A panel szó táblát, lapot jelent, összefügg az előregyártással, a szereléssel. Az építőipart megelőzően az autógyártásra volt jellemző, majd főleg a híradástechnikai termékek kialakítására. De előregyártott lapokból típustervek felhasználásával már építettek Ausztrália betelepítésekor (fémlemezekből), valamint az USA középső és nyugati területeinek meghódításakor (fa­lemezek és épületszerkezetek még középületekhez is). Érthetetlen módon az előregyártás az építőiparban mára csak ipari létesítményeknél elfogadott, máshol pejoratív jelző lett, elfeledve, hogy már az ókori egyiptomiak is így építették a piramisokat és a templomaikat, miként később a görögök is, igaz, kőből és nem vasbetonból. De az Európában egyformának tűnő „szocialista” lakótelepeket jóval megelőzően már épültek magas vályog lakóházakból sűrű beépítésű kolóniák például Jemenben kb. száz éve, de katonatelepeket már a rómaiak is létrehoztak, a középkortól létesültek bányásztelepek, az ipari forradalom termékei a munkástelepek, tisztviselőtelepek, vasutastelepek, amelyek szép számmal épültek Magyarországon is a házgyári paneles építéstechnológiát megelőző százötven évben. A lakótelep, a tömeges lakásépítés a szociális gondolkodás terméke, de le kell szögeznünk, hogy kialakulásának nincs köze pártpolitikai rendszerekhez, és teljesen függetlenül alakítható ki az éppen divatos vagy államilag támogatott építéstechnológiától.

A lakótelepek formai kialakítása mindig az építészi kvalitásoktól és az aktuál­politika beleszólásának hatásától függött, hiszen téglafalazatokkal épültek a szocreál lakótelepeink, például Sztálinváros, Kazincbarcika, de ezzel a technológiával készült a XX. század első felében több tisztviselőtelep is, például a Wekerletelep. De a vázas-paneles lakásépítés fa- és fémvázzal, fa fal- és födémpanelekkel ma is jellemző elsősorban Németország, az Egyesült Államok, Kanada családiház-építésére. A Magyar értelmező szótár egyértelműen (és jól) határozza meg a lakótelep fogalmát: „Olyan épületegyüttes, mely egyetlen építési akció során, rövid idő alatt jön létre, általában meghatározott társadalmi réteg vagy rétegcsoport számára, s mely a település kialakult szövetétől elkülönül.” Ezzel szemben teljesen félrevezető a KSH 2005-ben kiadott (a korábbi, 1980-as és 1987-es jó megfogalmazást elrontó) definíciója: „Az utóbbi évtizedekben többnyire házgyári technológiával épített középmagas és magas lakóházak, házsorok együttese.” Ez a paneles szerkezetű lakóházakból kialakított lakótelepek meghatározása. A KSH szerint ilyen 10 ezer lakos fölötti lakótelep Magyarországon 36 található, ebből 8 Budapesten, 4 Szegeden, 3–3 Miskolcon és Pécsett, 2–2 Győrben, Debrecenben, ­Székesfehérváron és Nyíregyházán; 1–1 tíz megyei jogú városunkban. Bár a lakótelepek lakosságának létszáma csökkenő tendenciájú, ez a szám azonban lakótelepenként csak néhány tíz vagy néhány száz fő, tehát arányaiban jelentéktelen. A jelzett 36 lakótelepen 732 786 fő élt a KSH 2001. évi adatai szerint, az 1990-es statisztika szerint a panellakásban élők száma összesen 1 383 000 fő volt, az összesen lakásban élők (9 973 000 fő) 13,9%-a. Az arány számottevően nem módosult azóta. Európában kb. 56 millió lakótelepi lakás található (a KSH 2005. évi fogalmai szerint, de Nyugat-Európában nem az utóbbi évtizedekben, hanem elsősorban 1945–1960 között épültek), melyekben 176 millió ember él.

Azért, mert valamit lakóparknak nevezünk, az még valójában (lehet) lakótelep. Ne feledjük, hogy egy lakótelep minőségét alapvetően a helyi közállapotok fogják meghatározni, vagyis a közbiztonság, a közutak, közművek, közparkok minősége és állaga, a lakóközösség szociális állapota, közhangulata, és soha nem a lakóházak tartószerkezetének típusa.

Szociális szükséglet szülte építéstechnológia

Szükség volt-e a házgyári technológia bevezetésére Magyarországon? Nyugat-Európában a második világháború után rájöttek, hogy a hatalmas mértékű lakáshiány pótlása csak az autóiparból átvett sorozatgyártási, előregyártási és -szerelési technológiával lehetséges. Elsősorban Franciaországban, Angliában, majd a skandináv államokban alapították meg a házgyárakat. (Franciaországban 1946-ban a Cauvet-rendszert vezették be, majd 1948-tól Raymond Camus szabadalmaztatta a „nehéz előgyártmányok” építési rendszerét. Ez utóbbit „vették át” a Szovjetunióban az 1950-es évek második felében.)

Magyarországon hagyományos technológiával gyógyították a háborús sebeket, és a nagyarányú iparosítás munkaerő-szükségletének városi lakhatását megoldandó így próbálták megépíteni a „szocialista városokat”, a munkáslakótelepeket. Mindez kevésnek bizonyult, maradt a nagy lakásínség. 1958-ban az országban 15 éves lakásépítési programot hirdettek 1 millió lakás felépítésére, aminek 30%-a állami célcsoportos beruházás volt. Meg kell jegyezni, hogy 1920–1945 között az országban csak kb. ötezer új lakás épült, így az új terv megvalósíthatatlannak tűnt, és házgyári technológia nélkül megvalósíthatatlan is lett volna. Ekkor (1958) a lakásállomány 2,8 millió volt, s végül a terv, ha nem is 15 év alatt, hanem kb. 20–25 év alatt valóban teljesült, miközben több mint 300 ezer korszerűtlen lakást elbontottak. 1978-ban az összlakásszámot már 3,2 millióban adták meg. (A KSH 1990. évi adatai szerint a lakások száma már 3,99 millió volt.)

Nagyon fontos figyelembe venni, hogy 1960-ban az ország lakosságának 79,8%-a komfort nélküli lakásban lakott, ami 1980-ra 37,7%-ra csökkent. Nyilvánvalóan a házgyári lakások összkomfortossága óriási színvonal-emelkedést jelentett a lakásminőségben. 1960-ban 100 lakásra 349 lakos jutott, ami 1980-ra 292 főre csökkent. Ekkor a lakásépítésben az állami részarány meghaladta a 80%-ot.

1978-ban már a korszerű lakások közé sorolták az összes lakás 16%-át. Ebbe beleszámították a paneles szerkezetűeken kívül a csúszózsalus, kúszózsalus, liftslab és könnyűszerkezetes technológiával épült lakásokat is, melyek száma kb. 330 ezer volt. A lakások jó belső kialakítását nemcsak a technológia (teherhordó falakkal zárt cellák, a födémpanelek korlátozott fesztávolsága) befolyásolta, hanem az aktuálpolitika, amely meghatározta, hogy egy lakótelepen bizonyos szobaszámú lakásokból mennyinek kell épülnie. A szobának 12 m2 fölöttinek kellett lennie, az alatt ½ szobának számított, szobánként 2 fő lakossal kellett számolni. A tervezést a bűvös MGN (műszaki gazdasági normatíva) határozta meg. A lakások átlagos alapterülete 1973-ban 53,0 m2, 1976-ban 54,2 m2, 1983-ban 55,0 m2 lehetett. A leggyakoribb a 4F (4 férőhelyes) lakás volt, ami jellemzően kétszobás, 54 m2 alapterületű. 1973-ban vezették be az egységes csomóponti rendszert a Típustervező Intézet (TTI) típustervei szerint. Az akkor készült házgyári típusterveket 5 év időtartamú sorozatgyártásra terveztük. A típustervet készítő legtöbb tervezővállalatnál (paneles szerkezetű épületek típusterveit csak az arra minisztériumi engedéllyel rendelkező tervezőintézetek készíthették) először 1978-ra, majd 1983-ra el is készültek a korszerűsített típustervek, az 1980-as években már terveztünk vázpaneles vegyes szerkezetű változatokat is, azonban ezeket már nem vezették be, nem alkalmazták, legfeljebb egyedi épületekként. Ennek oka az volt, hogy a gyártók nem akartak technológiát váltani, aminek lehetett pénzügyi indoka is, de az is, hogy a fellegekben járó terveket (a lakásépítésben legyen 94% az állami részarány) már így sem tudták teljesíteni, aminek következtében minőségi romlás, lazuló műszaki ellenőrzés is tetten érhető volt. Egyidejűleg egyre nagyobb társadalmi igény volt a homlokzatgazdagításra, a lakótelep közszolgáltatásainak minőségi javítására, és elkerülhetetlen volt (a szocialista országokat meglepetésként ért „begyűrűző” olajválság hatására) foglalkozni a hőtechnikai, energetikai igények változtatásával. Az 1980-as évek második felében már megkezdtük a felújítások tervezését is, hiszen a típustervezés időszakában szekunder és tercier szerkezetek (térelhatárolások, installációk, gépészeti berendezések) erkölcsi élettartamát általában húsz évben adtuk meg. (Szerencsére az erkölcsi kopás és a fizikai élettartam nem azonos időintervallumot jelöl, de ez nem jelenti azt, hogy ne lenne már régen aktuális valamennyi „korszerű technológiá­val” épültnek mondott lakóház felújításával behatóan foglalkozni – elsősorban épületgépészeti szempontokat vizsgálva.) Nem szabad figyelmen kívül hagyni: környezetvédelmi szempontból is nagy volt az előrelépés azáltal, hogy a szocreál lakótelepek házainak tervezett egyedi kályhafűtése helyett a paneles házak lakásait távfűtéssel látták el. A lakótelepekhez kötelezően rendelték hozzá a szintén korszerű szerkezetűnek mondott közellátási intézményeket, melyek a lakók korábbi életminőségét jelentősen javították. 

A paneles szerkezetű lakások épített mennyisége (KSH-adatok)

A paneles szerkezetű lakások területi megoszlása (KSH-adatok)

Szovjet-e a szovjet típus?

Sokszor hangzott el a múltban (és sokan most is ebben a hitben vannak), hogy Magyarországon a szovjet házgyári rendszert vettük át, és ez sok hiba forrása. De ez egyáltalán nem így van. Az első kísérleti jellegű panelházak (például Budafokon, majd Dunaújvárosban) homlokzatai kísértetiesen hasonlítanak a francia Camus-rendszerű többszintes lakóházak 1950-es évekbeli típusterveihez. Az első paneles lakóházak elemei poligon üzemekben készültek (1960–63) Camus-rendszerű egyszerű csomópontokkal. Ezt „vették át” a Szovjet­unió házgyárai is, amelyekből már kb. 300 üzemelt 1960-ban. Amivel szovjetté tették, abból mi semmit nem vettünk át (2,50–2,55 m belmagasság, földpadlós, funkció nélküli, ún. orosz pince, garzonlakásos típusterv középfolyosó végén lévő közös WC-helyiséggel, egycellás lakások stb.). Kezdetben sajnos mi is túl kis falközméretre terveztünk (3,30 m raszterméret), és a későbbiekben a harántfalaknak 3,60 m rasztertengely távolsága (ez volt az általános) is kevéssé felelt meg a lakhatási igényeknek. (A később alapított kecskeméti és veszprémi házgyárakban már alkalmaztak nagyobb fesztávolságot is, de például Csehszlovákiában kezdettől nagyobbak voltak a falközméretek, ezért ezeken a helyeken ma is kevesebb a panasz a panellakások belső kialakíthatóságára.) A harántfalak csoportzsaluban való gyártása sem szovjet találmány volt. Tehát mi nem szovjet rendszert vettünk át, csak szocialista módon a Szovjetunión keresztül szereztük be a Camus-rendszert, így nem volt kötelezettségünk Franciaország felé a licenchasználat miatt, és hálásak lehettünk a nagy tanítómesterünknek.

Lehet, hogy licencokai voltak annak is, hogy nem Larsen–Nielsen-típusú házgyári rendszert alkalmaztunk általánosan Magyarországon, annak ellenére, hogy az első tényleges házgyári épületek ebből a rendszerből épültek. Ez volt a típusterméke a ferencvárosi házgyárnak (BHK II.), ebből épült a Füredi úti lakótelep (az ország legnagyobb paneles lakótelepe, 58 300 fő fölötti lakossággal) jelentős része, de ilyen házak láthatók az Árpád híd pesti hídfője mellett, Budatétényben stb. Be kell látni, hogy szerkezetileg sem volt ez a rendszer Magyarországon tömeggyártásra való, ugyanis az előnyeit nem tudtuk kihasználni. Jellemzője, hogy homlokzata nem teherhordó, a homlokzati falpanel két harántfalra van felakasztva. Hosszmerevítését középfolyosó menti hosszfalak biztosítják. A homlokzati falpanel kialakítása, homlokzati megjelenése meglehetősen kötetlen, elvileg a divat változásának megfelelően akár cserélni is lehetne, azonban nálunk a házgyár csak egyféle ablakos elemet gyártott. Felszerelése is több precizitást igényelt, mint a teherhordó homlokzati elemeké. A kezdetben típustervi szinten alkalmazott körüreges födém pedig nem házgyári technológia, a kis falközméretre nem is gazdaságos, és erre a termékre nagy szükség volt az egyedi lakásépítéseknél is.

Már az első házgyári típustermékeket (például BHK I. házgyár Budapesten, a Szentendrei úton) a Típustervező Intézet által kiadott tervek alapján gyártották (nem szovjet tervek alapján). A hazai tervezési rendszer elsősorban konzultációk során fejlődött, ebben elévülhetetlen szerepe volt Gilyén Jenő Kossuth-díjas mérnöknek. 1972-től már műszaki előírás (ME95-72) szabályozta a tervezést, gyártást. A londoni gázrobbanás és a bukaresti földrengés hatására (1977) tovább szigorodtak a tervezési előírások, és a térbeli lemezvázas rendszerek a rendkívüli terhekre történt méretezések hatására is a legbiztonságosabb zárt építési rendszerré váltak.

A házgyári lakásépítés fénykorában is nagyon sok lakás épült egyéb, akkor korszerűnek mondott és hagyományos technológiával is. A legtöbb lakást 1976-ban adták át: 93 905 db-ot. A lakásépítés volumene nem hasonlítható a jelenlegihez, miként a lakásokkal szemben támasztott mai funkcionális és komfortigények sem. Az mindenesetre teljes biztonsággal kijelenthető, hogy a paneles lakásépítési technológia nélkül ma az ország lakosságának jelentős része nem tudna összkomfortos lakásban élni. Ezeket azonban egy bizonyos életszínvonalhoz tervezték, és adott technikai szinten szerelték fel, egy akkor igényelt komfortfokozatot biztosítotva. Ahhoz, hogy az ilyen házakat tartalmazó lakótelepek ne váljanak idővel szellemvárosokká, nem szabad megfeledkezni a felújításokról, a lakásminőség javítását célzó korszerűsítésről – ami egyre kevésbé képzelhető el állami támogatás nélkül, és egyre sürgetőbb.