Jelenleg a földkerekség minden, önmaga és embertársai iránt felelősséget érző lakosát a koronavírus-járvány elleni védekezés és mellette a gazdaság valamilyen szintű fenntartása foglalja le. De a járvány reményeink szerint elmúlik, és akkor ismét a világfórumok napirendjére kerül a XXI. század legnagyobb problémája, melyből szinte minden más levezethető: a demográfiai bumm, a népességrobbanás.

A XX. század második felében 50 év sem kellett ahhoz, hogy a Föld lakossága megduplázódjon: 3,5-ről 7 milliárdra. Ezen belül India lakossága is megduplázódott 782 milliós növekedéssel, Egyiptomé megháromszorozódott. Közismert, hogy ez a növekedés az európai őslakosság idősödése és fogyása mellett az ún. harmadik világ gyors gyarapodásából származik. (Leggyorsabban Elefántcsontpart lakossága nőtt, Kína népszaporulata a születésszabályozás mellett is 111%-os, összehasonlításként az Egyesült Államoké – elsősorban a bevándorlás következtében – 72%, míg Japáné csupán 36% volt 50 év alatt.) Nemcsak azt fontos tudni, hogy 2040-re várhatóan 9 milliárdan élnek majd a Földön, 2050-re a népesség elérheti, vagy meg is haladhatja a 10 milliárdot, hanem témánk szempontjából igen lényeges a földrészek közötti arány is.

Az ENSZ 2016-os adatai szerint a Föld lakosságának kb. 60%-a ázsiai, 16% afrikai, 10% európai és 13% amerikai, ami 2050-re várhatóan a következőképpen alakul: 55% ázsiai, 25% afrikai és csupán 7% európai, 12% amerikai. Tehát a következő évtizedekben várhatóan Ázsia déli részei, Afrika, Dél-Amerika és a Karib-térség adja a népességnövekedés 97%-át. (Európánál a bevándorlók növekvő száma is figyelembe van véve.)

A gyarapodó népességnek nemcsak az élelmiszer-ellátási igénye, hanem az elérhető életszínvonal iránti igénye is növekszik, ami fokozott termelési kényszerrel és a mainál jóval nagyobb energiaellátási szükséglettel jár.

Az élelmiszer-termelés, az ipari és infrastruktúra-fejlesztés mind-mind létesítési igényeket támaszt. Egyre több embert kell úgy ellátni (egyre több hulladékot is termelve), hogy közöttük egyre nagyobb lehet a képzetlen munkaerő aránya. Vagyis nyilvánvaló, hogy a legnagyobb létesítési igény az ún. harmadik világ országaiban lesz (illetve már most is ott van), ahol sokkal olcsóbb az élőmunka, mint a fejlett technika alkalmazása, és legtöbbször az alacsony technológiai szinthez képest is még alacsonyabb szinten tartják be a létesítésbiztonsági szabályokat. A szakképzetlen munkaerő bízik az ügyességében, fizikai képességében, nem törődik saját biztonságával, az építési vállalkozókat csak a profit érdekli, az építtetőt pedig csak a késztermék ára és minősége. Sajnálatos módon Európában a bevándorlómentalitás is hasonló, pedig itt a létesítésbiztonság igen fontos (lehet) a vállalkozónak, elsősorban nem etikai vagy humanitárius, hanem éppen profitféltési okokból (szeretnék az ügyes ügyvédeket elkerülni).

Érdekességként megemlítjük, hogy a jelenlegi afrikai és ázsiai építésbiztonsági helyzet nagyon hasonlít az 1920–1930-as évekbeli akrobatikus felhőkarcoló-építésekhez az USA-ban, ahol a bevándorló munkások keveset törődtek saját életük kockáztatásával, és ez a vállalkozókat és építtetőket is hidegen hagyta.

A létesítés építési vetülete iránt éppen ott a legkisebb a mennyiségi kereslet, ahol a legmagasabbnak tartjuk a technológiai színvonalat, ahol legjobban szabályozott az építés és legszigorúbbak a biztonsági előírások, vagyis a legfejlettebb országokban, például Észak- és Nyugat-Európában.

Az Európai Unióban a 2013–2018 közötti folyamatos növekedés ellenére sem érte el az építési teljesítmény a 2008-as pénzügyi válság előtti szintet. Magyarország, Lengyelország, Csehország és Szlovákia fejlettebb uniós országokhoz viszonyított nagyarányú növekedése az építőiparban annak is köszönhető, hogy alacsony volt a bázis, amelyhez a %-os fejlődést hasonlítják.

Az új építések helyett a felújítások kerültek előtérbe, a magasépítések helyett a mélyépítések, infrastrukturális beruházások.

A sztárépítészek szemkápráztató épületei vélhetően továbbra is uralni fogják az építőiparról, építészekről szóló médiát, azonban ezek a beruházási érték elhanyagolható százalékát képviselik világméretben. Az életminőséget társadalmi méretekben nem a szuperházak, hanem az utak, gátak, vasutak, ipari, energetikai létesítmények megvalósulási üteme és színvonala befolyásolja. Mindezek következménye és egyben alapfeltétele a mérnöki munka egyre nagyobb térnyerése, a mérnöki-műszaki gondolkodás fontosabbá válása. Az építés tendenciaváltásának megvalósíthatósága, az építési beruházások minősége döntő mértékben függ attól, hogy a társadalmi, politikai, gazdasági vezetés mennyire támaszkodik döntéshozatalában a műszaki értelmiség véleményére, mennyire bízik tanácsaiban.

Gondoljunk csak arra, hogy Magyarországot a feudalizmus elmaradottságából a XIX. század második felében Európa élvonalába repítő fejlődést leginkább meghatározó személyek, Széchenyi István és Baross Gábor sem volt műszaki végzettségű, de komplex műszaki-gazdasági gondolkodásúak voltak, és teljes mértékben támaszkodtak a kor legjobb műszaki értelmiségére. Az építés (átvitt értelemben is) a fejlődés záloga. A rohamosan növekvő mennyiségi igények kielégítése csak a műszaki anyagtudomány fejlesztési eredményeinek széles körű átvételével, a technikai és szervezési fejlesztések általános bevezetésével, ehhez alkalmas szabályozással lehetséges.

Várhatóan tovább nyílik majd a minőségi szint ollója a tömeges építések területén a legfejlettebb és a fejlődő országok teljesítménye között. Az utóbbiak kellő forrás hiányában a mennyiségi igények kiszolgálását vélhetően a minőség csökkentésével, a képzetlen munkaerő nagymértékű felhasználásával tudják majd megoldani, de ezt tekintsük megszüntetendő átmeneti állapotnak.

Most még nem tudhatjuk, hogy az építési piacra milyen végső hatással lesz a jelenlegi epidémia miatti, továbbra is várható világgazdasági visszaesés, de már ezt megelőzően is kedvezőtlenek voltak a kilátások az EU-n belül (beleszámítva Írország, Magyarország és Lengyelország akkori még igen pozitív kilátásait), hiszen 2020–2022-re 1% körüli növekedést vártak, ezen belül Németországban és Franciaországban kb. 2% visszaesést, Finnországban, Svédországban még nagyobb visszaesést prognosztizáltak.

Miközben az EU-ban a lakásépítés növekedését 2019-ben még 0,5%-nak jósolták a 2020–2022-es időszakra, az igények a harmadik világban gyakorlatilag a népszaporulat %-os arányát is meghaladják, hiszen ott a lakhatás erkölcsi-műszaki igényei is nőnek a mennyiségi szempontok mellett. Remélhetőleg növekedni fognak az emberi élet és egészség megőrzése iránti igények is, ami a létesítés biztonsága (az építés közbeni biztonság) gyorsabb erősödésével jár, a létesítmények biztonságának (az elkészült építmények használati biztonságának) javulásával együtt. Nemcsak a magasépítésre, például az állványok és az állványozás biztonságára kell gondolni, hanem a kevesebb beomló bányára, a földmozgás-, cunami- és tájfunálló lakó- és középületekre, ipari létesítményekre, védőfelszerelésben dolgozó gyári munkásokra, egészségesebb munkahelyekre és közintézményekre stb.

A globalista világban a létesítésnek (építésnek) és a munkaerő alkalmazásának, illetve a munkavállalásnak csak igen kevéssé korlátozottak a földrajzi határai. Ez maga után vonja világméretekben nemcsak az építési igények fokozott kiszolgálhatóságát, hanem a létesítés- és létesítménybiztonság általános erősödését, előtérbe kerülését, az építési minőség javulását, ami reményeink szerint világméretekben javítja majd az életminőséget is.

Holló Csaba