, azután még egyszer rápakolták az áfát. A közgyűlésen végül harmincvalahány ember simán jóváhagyta a dupla áfát. A másik momentum az előre nem láthatóságról: amikor a felújítás során félbevágták a híd szerkezetét, csökkent a teherbírás, de a híd egyik felén azonban ment tovább a forgalom. Ekkor volt a legkritikusabb a Margit híd tartószerkezeti állapota. A független statikai ellenőrzés kimutatta, néhány rúdban kétszáz százalékos túlfeszültség mutatkozik. A tervező azon a véleményen volt, hogy ebből semmi gond nem lesz, én meg azt mondtam, a legkényesebb állapotában nem maradhat ellenőrzés nélkül a szerkezet, bízzuk meg a Műegyetemet a rudakban képződő feszültségek, alakváltozások nyomon követésére. Kiadtunk rá egy csomó pénzt, műszerekkel figyeltük a híd állapotát, szerkezeti viselkedését, és kiderült, a tervezőnek volt igaza, valóban úgy működött a szerkezet és az anyag, hogy gond nélkül átvészelte a forgalom terhelését. Csak a részletszámítások derítették ki, hogy van egy kritikus állapot és egy nagyobb váratlan esemény (vagy katasztrófa) elkerülése érdekében indokolt a többlet kiadás.

 

A társadalom szemében tényleg mi vagyunk a felelősek a Biodómokért?

Polgár László: Visszakérdezek: miért nem publikálunk többet az elrontott projektekről? Miért nem tárjuk fel őszintén az alapvető problémákat? Egyáltalán: le szabad írnia ezeket egy mérnöknek, akinek a szerződésébe egyre többször titoktartási klauzulát építenek be?

Zsigmondi András: Nemrég elvittek néhány mérnökkollégával együtt a MOL Campus épületbejárására. Komolyan mondom, leesett az állunk a látottaktól. Mérnökszemmel igazi csúcsteljesítmény, amit ott csinálnak. Felvetettem, írjunk erről egy szakmai cikket. Nem lehet, mert titkos – válaszolták. Megkerestük a megrendelőt, aki meg azt válaszolta, ha valóban szakmai publikációról van – hogyan van megfeszítve a szerkezet meg milyen a betonminőség – az mehet. Meg is jelent a cikk.

Wéber László: Ugyanezt az istennek sem tudtuk elérni a Puskás Aréna esetében. Amíg tartott a kivitelezés, semmiféle szakcikk nem jelenhetett meg, hiába tudtuk, hogy számos mérnöki szakágban csodálatos műszaki különlegességekkel épül meg a stadion.

 

Polgár László említette a beszélgetés elején, hogy egy kottából kellene játszani. De ki írja a kottákat?

Polgár László: A németek az „elszállt” projektek okairól igen alapos tanulmányt, egy ún. Kék Könyvet készítettek 2016-ban, ezt annyira jónak és példamutatónak láttuk, hogy a PMSZ Építési Tagozat lefordíttatta, és ma is hozzáférhető az interneten. Én ezt minden fiatalabb kollegának és beruházás lebonyolítónak kötelező olvasmánnyá tenném.

Zsigmondi András: Az egész magyar társadalom és mentalitás túlzottan jogász-vezérelt. A mérnöki kamarának hiánypótló szakmai ajánlásokat, útmutatókat kellene készítenie, és nem a jogászokra vagy a közigazgatás bürokratáira várni, hogy egyszer talán majd megcsinálják helyettünk. Ne forduljon elő az, mint a Beruházási Folyamatok Rendszerével, hogy elkészítünk egy ilyen fajsúlyos anyagot, elküldjük a kormányzatnak, és ha nem fogadja el, akkor felejtsük el az egészet! Ez rossz irány. A szakmai szabályokat, ajánlásokat a kamarának önállóan ki kell dolgoznia. Az építésügyben egyébként több komoly szakmai ernyőszervezet működik, ami nem baj, ilyen a világ, de nincs például Magyarországon egyetlen elfogadott szerződésrendszer, nincs költségvetési rendszer. Úgy működik a dolog, hogy ha van egy szakmai állásfoglalásom vagy útmutatóm, ahhoz be kell gyűjteni még egy csomó szervezet egyetértését, mert csak akkor lesz belőle egyáltalán valami. Nagyon nagy szükség lenne az építésgazdaságban működő szakmai szervezetek konszenzusára, ami még nem kitaposott út.

Wéber László: Készül az építési beruházások költségtervezési rendszere, az ún. ÉKTR: elindult egy nagyon fontos szakmai munka harminchat szervezet – köztestületek, szakmai egyesületek, cégek – részvételével, komoly szakmaközi munkával, amiből reményeink szerint Építésügyi Műszaki Irányelv lesz. Ez a rendszer komolyan segíthet a probléma megoldásában. Az említett partnerség egyébként egy szerződéses konstrukcióban is bőven meg tud jelenni, és az angolszász világban erre vannak is jó kezdeményezések. Egy szerződésen belül van az építtető, a tervező és a kivitelező, valamilyen arányban osztoznak a beruházás kockázatán, és osztoznak a projekt hasznán is. Tegyük hozzá: ez transzparens működést feltételez, nem lehet az, hogy a kivitelező elfedi a nyereségét, vagy a tervező eltitkolja, milyen alvállalkozókkal dolgozik együtt.

 

Nyitókép: Elbphilharmonie, Hamburg