A legnagyobb magyar, gróf Széchenyi István, az „Eszmetöredékek különösen a Tisza-völgy rendezését illetően” c. 1846.-ban kiadott füzetében a „kérdésben levő ügy sikeres kifejtésére” következőket írja: „1.ször: Kimerítő mérnöki terv, 2.szor Lehető legnagyobb egység ezen tervek alkalmazásában; és e szerint 3.szor Egy parancsoló és számos szófogadó. 4. szer Kész Cassa, 5. ször Mindig éber és szorosan egybehangzó felvigyázat a végbevitt munkák jó karbani tartására”. Kristálytiszta gondolatok! Mérnökök számára ismert, de a fejlesztési szabályok mai kitalálóinak, közbeszerzések kiíróinak is elgondolkodtató lehetne…

 

A menetrend 2. lépésének szentesítésére – Lehető legnagyobb egység ezen tervek alkalmazásában –1846 január 26-án került sor, amikor aláírták a Tiszavölgyi Társulatot létrehozó „Szerződvény”-t.  Betetőzése volt ez – mai szóval – a társadalmi párbeszédnek, Széchenyi fáradhatatlan szervező munkájának, amivel meggyőzte az Alföld birtokosait, hogy fogjanak össze. Lépjenek „egy a Tiszavölgy minden vizeinek és mocsarainak szabályozására minden érdekelt vidék lakosait egybefoglaló nagy társulatba”.

Persze vízszabályozó társulat korábban is létezett. A XVI-XVII. század óta ma is él Olasz- és Franciaországban. Hazánkban a magánosok által létesítendő vízművekről szóló 1807. évi XVII. törvénycikk teremtette meg azt a modellt, amivel a helyi jelentőségű közcélú vízgazdálkodási feladatok elláthatóak lettek. A modell lényege, hogy ha egy terület birtokosainak (érdekeltjeinek) a többsége, demokratikus úton kinyilvánítva elhatározza egy vízimunka megvalósítását, pl. egy árvízvédelmi töltés felépítését, akkor ez a kisebbségre nézve is kötelezővé vált. Sőt, a munka fedezetéül megszavazott un. érdekeltségi hozzájárulást közadó módjára hajtották be mindenkitől, aki a munka hasznát élvezte. (Azt már csak zárójelben jegyezzük meg, hogy a korábban „nem”-mel szavazók legfeljebb a rájuk háramló haszon felső határáig voltak fizetésre kötelezhetők.) Az így megvalósított létesítmények természetesen a társulat, a helyi közösség tulajdonába kerültek, maguk gondoskodtak a fenntartásukról, működtetésükről, hiszen saját érdekeiket szolgálták. Jó pár település határa, vagy akár nagyobbacska öblözet ármentesítése valósult így meg. De a kor jeles mérnökei, Beszédes Józsefek, Vásárhelyi Pálok ráébresztették Széchenyit, hogy a vízrendszer egészét kezelve kell és lehet rendezni a török hódoltság idején lepusztult Alföld elcsatangolt vizeit. Ezt az egységet – ma úgy mondanánk regionalitást – volt hivatva képviselni a Tiszavölgyi Társulat és tette is, hatalmas eredménnyel! A század végére a Tisza-völgyben az addig mintegy 26 ezer km2-nyi árvízjárta terület 1800-ra csökkent. A döntő hányadában mezőgazdasági jellegű magyar gazdaság az így nyert földeken termelte meg azt a profitot, ami a XIX. század utolsó harmadában, a „békeévek” fellendülését finanszírozta. Képletesen szólva: az Andrássy út fényes palotái az ármentesítés által nyert termőföldek hozadékai! Azt pedig talán senki nem számolta meg, hogy a gátak védelmében terebélyesedő falvakban hány iskola és templom épült. Pedig ez a pénzben mért profitnál sokkal értékesebb haszna a Tisza-völgy rendezésének!

A társulat az igazságosság, a szubszidiaritás és a demokrácia megnyilvánulása volt (na persze ezek kölcsönösen feltételezik egymást). Terepgyakorlat a politikai és egyéb érdekegyeztetés demokratikus technikáinak a megtanulására, hogy a más véleményen levők tisztelete is feltétele a céljaink elérésének. Nagyjaink meg is becsülték, hiszen ezt az iskolát járták: Andrássy Gyula, Lónyay Menyhért, Szapáry Gyula miniszterelnökként is megtartották vezető társulati tisztségeiket. A legendás földművelési miniszter Darányi Ignác közel húsz évig volt a Tiszavölgyi Társulat titkára.

Szubszidiaritás és demokrácia? Persze, hogy nem élhette túl az államosítást! Korán, már 1948-ban einstandolták a társulatokat. Kinyilvánították, hogy minden vízzel kapcsolatos tevékenység állami feladat. Az igazságosság is elveszett, hiszen az államosítás azt eredményezte, hogy közvetlen magánérdeket központilag pénzeltek, ki tudja milyen elvek szerint elosztva. A természet azonban árvizek sorával figyelmeztette a pártkorifeusokat, hogy a helyi erő, a helyi összefogás, a helyismeret nélkül nem megy a dolog. Így aztán 1958-ban kezdték újra éleszteni a társulati mozgalmat. Igazi sikereket a víziközmű társulatok érték el, hiszen a falvak ivóvízellátásának a többsége ilyen formában valósult meg – ma a lakásállomány közel 100%-a el van látva vezetékes vízzel. Persze ezek „szocialista társulatok” voltak. Mi mások lehettek volna? Például az ivóvízellátás állami feladatnak lett kihirdetve, ami mindenkinek jár. De mi van avval, akire még nem került sor? Előrehozhatta avval, hogy a szomszédjaival közösen társulatot alapít és hozzájárul a költségekhez. Amikor viszont elkészült a beruházás, akkor a létesítmények a működtető víziközmű vállalat tulajdonába kerültek. Tehát kifizette azt, ami nem az övé lett, még csak nem is a helyi tanácsé! A főként belvízelvezetést és kisvízfolyások kezelését végző vízgazdálkodási társulatok pedig avval a „kis” torzulással működtek, hogy az államosításkor állami tulajdonba került csatornákat, patakokat kezelték. A lényeg, a valódi, tulajdonosi érdekeltség veszett el.

A tulajdonviszonyok rendezésére, a valódi szubszidiaritás helyre állítására 1990 után lett volna esély, de – sajnos – elmaradt. A társulatok működtető szervezetei ideig – óráig vállalkozásokkal fenn tudták tartani magukat. A hatékonyságuk és a reputációjuk a politikusok körében egyre romlott, mígnem 2010-ben a „kisadók” kivezetése során az érdekeltségi hozzájárulás kötelezettségét is megszüntették. Ezt követte, hogy az állam „visszavette” az állami művek kezelését a társulatoktól és saját kezelésébe vonta. A vízügyi igazgatóságok által kezelt 8 ezer km-nyi elsőrendű, nagytérségi vízfolyás hálózat egyik napról a másikra 24 ezer km-el megnőtt, olyanokkal, amelyek elsősorban helyi érdeket szolgáltak. Egyszerű példával élve az történt, hogy a köztisztasági vállalat az utcák seprése mellé megkapja a társasházak lépcsőházainak a takarítását, persze a közös költség nélkül.

A hazai vizek kezelésének egyik legnagyobb dilemmája, hogy hiányzik a helyi jelentőségű közcélú vízgazdálkodási feladatok definiálása és az ellátásuk rendje. De legyünk bizakodóak! A felismerés megszületett, hiszen a több gazdát szolgáló öntöző létesítmények megvalósítására és működtetésére ma már létre lehet hozni „öntözési közösségeket”. Ez már majdnem a társulat és valljuk meg őszintén nem az elnevezés a fontos. Innen már csak türelem kérdése kivárni, hogy a helyi érdekek mentén újra a helyiek vegyék kézbe a helyi vízügyek intézését.  

Miért fontos ez a XXI. századi mérnöknek, jelesül a vízmérnöknek? Mert a feladat messze túlmegy már azon, hogy fejes vonalzóval, rajzasztalon vagy akár Autocad-del megtervezek pl. egy csőhálózatot. Mérnöki feladat, a vízrendszerek működtetése, a vízkészletekkel való napi gazdálkodás, az árvízvédekezés, az ivóvíz szolgáltatás, a vizeink védelme, vagy éppen a vizes élőhelyek fenntartása – jó esetben mérnökök is látják el. Egyre magasabb szintű mérnöki tudásra, matematikai apparátusra – lásd modellezés – IT eszközökre van szükség. És a gyakran a mérnökre háruló érdekegyeztetés akkor fog illeszkedni a társadalom szövetébe, ha jó – igazságos, szubszidiáris és demokratikus – keretrendszerben valósul meg. Erre ad szép, történelmi példát a Tiszavölgyi Társulat 175 évvel ezelőtti létrehozása.

 

Reich Gyula