Pályájuk egy időben párhuzamosan, egymás mellett futott, aztán egyszer’ s mindenkorra elváltak útjaik. Kettejük közül Dégen Imre volt az idősebb. Persze nem sokkal, mindössze két nappal. Eltérő világlátásuk, életpályájuk a magyar történelem igencsak kanyargós útját tükrözi vissza.

Mosonyi (helyesebben Mahler Emil, mert ilyen néven született, ám diplomáját már az 1934-ben magyarosított Mosonyi névre állították ki) Budapesten, míg Dégen Miskolcon született mindketten szolid polgári családban. Mérnöki tanulmányaikat 1934-ben fejezték be, Dégen – a numerus clausus miatt – a prágai német egyetemen kezdett, majd Bécsben kapott diplomát. Mosonyinak e tekintetben nem kellett messzire mennie, ő a budapesti műegyetemet végezte el. Amíg Dégen Imre mérnöki diplomájával idehaza vállalt munkát különböző magán cégeknél, addig Mosonyi mérnöki karrierje gyorsan szárba szökkent. A kezdetben műegyetemi tanársegéd képességeit gyorsan felismerte az állami vízügyi szolgálat, s előbb az Öntözésügyi Hivatal mérnöke lett, majd 1943-ban a Vízierőügyi Hivatal főnökévé nevezték ki. A háborús összeomlás Dégen Imre számára valódi felszabadulást jelentett, Mosonyi pedig egy új politikai rendszer kialakulásának lett részese. Miután Hivatala éppen az 1940-es évek elején újra magyar fennhatóság alá került kárpátaljai és részben erdélyi vízkészletek tározásának felmérését és lehetséges öntözési, valamint vízenergiai hasznosítását kapta fő feladatának, ennek folytatása az új világban okafogyottá vált, s 1946 után Mosonyi már a tiszai vízerőmű terveit készítette elő. 1948-ban a vízügyek államosítása az ő Hivatalát is érintette, s Mosonyi, mint a vízerőhasznosítás megbecsült szakértője az OVgH tervezési főosztályvezetője lett. Eközben Dégen Imre az 1945-ös földreform műszaki munkálatainak egyik irányítója volt, ami együtt járt a politikai mozgalmakba való bekapcsolódásával. A tehetséges fiatal mérnök 1948-ban a Szövetkezeti Hitelintézet, ill. a Magyar Országos Szövetkezeti Központ vezérigazgatója, majd SZÖVOSZ főtitkára, utóbb (1954-ben) elnöke lett. További pályafutására is kiható kapcsolatai ebben az időszakban keletkeztek, beosztott munkatársa volt pl. Nyers Rezső, de a termelőszövetkezetek kérdéseivel foglalkozó Fehér Lajossal is közvetlen összeköttetésbe került.

A vízüggyel Dégen Imre 1955 végén került kapcsolatba, amikor az 1954. évi dunai árvíz során elkövetett szakmai hibák miatt elődjét menesztették és őt nevezték ki a OVF élére. Ez idő alatt Mosonyi is szép karriert futott be. Jóllehet személyes adottságai alkalmassá tehették volna, hogy akár ő legyen az új főigazgató, de vallásos elkötelezettsége, polgári származása, s a régi rendben betöltött magas tisztsége, pártonkívülisége minden bizonnyal eleve lehúzták őt a jelöltek listájáról. Viszont a műegyetemen katedrát kaphatott, hiszen nagy tudású és legendásan jó előadó volt, óráira mindig megtelt a nagyelőadó terme. Szinte halmozta a vezető pozíciókat, a Magyar Hidrológiai Társaság elnöke, a VIZITERV-nek, ill. elődszervezetének igazgatója, a tiszalöki vízlépcső építkezésének létesítményi főmérnöke, Kossuth-díjas, akadémikus, az első vízgazdálkodási keretterv kidolgozásának irányítója, szóval szinte mindent elért, amit akkoriban egy politikai rendszeren kívül álló, de azzal szakmai alapon együttműködő tudós vízmérnök elérhetett.

És akkor jött az 1956-os forradalom. Az OVF főigazgatója hagyta magát sodortatni az árral, igaz, a nevével megjelent október 31-i utasításokon nem volt ott a kézjele, csak az „s.k.” (saját kezűleg) betűjel… Mosonyi Emil ezzel szemben a forrongó és lelkes hallgatók előtt nagy tetszéssel fogadott beszédet tartott az egyetemen. Be is választották az ÉKME forradalmi bizottságába. Mosonyi persze – habitusának megfelelően – inkább csitítani igyekezett a radikális hangadókat, de utóbb ezt sem írták a javára. Az 1957-es első felében még lehetősége nyílott arra, hogy a megkezdett félévet befejezze hallgatóival, ám ezt követően „mint egy kutyát” rúgták ki az egyetemről…

Dégen Imre és Mosonyi Emil ettől kezdve párhuzamos („felső” és „alsó”) pályán futottak nyolc éven át. Mosonyinak nemcsak az egyetemről kellett távoznia, hanem leváltották a VIZITERV éléről is, s maga is megvallotta, sok tekintetben Dégen Imrének köszönhette, hogy nem került börtönbe. Dégen lehetővé tette számára, hogy korábbi cégénél igazgatóhelyettesként végezze ugyanazt a munkát, amit korábban, s ezek mellett a VITUKI igazgatójától, Stelczer Károlytól is kapott egy helyettesi felkérést, amit örömmel elfogadott. Csak, amit a legszívesebben csinált volna – a műegyetemi oktatásba nem engedték többé visszatérni.

Hogy Dégen Imrének mi volt a véleménye Mosonyiról, azt nem tudjuk, mert 1977-ben egy autóbaleset következtében hunyt el, Mosonyi Emillel viszont egy többórás életút-interjú készült, amit a Duna Múzeum archívuma őriz. Mosonyi ebben elismerte Dégen menedzseri kvalitásait, de, egy beszélgetésből idézek „megértem azt, hogy ti Dégent magasra emelitek, de azzal nem értek egyet, ha Dégenből tudóst is csináltok…”. Igen, Dégen Imre Mosonyi szakértelmét a legteljesebb mértékben használta (Mosonyi szerint kihasználta), de – amint ezt az OVH elnök „nyugdíjba buktatása” előtti pártvizsgálat is a terhére rótta – Dégen a politikai megbízhatóságot háttérbe szorítva igencsak megbecsülte a használható szakembereket maga körül. Még azokat is, akik 1956-ban megégették magukat, vagy nyíltan vállalták vallásos meggyőződésüket.

OVF-es pozícióba kerülésekor Dégen Imre nem volt vízügyi szakember, de okos mérnökember lévén a hiányt hamarosan pótolta és nemcsak politikai kinevezett főnökként, hanem szakemberként is egyenrangú társa lett a tapasztalt mérnökökből álló felső vízügyi vezérkarnak. Ambiciózus ember lévén arra törekedett, hogy valamennyi vízgazdálkodással összefüggő ügy az OVH felügyelete alá kerüljön. Ezzel megvalósította a hazai vizekkel kapcsolatos egységes – azaz mennyiségi és minőségi – mai kifejezéssel élve integrált vízgazdálkodást, s elindítója volt a vízi környezetvédelem ügyének is. Mindez mára dezintegrálttá vált…

Mosonyi, aki az 1957-et követő szűk egy évtizedben növekvő nemzetközi elismertséget szerzett, mint FAO szakértő, és ICID alelnök – egyre kevésbé tudta hazai háttérbe szorítását elviselni, ahogy ő fogalmazott a „súgó szerepét” játszani Dégen Imre mögött. Végül 1965-ben, OVH engedély nélkül elfogadta az akkor nyugatnémet karlsruhe-i műegyetem meghívását és feleségével együtt az ottani vízépítési tanszék professzoraként Karlsruhé-ban telepedett le. A tudományos és mérnöki világ addig csak félig nyitott kapuja szélesre tárult előtte, s az elkövetkező évtizedekben a legismertebb, s szakemberként talán a legtöbbet utazó magyar vízügyi szakember lett világszerte.

Dégen Imre a következő időszakban az 1965. évi dunai, majd az 1970-es tiszai árvíz – körülményekhez képest – sikeres védekezéséért a kormányzaton belül komoly tekintélyre, s ami ezzel óhatatlanul együtt járt „irigyek hadára” is szert tett. Nem tudtak ellene tenni semmi érdemlegeset, mert a Párt felső vezetésében ott volt Fehér Lajos és Nyers Rezső, ráadásul az akkortájt bontakozóban lévő „új gazdasági mechanizmus” egyik híveként Dégen Imre is sokat tett a vízgazdálkodás szervezeti kereteinek ésszerűsítésére, a tervgazdálkodás rugalmasságának biztosítása terén. Amikor a politikai ellentábor a reformerek elképzeléseit blokkolni kezdte, ráadásul Dégen politikai hátországának személyes tartóoszlopai (Fehér, Nyers, Fock Jenő és társaik) lassan „kipontozódtak” a politikai ringből, megindult a politikai támadás ellene is. Akik korábban sérelmeket szenvedtek tőle, azok 1974/75-ben kezdeményezői voltak a pártvizsgálatnak, az államtitkár nyugdíjaztatásának.

Dégen Imre és Mosonyi Emil együttműködésük idején valószínűleg nem különösebben kedvelték egymást. Dégen talán irigyelhette a nagy tudású, színes egyéniségű, ám mindvégig polgári beállítottságú volt professzort. Mosonyi pedig a jó pártkapcsolatokkal, kiváló menedzseri képességekkel rendelkező, néha talán a machiavellisztikus megoldásoktól sem visszariadó vízügyi első ember túlzottan ambiciózus ténykedését figyelte bizalmatlanul. De az utókornak nem kell egyikük vagy másikuk pártjára állva elvetni munkásságukat. Működésük nyomai a magyar vízgazdálkodás 20. századi történetében megkerülhetetlenek.

Fejér László