December 10-én felrobbantották a VITUKI 1976-ban épült toronyépületét, helyén atlétikai stadion épül.

 

Reich Gyula

 

Ledőlt egy szimbólum, a szervezett állami vízügyi tudományos kutatás szimbóluma. Felsorolni is nehéz, hogy a vízügy élvonalbeli gyakorlói közül kik és hányan fordultak meg ott hosszabb-rövidebb ideig. Nem csak magyarok, hiszen nemzetközi konferenciák sora vonzotta ide a világ minden sarkából a legnagyobb koponyákat a vízgazdálkodás különböző területeiről. A világszerte egyszerűen „VITUKI course” néven emlegetett posztgraduális hidrológiai tanfolyamon 80 ország hallgatói vettek részt, közel négy évtizeden keresztül, ez ma is a VITUKI nemzetközi ismertségének egyik gyökere. És ki mindenki, hány Kossuth-díjas művész lépett fel a kongresszusi teremben az évvégi/ farsangi rendezvényeken!

A VITUKI (Vízgazdálkodási Kutató Intézet, később Központ) a magyar vízgazdálkodás legnagyobb kutatóhelye, legnagyobb információbázisa, a Duna völgyi országok közötti két-és többoldalú vízügyi együttműködés tekintélyes résztvevője, az ENSZ különböző szakosított szerveiben és más szakmai szervezetekben végzett munkájával nemzetközi rangot kivívott szervezet – volt. Utódja és folytatója volt annak a kutató és dokumentációs munkának, amely sok évszázada folyik hazánkban a víz és a vízviszonyok törvényszerűségeinek megismerésére, hiszen a vízzel való gazdálkodás, benne például az árvízvédekezés nem katasztrófavédelem, hanem a Kárpát-medence mindennapos üzemeltetési feladata.

Magyarországon a legrégibb árvízi feljegyzés 1012-ből való, később a török hódoltság utáni mappációk sok vízrajzi megfigyelésre is támaszkodtak. A rendszeres dunai vízállásészlelés 1823-ban indult meg, 1856-tól a Tiszán is rendszeres – nyilvános – árvízi vízállás közlés indult. Sorolhatnánk tovább a szervezett kutatássá válás fő állomásait, míg 1886-ban az Országos Vízépítészeti Igazgatóságon megalakult a Péch József által vezetett Vízrajzi Osztály. Kezdetben a szűk értelemben vett vízrajzi feladatokat látta el (szervezte az észlelést, begyűjtötte és rendszerezte, közreadta az adatokat). Az idők során a munkája egyre jobban kiterjedt az alap és alkalmazott kutatásra és különböző tudományos szolgáltatásokra (pl. különböző mérő- és egyéb berendezések hitelesítése, állami projektekkel kapcsolatos hidraulikai és egyéb vizsgálatok). A fejlődés új szakaszát jelentette, hogy 1952-ben önálló szervezetté alakították és létrejött a VITUKI. Ez ért dicstelen véget 2012-ben, amikor mondvacsinált indokokkal a szakmai felügyeletet akkor ellátó Illés Zoltán államtitkársága idején végelszámolást rendeltek el.  Mindezt a gyorsuló klímaváltozás – melynek talán legérzékenyebb közege a víz – közepette. A gyakorló mérnökök is nap, mint nap érzik ennek a hiányát, a megalapozott hidrológiai, vízkészlet-gazdálkodási, vagy vízminőségi adatokhoz való hozzáférés nehézségeit.

Persze nem szűnt meg hazánkban a vízügyi kutatás, de mozaikokra esett szét, irányok és súlypontok nélkülivé vált. Egyetemi tanszékek, akadémiai kutató helyek, még magán cégek is elkötelezettséggel és esetenként elismerésre méltó eredményekkel vitték tovább a zászlót (gyakran koordinálatlan pályázati lehetőségekbe kapaszkodva). És ez nagy tiszteletet érdemel, de nem elég! Nem véletlenül állapítja meg a Kormány Nemzeti Vízstratégiája (a Kvassay Jenő Terv), hogy „a vízzel való gazdálkodás elkerülhetetlen szemléletváltásának elemi feltétele (i) a tudományos megalapozottság, (ii) a megvalósításhoz a kutatásban gyökerező innováció, (iii) a napi működésnek pedig a tudományos szolgáltatások megléte. Az újjáépítendő kutatásnak komplexnek kell lennie, a hidrológiai alapoktól a hidroökonómiáig kell terjednie, és egyben jelentős szerepet kell vállalnia az ország még mindig számottevő, de kiaknázatlan hidrológiai potenciáljának feltárásában és hasznosításában.” Fontos lépések történtek ez irányba, de a szervezett állami vízügyi kutatás intézményes reorganizálása nem igazán látszik a célok között. Ezért is veszünk szomorúan búcsút a VITUKI-t megszűntében is szimbolizáló toronytól.

 

 

Nyitókép: VITUKI, mozaikkép az első hazai vízépítési kisminta-kísérletről / fotó: Fortepan

 

Fotó: Vadász Jenő