Az elmúlt hetek élénk – alapvetően politikai indíttatású – közbeszédének súlyponti elemeként jelent meg a hazai bérlakáspiac helyzete és a tervezett jogszabályi változtatások hatása. Sok vélemény jelent meg a gazdasági és szociológiai vonatkozásokról is, de erősen hiányos a közvélemény tájékoztatása a műszaki kérdésekről. Nézzünk kicsit ezek mögé (is).

A mai Budapest belvárosának arculatát alapvetően meghatározó a kiegyezés és a trianoni döntés közötti időszak, ha súlyozni akarunk, akkor a tágabb időtartományból is kiemelhető a millenniumi évtized fontossága. Ebben az időszakban épült a történelmi városközpont épületeinek jelentős hányada. Ezek azok az épületek, melyek túlélték a II. világháborút, az azt követő időszak államosítását, kényszerű átépítéseket és sok esetben még az 56-os forradalom utcai csatáit is. A rendszerváltozás időszakában az IKV kezelésében lévő lakások zömét megvehették a lakók – az ingatlanszerzés örömét pedig az sem csillapította, hogy az épületállomány már akkor is jelentősen leromlott volt, valódi felújítás helyett csak ad-hoc javításokat végeztek az előző évtizedekben. Senki nem merte kimondani a nyilvánvalót: egy nyolcvan-százéves, elhanyagolt épület életben tartása komoly erőforrásokat igényel (nem is beszélve arról, hogy addigra ezek az épületek sok – jellemzően kényszer szülte – beavatkozáson átestek már, gyors kárelhárítások, átalakítások sora van már az életrajzukban).

A rendszerváltozás óta eltelt 40 évben az épületek állapota inkább romlott, mint javult. A sok esetben eladott és beépített tetőtér, az életveszélyessé vált homlokzati párkányok és kémények eseti javítása, esetleg lift beépítése nem tekinthetők olyan beavatkozásnak, melyek az általános műszaki állapotot érdemben javítják. Sok helyen évtizedek óta (!) beépített dúcolatok gyámolítják a függőfolyosókat, de előfordulnak 60-80 éve beépített egyéb provizóriumok is. Ki kell mondani, hogy ezek az épületek nem ritkán nagyon rossz általános szerkezeti állapotban vannak! Előrehaladott korróziós hibák, károsodott faszerkezetek, sok helyen meggyengített főfalak és alapozás mind előfordulnak, nem is kis számban. Egy ma 120 éves épületnek nem csak a gépészeti és elektromos rendszerei elavultak, de a tartószerkezetének biztonságossága is kérdéses lehet – mi több, sok esetben már nem is kérdéses…

A másik „nagy budapesti” lakástémában – panellakások – gyakran felmerülő, szakmailag teljesen téves érv, miszerint a panelépületeket 50 évre tervezték (azaz nem tartanak tovább). Ez vélhetően abból a félreértésből származhat, hogy a lakóépületek esetén a tartószerkezeteket általában a (statisztikailag) 50 évente várható terhek (szél, hó, hasznos terhek stb.) figyelembevételével méretezik – természetesen úgy, hogy azoknak észszerű biztonsággal ellenálljanak. (Hasonló elveken és eljárásokon alapulnak a mai előírások is, szemben a II. világháborút megelőző építési időszakkal, melynek szabványai eltérő logika szerint épültek fel.) Nem is tudunk olyan panelépületről, ami jelentősen károsodott volna Magyarországon, sőt, még a durva hatásokra is nagyon jól reagáltak paneles szerkezetek (gondoljunk például az 1993-as, békásmegyeri robbanásra, ahol a robbanóanyag okozta súlyos sérülés sem okozta az épület összeomlását).

A kitérő azért fontos, hogy érzékelhető legyen, mennyire fontos lenne az épületállománnyal kapcsolatos közbeszédben a lényeges és tényleges műszaki szempontokat hangsúlyosan megjeleníteni, szemben a sokszor tévedéseken, hiedelmeken alapuló szóbeszéddel. Hibás abban a hitben tartsuk magunkat, hogy a „nyilvánvalóan jól, még valódi építőmesterek által megépített” 100-120-140 éves épületek fenntartás nélkül is örökéletűek. A magyarországi 4 milliós lakásállomány valós (!) megújításához messze kevés lakás épül még napjainkban is, így még erősebben szem előtt kell tartani a meglévő épületállomány szinten tartását. Semmiképpen nem érdemes a kérdést pusztán a most részletesebben tárgyalt építési időszakra szűkíteni, de talán ez az a kor, melynek épületeivel kapcsolatban már elengedhetetlen lépni. Vállalhatatlan kockázatot jelent – minden szempontból –, ha beszakadt fa zárófödémekről, korróziós károk miatt megroppant közbenső födémekről, megsüllyedt épületalapokról szólnak majd a hírek. Ezért kell most lépni.

Végül a politikai kérdésre is kitekintve: nem biztos, hogy azt kell a (fő) kérdéssé tenni, hogy ki lesz a bérlakás jövőbeli tulajdonosa, sokkal fontosabb, hogy miként lehet biztosítani a rossz műszaki állapotú épületek megújulását. Máshogy fogalmazva: miként biztosíthatunk olyan helyzetet, amely élhető – és biztonsággal élhető – környezetet teremt a társadalomnak.  Erre kell világos műszaki, gazdasági – és természetesen politikai – választ adni.

Madaras Botond