November 27-én lenne 100 éves Szabó János, az MTA rendes tagja, építőmérnök-generációk tanítómestere, az iskolateremtő tudós, a nagyműveltségű, mélyen humánus, ragyogó szellemiségű ember.

 

Kurutzné Kovács Márta, az MTA rendes tagja

1920. november 27-én született egy ötgyermekes vízivárosi család harmadik gyermekeként. Apai nagyapja és édesapja szabómester volt, anyai nagyapja kiváló budai építőmester, édesanyja polgári iskolai tanár volt. 10 éves korában a II. kerületi Királyi Egyetemi Katolikus Reálgimnáziumba került, ahol korán kitűnt a matematika iránti érzéke. Az 1938-ban letett érettségi után beiratkozott a József Nádor Műegyetem Kultúrmérnöki Karára, ahol érdeklődése egyre inkább a hídépítés mechanikai problémái felé fordult. Mihailich és Kossalka professzorok a legjobb hallgatóik között tartották számon. Ugyancsak nagy hatást tettek rá „A hídépítés válogatott fejezetei” című kurzus előadói, Menyhárd István és Mistéth Endre, s ez arra indította, hogy még a diploma előtt tervezőirodában helyezkedjék el.

Sávoly Pál – az Erzsébet-híd későbbi tervezője – mérnöki irodájában többek között az Árpád-híd margitszigeti lejárójának vasbeton szerkezete, és a MABI – ma Kútvölgyi – kórház vasbeton elemeinek tervezési munkáinál a statikai számításokban működött közre. Eközben szerezte meg a diplomáját 1943-ban.

1943 őszén behívták katonának a szentendrei vasútépítő ezredhez. Itt kezdetben a Zirc és Dudar közötti vasútvonal tervezésén dolgozott, majd a háborús kárt szenvedett vasútállomány helyreállítása volt a feladata. 1945 májusában hadifogságba esett. Két és fél évet húzott le a Krim félszigeten, nem messze Jaltától. Kezdetben a fizikai leromlás végső határán, később kissé jobb körülmények között, de mindvégig dolgozott. A jaltai építőipari vállalat mindenes mérnökeként építésvezetéssel bízták meg, a magyar hadifoglyok munkáját kellett megszerveznie.

A hadifogság alatt egész további életét meghatározó sorsfordító szemlélettel gazdagodott. Megfogalmazódott benne a vezérelv: az ember nem élhet úgy a társadalomban, hogy ne érezze szükségét valamiféle közös ügy iránti elkötelezettségnek.

A hadifogságból hazatérve a romba dőlt Budapest várta. Újból belevetette magát a műszaki tervezésbe. Számos megsérült és vadonatúj épület tartószerkezeteinek tervezését végezte, egyre felelősebb beosztásban, majd 1949-ben rövid időre az Építésügyi Minisztérium Iparoktatási Osztályának vezetője lett. Egyidejűleg bekapcsolódott a Közlekedéstudományi Egyesület munkájába, és az Építők Szakszervezetében matematikát tanított a pallérképző tanfolyamokon. Még 1949-ben átkerült a Haditechnikai Intézetbe kutatónak, először polgári alkalmazottként, majd hivatásos tisztként. Itt anyagvizsgálattal foglalkozott, ami a további mérnöki tevékenységére döntő befolyást gyakorolt. De nem foglalkozhatott sokáig a kutatással, mert az 1950-ben szerveződő iparfejlesztési feladatok a köz szolgálatába állították: kérése ellenére megbízták a Közlekedési és Postaügyi Minisztériumban a Műszaki Tervezési Főosztály megszervezésével. Ekkor még 30 esztendős sem volt!

Szervező munkája során egyre világosabbá vált előtte, hogy az építőiparban és a közlekedésben erőteljesebb és szervezettebb munkára van szükség a tervezésben és az irányításban egyaránt. Szervező munkája eredményeként a KPM tervezővállalatainál nagy tudású, kiváló szakembergárda alakult ki, és olyan nagyszerű intézményekkel való jó együttműködés jött létre, mint az Út- és Vasúttervező, a Mélyépítési Tervező vagy a Metró Tervező Vállalat. Megérett tehát a helyzet arra, hogy az erőket az Építési Minisztérium irányítása alá csoportosítsák, s a program szervezőjét és motorját más munkakörbe helyezzék. Így került 1955-ben – minden tiltakozása ellenére – az akkor még egészen fiatal Város- és Községgazdálkodási Minisztériumba csoportfőnöknek. Itt azután mindent elölről kellett kezdenie, de alkalma nyílt arra, hogy a kultúrmérnöki szakma más területeivel is megismerkedjék: a vízellátás, csatornázás és szennyvízelvezetés terén.

A sors különös játéka talán, hogy élete meghatározó találkozása egy rendkívüli emberrel egy tragédia nyomán jött létre, és kapcsolatuk ugyancsak tragédiával ért véget. 1951-ben az egyik híd építésénél emberéletet is követelő baleset történt. Egy nagyméretű szerkezeti elem, melyet nagy terhek viselésére terveztek, a beemelés közben – csupán a saját súlyának hatására – kifordult, és lezuhant.  Az okot kutatva Szabó János felkereste a Műegyetemen Egerváry Jenő matematika professzort, aki egy egyszerű matematikai modell segítségével kimutatta, hogy a tervezéshez képest a beemeléskor megváltozott peremfeltételek indokolják a stabilitásvesztést. Ez az intermezzo mély nyomokat hagyott benne, és matematikai kíváncsiságát végképp felcsigázta. A szakvélemény kidolgozása folyamán kapcsolatuk elmélyült, és Egerváry meghívta a tanszékére, hogy a numerikus matematika módszereiről tartson előadásokat. Ezt követően, 1953-1958 között a Mérnöki Kar Matematika Tanszékén Egerváry mellett félállású adjunktus lett.

Ekkoriban az enyhülés szelei azt kezdték susogni, hogy a kibernetika talán mégsem amerikai áltudomány, így érdemes lesz a numerikus módszerekkel, és elsősorban a mátrixaritmetikával, ezzel a különlegesen kézenfekvő jelrendszerrel foglalkozni. A számítástechnika – hazánkban akkor még nem sejthető méretű – forradalmának előszele már benne volt a levegőben. Ma már tudjuk, hogy Egerváry professzornak az 1953. január 5-i akadémiai felolvasó ülésen a mátrixfüggvények kanonikus előállításáról és alkalmazásáról elhangzott csodálatos előadása a numerikus mechanika hazai születésnapjának tekinthető. Szabó János is élvezettel merült bele az új diszciplínába, és egymás után születtek a dolgozatai a mechanikai jelenségeket leíró differenciálegyenletek és a mátrixkalkulus kapcsolatáról. Akkoriban persze nálunk még nem voltak programvezérlésű számítógépek, így a számítási eredményeit kézi meghajtású számológéppel éjszakákon át, rettenthetetlen kitartással végezte. A siker nem maradt el: 1956-ban megvédte a kandidátusi értekezését.

Természetesen a kutatáshoz még egy nélkülözhetetlen kellék szükséges: a nyugodt, kiegyensúlyozott családi háttér. Szabó Jánosnak ekkor már három, később négy gyermeke volt. Aki mindenben társa, támasza, segítsége volt a sokrétű, a családfőt gyakran távolra szólító munkában, az a felesége volt. Aczél Eörs Máriával a háború alatt, 1944-ben kötött házasságot. Egymás után születtek a gyerekek, és a családfőt mindez nem akadályozta a munkában, hisz felesége, aki csodálatos szervezőkészséggel és szorgalommal volt megáldva, minden otthoni gondot levett a válláról.

Az 1956-os esztendő azonban egy másik, súlyosabb megmérettetés éve is volt. Ezt megelőzően – magas állami beosztásából fakadóan is – egyre növekvő gyakorisággal szerzett fájó benyomásokat, egyre kevésbé érezte a biztonságát annak a politikának, amely mellé korábban lehorgonyozta a hajóját. 1956 végén a Város- és Községgazdálkodási Minisztériumot likvidálták, és a 400 fős cég megszüntetésének feladatával őt bízták meg, végül ő is állás nélkül maradt. Bejárt a Matematika Tanszékre, majd később az UVATERV Híd-irodájában kapott állást. Újból Sávoly Pál keze alá került, aki azután is atyai gondoskodással figyelte a sorsát. Itt is lehetővé tette számára, hogy olyan feladatokkal foglalkozzon, amelyek kutatói érdeklődésével összhangban állnak. Mégis úgy érezte, hogy kutatómérnökként nem akar a konstruktőrök terhére lenni, és munkája egy kutatóintézetben gyümölcsözőbb lehet. Ezért 1958-ban elfogadta az Építéstudományi Intézet, az ÉTI ajánlatát, ahol később igazgatóhelyettes, majd igazgató lett.

Az 1958-as esztendő örökké fájó emlék maradt a számára. Ebben az évben történt az a tragikus esemény, amelynek nyomán mesterétől, Egerváry professzortól örökre búcsút kellett vennie. Egy soha meg nem bocsátható és helyre nem hozható félreértés Egerváry professzort olyan ügybe keverte, amelyben alapvető ártatlansága bizonyára hamar kiderült volna. A méltatlan és megalázó helyzetet azonban a talpig férfi nem tudta elviselni, és önkezével véget vetett életének. Vele az az ember szállt sírba, akitől Szabó János a legtöbbet tanulta, és akinek hatása Szabó János pályafutását alapjaiban meghatározta.

Búcsút vett a Matematika Tanszéktől is, és az I. Hídépítési tanszékre került, majd 1960-ben félállású docensi kinevezést kapott a Mechanika Tanszékre. A Hídépítési Tanszékről a Mechanika tanszékre áthozta és korszerűsítette a tartók statikája tárgyat, és a számítógépek tárgyat is bevezette. Nemsokára speciális kurzusokon a tartók elmélete tárgyat is elindította, amely többek között a véges elemek módszerét is tartalmazta.

Közben ÉTI igazgatóként az építőipari kutatás nehézségeivel küszködött. Számos tanulmány született ebben az időben, sok kitűnő kolléga közreműködésével. Egy 1958-as kormányhatározat értelmében kidolgozásra került az első 15 éves lakásfejlesztési terv, amelyben több százezer lakás felépítését irányozták elő az átvett, és részben továbbfejlesztett szovjet házgyári technológia alapján. Ebben az ÉTI-nek is része volt a blokkos építési technológia kidolgozásával. Ugyanebben az időben a nagydoktori disszertációjának anyagával jelentősen előrehaladt, változatlanul az eredeti csapásvonalon: a numerikus módszerek mérnöki alkalmazása területén. Azonban pályafutásának az ÉTI-ben véglegesen, és doktori terveinek átmenetileg egy magas szintű látogatás vetett véget, ismét nem az ő akaratából. 1961-ben felkérést kapott az Építésügyi Minisztérium miniszterhelyettesi posztjára. A feladat nem kisebb volt, mint a hazai lakásépítés iparosítása, a házgyári lakótelep-építés elindítása.  Ellentmondásokkal terhes, nagyon nehéz négy év következett, és a megbízatás 1965-ben saját kezdeményezésére véget is ért. Ettől kezdve teljes munkaidőben a Mechanika Tanszéken dolgozott. Ez az időszak volt hazánkban a számítástechnika hőskora, amelyben úttörő szerepet vállalt, mert korábbi kutatásainak gyümölcse ekkorra fordult termőre: 1964 nyarán megvédte a nagydoktori disszertációját, és a következő évben egyetemi tanárrá nevezték ki.

Az élet feszítő gondjai elől néha el kellett menekülnie. Szabó János számára az ábrahámhegyi nyaraló és a vitorlázás jelentette a biztos menedéket. A víz és a szél, a balatoni levegő mellett szinte újjászületett a kemény munka és a nehéz gondok közepette is.

A Mechanika Tanszéken oroszlánrészt vállalt a mechanika tantárgyainak és kutatási témáinak elkerülhetetlen reformjában: a számítógépes módszerekre való áttérésben, amelyhez a mechanika korábbi analitikus módszereiről a numerikus módszerekre kellett áttérni. Ebben az óriási, a mechanika kutatását és oktatását gyökeresen megváltoztató – bizton mondhatjuk, hogy történelmi jelentőségű – munkában elsősorban az akkori fiatalokra támaszkodott. Szabó János irányítása és aktív részvétele mellett az Építőmérnöki Karon elsőként kezdtek programozni és programokat futtatni, és irányítása alatt a tanszéken sorra születtek a disszertációk.

Ebben az időben került sor a korábban szerencsétlenül kettéválasztott BME és ÉKME újraegyesítésére. Ekkor Csáki Frigyes rektor a tudományos rektorhelyettesi feladattal bízta meg, amelyet örömmel vállalt el. Úgy tűnik tehát, hogy révbe ért a Műegyetemen, de nem sokáig tartott ez a nyugodt, békés kutatási időszak.

1968 táján ugyanis az új mechanizmus szellői kezdtek lengedezni, és egy újabb magas szintű megbízást kapott. 1968 tavaszán kezdődött államigazgatási munkássága utolsó 15 esztendeje, élete legellentmondásosabb szakasza: az Építésügyi és Városfejlesztési Minisztérium miniszterhelyetteseként, majd államtitkáraként. Ekkor 48 éves volt. Ereje teljében, nagy tapasztalatokkal a tarsolyában, az 1968-as változásokban rejlő lehetőségekben bízva látott hozzá egy új műszaki fejlesztési koncepció kialakításához. Az 1970-es évektől a fokozódó demográfiai nyomás és ezzel összefüggésben a várhatóan bekövetkező komolyabb lakáshiány újabb lépés megtételére ösztönözte a kormányt. Ennek következtében számos új házgyár épült, amelyekben már a modernebb, nagyobb teherbírású, nagypaneles lapokat gyártották. Szabó János számára ez az időszak élete legnehezebb időszaka volt. Az ekkor épült panelházaknak a legrosszabb a társadalmi megítélése, mivel a tömegtermelés és a szűkös határidők minden áron való teljesítése sokszor a minőség rovására ment, illetve többségében 8-10 emeletes tömbök épültek, ami miatt zsúfoltság alakult ki, és ez tovább rontotta az emberek közérzetét. 1983-ban, 63 évesen, sok keserű tapasztalattal gazdagodva köszönt le posztjáról, és jött végleg vissza a Műegyetemre. 1984-85 között a Matematikai Tanszékcsoportot vezette.

Nevéhez fűződik a Mérnökmatematikus szakmérnöki szak létrehozása a hatvanas évek végén. A képzéshez előadóként megnyerte más karok kiemelkedő matematika professzorait, mint Rózsa Pált és Fenyő Istvánt. Az Építőmérnöki Kar egyetemi tanárai közül többen az itt kapott útravalóval indultak el a tudományos pályán, és az itt kidolgozott tárgyak adták meg az alapot a 90-es évek elején induló doktori programokhoz is.

Ezenközben aktívan dolgozott a tudományos közéletben is. Évtizedeken át volt az Építés- Építészettudomány című folyóirat főszerkesztője, az IUTAM Magyar Nemzeti Bizottsága és a Magyar Urbanisztikai Társaság elnöke.

1970-ben kiemelkedő tudományos munkássága alapján a Magyar Tudományos Akadémia levelező, majd 1979-ben rendes tagjává választotta. Az MTA Műszaki Tudományok Osztálya elnökhelyettesi és a Műszaki Mechanikai Bizottság elnöki tisztét is ellátta.

Hosszú ideig, egészen a megszűnéséig a Tudományos Minősítő Bizottság elnöke volt.

Főbb kutatási területén, a magas- és hídépítési szerkezetek mechanikája, a rúdszerkezetek állapotváltozás- és stabilitásvizsgálata, a hálók és kábelszerkezetek számítása területén tudományos eredményeit magyar és idegen nyelven 6 szakkönyvben, több mint 100 szakcikkben és számos előadáson ismertette. 1971-ben jelent meg Roller Bélával közösen írt nagysikerű könyve, sokak bibliája: a „Rúdszerkezetek elmélete és számítása”. Kollár Lajossal közösen írt könyve a „Függőtetők számítása” ugyancsak hézagpótló volt.

Számos magas állami kitüntetése mellett szakmai kitüntetései között az 1959-ben kapott Jáky Emlékérmet, az 1973-ban kapott Alpár Érmet, az 1975-ben kapott BME Emlékérmet, és az 1985-ben kapott Állami Díjat említhetjük. 2000-ben, a Tudomány Napján vehette át az Arany János Közalapítvány „Tudományért Nagydíj”-át kimagasló iskolateremtő tevékenységéért és a tudományos utánpótlás területén kifejtett kiemelkedő munkájáért. Valóban, gyümölcsöző munkája nyomán a tanítványai közül – már a második és harmadik generációban is – többen lettek akadémikusok, és a tőle tanult minta alapján ők is tudományos iskolát teremtettek maguk körül.

A családfa pedig időközben egyre terebélyesedett, sorra születtek az unokák. 1987-ben azonban szeretett felesége örökre eltávozott. Az űrt a gyerekek, az unokák és a dédunokák szeretete próbálta betölteni.

1996-tól a Műegyetem professzor emeritusa lett. Nyugdíjasként is aktívan dolgozott a tanszéken, és az ott működő MTA kutatócsoportban. Programokat írt, dolgozatokat publikált, tanácsaival segítette a tanszéki kutatómunkát, és részt vett a tudományos közéletben, mindaddig, amíg az alattomos betegség meg nem törte az aktivitását. A sors különös kegyetlensége, hogy épp azt vette el tőle, ami a legdrágább kincse volt: a briliáns szellemét…

  1. március 15-én türelemmel viselt hosszú betegség után, 92 éves korában hunyt el.

Hogyan lehetne egészen tömören összegezni Szabó János gazdag életpályájának a lényegét? Egy idézettel szeretett költőjétől, Arany Jánostól, amely mindennél ékesebben jellemzi azt az embert, aki napjainkban lenne 100 esztendős:

„Legnagyobb cél pedig, itt, e földi létben,

Ember lenni mindég, minden körülményben.”