A jogosultságok megítélésének módja, rendszere és a mérnöki piacon ezzel összefüggésben tapasztalható jelenségek óhatatlanul kérdéseket vetnek fel. A mai helyzet összességében és már rövid távon is kedvezőtlen. Ezért e kérdések megválaszolása nem egy-egy kamarai tag feladata, és sok vonatkozásban akár a mérnök- és építészkamarán is túlmutathat, azonban Zielinski Szilárd, Ybl Miklós és sok-sok kiváló magyar mérnök és építész szellemiségének jegyében szükséges és nem halogatható feladat.

 

A mérnöki jogosultságok körét, feltételrendszerét, nyilvántartását érintő jogszabályok számos alkalommal változtak. A változásokat jellemzően a törvényalkotói szándékok határozták meg, a Magyar Mérnök Kamara és a Magyar Építész Kamara jelentős taglétszáma, a mérnökök és építészek ország fejlődésben betöltött fontos szerepe ellenére a döntéshozók és a két műszaki kamara közötti érdemi párbeszéd korlátozott volt. A kamarai tevékenység e tekintetben alapvetően a változások követésére korlátozódott. A jogosultságok szabályozása egyre bonyolultabbá vált, ami már rövid távon is kedvezőtlen hatással van a mérnökök piaci jelenlétére. A jogosultságok rendszere a rendeletekben foglalt szabályozáson alapul, azonban számos egyéb tényező is befolyásolja, s ezek közvetett vagy közvetlen kapcsolatban vannak a mérnöki piac jelenségeivel.

Tekintettel arra, hogy a mérnöki kamara kiváló lapjában van lehetőségem gondolataim megosztására, az MMK-t példának választva térek vissza a bennem a jogosultságok terén felvetődött kérdésekre.

A cikk írásásra készülve igyekeztem alaposan feltárni a kamara honlapján elérhető Névjegyzék alapján, hogy valójában hányféle „jogosultság” szerezhető, a jogosultságot kissé tágabban értelmezve.

 

Első kérdés

Az alapítás idején a Mérnökegylet, vagy az első mérnöki kamara jórészt a Műegyetem karait, képzési irányait követte a felvételek és a működés felosztása tekintetében. A kezdetekkor a „mérnök” szinte minden volt és mindent „is” csinált, amihez tégla, fa, csavar, acéllemez volt szükséges. Így több mint másfél száz évvel később az akkori mérnököket igazi polihisztornak nevezhetjük. Vajon e gondolkodásukban minden bizonnyal széles kört felölelő, ugyanakkor mai szemmel – talán bántás nélkül – korlátozottnak mondható tudás-mélységgel bíró elődeink miként ítélnék meg az alábbi statisztikai adatokat? Mára a mérnöki kamarának 21 tagozata van, és ha helyesen számoltam, 209 szakterületen ad ki jogosultságokat, valamint 446 féle szakmai területen tanúsítványt. Miközben a BME 8 kart működtet, és ezek közül kettő nem mérnöki diploma kiadására összpontosít.

A tagozatok, a jogosultságok és a tanúsítványok első olvasatra a számuk mellett nem tűnnek „egyenlő súlyúnak” sem, még az egyes kategóriákon belül sem. Hangsúlyozni kívánom, minden tisztelet megillet minden tagozatot, minden tagot, aki bármely tagozatban részt vesz, adott területen jogosultságot vagy tanúsítványt szerzett. Kérdés azonban, hogy ilyen szétaprózott rendszer működtetése gazdaságos-e, és főként a jogosultságok és tanúsítványok ilyen nagy száma tudja-e a fejlődést szolgálni, és pártatlanul, „igazságosan” működni?

Kétségtelen, hogy az építésügyi és az építésüggyel összefüggő szakmagyakorlási tevékenységekről szóló 266/2013. (VII. 11.) Korm.rendelet főként a közbeszerzési eljárások esetében mellékleteiben meghatározza a kategóriákat, melyek alapján az ajánlattételi felhívásokban műszaki – alkalmassági feltételek határozhatók meg. Ugyanakkor ebben a rendeletben olyan jogosultságok is érvényesen szerepelnek a mai napig, melyeket a két kamara nem feltétlenül használ, vagy az adott kategóriában nem végez minősítést. Itt tehát a kamarák és a jogalkotók részéről szükségesnek tűnik a minősítések, mint jogosultságok és mint közbeszerzési feltételek egységessé tétele.

Jogosultsági vagy tanúsítvány iránti kérelem nem kellő mértékben megalapozott elutasítása az érintett személyes sorsát befolyásolhatja, emellett több jogosultsági és tanúsítványi területen az elutasításoknak piacszűkítő hatása van. Az ismert szólásra utalva az „eszkimók” száma korlátozásra kerül, amivel ugyan a fókák jól járhatnak, ám az „élővilág” egyensúlya megborul.

A nagyszámú jogosultsági / tanúsítási kategória fenntartására vonatkozó kérdésem megalapozottságát egy rövid vizsgálat eredményével támasztom alá. Különböző források eltérő számot adnak meg, ha arra vagyunk kíváncsiak, hány magyar vonatkozású Nobel-díj született. Az biztos, hogy ketten, Szent-Györgyi Albert és Kertész Imre a díjat is „hazahozta”, nyolc kiválóság pedig, noha itt született, világraszóló eredményeit külföldön érte el. További hét személynek vannak magyar felmenői, de ők már nem hazánkban születtek. Életrajzuk alapján kiválasztottam három olyan Nobel-díjast, akiknek kutatási területe, végzettsége alapján a mérnöki kamarában lehetne a helye, ha még életben volnának. Megvizsgáltam, hogy Szent-Györgyi Albert (1937), Gábor Dénes (1971), vagy Oláh György (1994) milyen tagozat tagja lehetne, milyen jogosultságot tudna szerezni, és milyen tanúsítvány megszerzésére volna esélyük.

Szent-Györgyi Albert orvosi diplomája mellett biokémikus is volt, így e diplomájával jogosult lehetne a Vegyészmérnöki-, vagy az Egészségügyi-műszaki Tagozat tagja lenni. Szakterületi jogosultságot nem tudna szerezni, legfeljebb – vélhetően az ítészek némi rugalmasságával – az Mb17-SZ Növénytermesztés technológiája és eszközeinek biztonsága címűt. Tanúsítványok közül kettő állhatna közel a szívéhez: a BIO-M-BFT Bioipari folyamattervezési, vagy a VGY-M-ÉLI Élelmiszeripari és tartósítóipari kémiai – vegyipari – biokémiai gyártmányok és gyártástechnológiájuk. Szerencse, hogy 1917-ben a Budapesti Tudományegyetemen megszerzett első diplomája után sem Németországban, Hollandiában, sem később Szegeden nem kértek tőle jogosultságot. Ha kértek volna, ma nem biztos, hogy lenne C-vitaminunk.

Gábor Dénes 1918 novemberében a Magyar Királyi József Nádor Műszaki Egyetemen a Gépészmérnöki Osztályban kezdte tanulmányait, majd 1920-tól Berlinben, a Technische Hochschule Elektromérnöki Karán folytatta, első szigorlatát Budapesten tette le, és 1924-ben végül a berlini Humboldt Egyetemen szerezte meg. Ő végzettsége alapján az Elektrotechnikai, vagy a Gépészeti Tagozat tagja lehetne, munkássága alapján talán joggal kérhetné a felvételét a Hírközlési és Informatikai Tagozatba is. Sajátos módon – fő szakmai területe a holográfia, az oszcillográfok érzékenysége és az elektronfizika volt – a szakterületek közül talán kérelmezhetné a G-korlátozott Épületgépész mérnöki, vagy a HI-VN Vezeték nélküli hírközlési létesítmények tervezése tervezési jogosultságot.  A tanúsítványok közül talán a G-G-10 Mikrohullámú mérnök vagy az IPF Informatikai projekt felügyelő minősítést kérelmezhetné. Nem lenne egyszerű dolga a választásban.

Oláh György kémiából doktorált a BME-n. Bár alapvetően szerves kémiával foglalkozott, az általa kifejlesztett direkt metanolos tüzelőanyag-cella egy igazi mérnöki alkotás. Ő szerencsésebb helyzetben van, alapvetően három szakmai tagozatba is beleillene: az Energetikai, a Gáz- és Olajipari és a Gépészeti Tagozat is befogadója lehetne, sőt a Vegyészmérnöki Tagozatban is helye volna. Szakterületi jogosultságra nem nagyon tehetne szert, és egy tanúsítvány iránti kérelemmel is meggyűlne a baja, ha ilyet szeretne.

E három példát – kétségtelenül talán kicsit ironikusan és sarkosan fogalmazva – azért tartottam fontosnak felvetni, mert rámutat arra: a szakterületi jogosultságok és a tanúsítványok széles köre nem biztos, hogy megkönnyíti a fiatalok, a határterületeken megjelenő, a „dobozba” nehezen sorolható mérnökök előrehaladását. És ez semmiképp sem kedvező irány.

 

Második kérdés

Épp a járványügyi veszélyhelyzet időszakában jelentős változások következtek be a hazai felsőoktatásban. Egyetemek, karok, szakok, szervezeti és működési rendszerek változtak és változnak, fejlődnek. Vannak, lesznek olyan tudások, melyek rövidebb – hosszabb idő alatt kikopnak, megjelennek azonban olyan új tudások, melyekről akár csak néhány éve végzett ifjú mérnökök sem tanultak.

Mit kezd a kamara az új tudásokkal, új szakterületekkel? Egyre több jogosultság és tanúsítvány szükséges, vagy a mérnök jogosultsága a diplomára és a szakmai tapasztalatok bemutatására alapozott tagozati minősítő bizottság részéről kerül vizsgálatra és odaítélésre?

Véleményem szerint a szakma akkor lép helyes irányba, ha utóbbi rendszer kerül bevezetésre, mely megnyitja az egyes mérnökök részére szélesebben a piaci fellépés lehetőségét. Azt, hogy ki mit vállal, magának kell felelősen eldönteni, nem arra kell hagyatkozni, hogy néhány papírlap alapján ki lehessen mondani egy kollégáról, hogy erre vagy arra nem alkalmas. A személyes szakmai tevékenység, a működési terület indokolatlan beszűkítése a komplex mérnöki gondolkodás képességét, a szakma iránti széles körű érdeklődést, nyitottságot korlátozza.

Helyes fejlődési pálya-e, ha újabb és újabb szakterületek kerülnek be újabb és újabb jogosultságokkal és tanúsítványokkal a kamara kebelébe? A megfelelő fejlődési út véleményem szerint az, melyben a fő „Karok” képzési körébe – szükség esetén új virtuális „kart” létrehozva – besorolhatók a fiatal mérnökök, sőt, már az egyetemi hallgatók negyedéves kortól. Ezek lennének csak a tagozatok.

Egy ilyen rendszer ösztönözni képes a kamara tagjává válni mielőbb – ezt akár életkorhoz is kötve, induláskor „diák” tagdíjjal, és kamarán belüli tanulási lehetőségeket is kínálva. Elősegíti, hogy a klasszikus értelemben vett mérnöki tudás elsajátítása legyen a követendő példa, és nem egy rész-rész területen megszerzett speciális tudás. Ha kell, a felkészült és intelligens mérnök – amennyiben általa korábban kevésbé gyakorolt területre kerül, a speciális tudást is pillanatok alatt el tudja sajátítani. Már csak azért is, mert a speciális tudás területe is egyre gyorsulva változik, így nem egyfajta lexikális tapasztalati tudás lesz az elsődleges érték a közeli jövőben, hanem a komplex gondolkodás képessége, az új elsajátítása iránti élethosszig tartó nyitottság.

 

Harmadik kérdés

Vajon a tagozatok, jogosultságok és tanúsítványok egyre növekvő száma összhangban tud-e maradni azzal, hogy a mérnöki tudomány, és a működése tárgyát képező technika, technológia egyre gyorsuló ütemben fejlődik és így egyre több és egyre korlátozottabb rész-szakterületen lesz jogosult egy mérnök működni?

Ha egy kórház felelős építésztervezőjeként irányítom a tervezést, „elengedhetem-e” a meneküléssel kapcsolatos munkarészeket, csak azért, mert van jogosult tűzvédelmi tervező, sprinkler tervező, gázzal oltó tervező, vagy épp panel-műtő tervező? Természetesen szükségesek a kiváló szakemberek, akik e területeket mélyebben ismerik, de miért záródik ki „jogosultságilag” például az építész abból, hogy egy egyszerűbb esetben a tűzvédelemmel, a munkavédelemmel, vagy épp akusztikával kapcsolatos feladatot megtervezzen a szükséges jogi és műszaki előírásokra alapozva. A felelősség a felelős tervezőé. Ezt a felelősséget tapasztalatom szerint elvonják a szétaprózott jogosultsági és tanúsítvány birtoklási követelmények.

 

Negyedik kérdés

Érezzük-e, tudatosul-e bennünk, hogy egy új mérnöki gyakorlat kapujában állunk, sőt már benne vagyunk, ráadásul a mérnöki tudományok fejlődési „sebessége” egyre nő? Tudatosul-e bennünk a napi gyakorlat: a BIM 3D, 4D, 5D tervezésnél az egyre fejlődő szoftver alkalmazások egyre kevésbé kívánják meg – a hatékonyságot és gazdaságosságot is szem előtt tartva –, hogy minden tervezési feladatot Msc-s mérnök végezzen? Egyre inkább nő a tervezéseknél közreműködő – nyilván felkészült, felkészített, gyakorlott, tiszteletet érdemlő szerkesztők száma és aránya. A tapasztalatok alapján a BME harmad- ötödéves építészei ezekkel a fejlett szoftverekkel és avatott vezető tervező koordinálásával és irányításával kiváló épületeket tudnak megtervezni, mert a „gép” a hibákat megmutatja, kiküszöbölendővé teszi.

Egy egyébként kiválónak minősített, akár tervellenőr által akkreditált tervcsomag esetében is több száz ütközést tár fel egy ütközésvizsgálat. Ez alapján a csövek és gerendák ütközésének, vagy a kábeltálcák és a szellőző vezeték ütközésének ellentmondása a szoftverekkel ebben gyakorlott szerkesztőkkel rövid úton kiküszöbölhető. Már itt van a napi gyakorlatban a paraméteres tervezés, és már a mesterséges intelligenciával történő tervezés is. Vajon ezekhez az eddigi irányunk szerinti, részterületeken mélybemenő tudással rendelkező jogosultság lesz a szükséges, vagy a komplex, kreatív gondolkodásra képes alkotó mérnökök teszik lehetővé a magasabb „hozzáadott érték” termelését, lesznek képesek a mesterséges intelligenciával alkotás „bemenő adatszolgáltatását” biztosítani?

Az új tervezési módszerek alkalmazása várhatóan kevesebb mérnököt tesz majd szükségessé, viszont az ő gondolkodásuk nem a szétaprózott szakterületekben elmerülő kell majd legyen.

Példaként említhető számos nemzetközileg kiemelkedő építész alkotó. A legtöbb kiemelkedő alkotás az ő egy-egy szó szerint papírra vetett skiccükből születik. Ezt öntik formába a tervezőtársak. Belátható időn belül a társak egy részének szerepét a mesterséges intelligencia, a számítógépek veszik át. Teszik-e ez nekünk vagy sem, a technika megy előre, egyre gyorsuló ütemben. A jogosultságok szétaprózása mintha ezt nem venné figyelembe. A szűk szakterületekre összpontosítás kényszere épp a jövő szempontjából leginkább szükséges gondolkodású fiatal mérnököket indíthatja tévesnek bizonyuló irányba.

 

A felvetett elvi kérdések, és ezekhez kapcsolt példák és kiegészítő gondolatok bizonnyal vitára ösztönzők lehetnek, sokan még azt is vitathatják, hogy a szakmáinknak ezek-e pillanatnyilag a legfontosabb kérdései. Tőlük azt kérem, gondolják át a felvetéseket, próbáljanak a kérdésekre maguk is válaszokat keresni. Úgy vélem, ha ez végül egy közös gondolkodássá alakulhat a szakmán belül, jobban tudunk alkalmazkodni már a közeljövő igényeihez is. Ha ezt nem tesszük meg, lovaskocsival próbáljuk utolérni az űrhajót. Nem emeltem az elvi kérdések közé, de mégis szükségesnek tartom kitérni befejezésül – mintegy levezetésként – a piac és a jogosultságok összefüggésére is.

Az elmúlt esztendőkben a gyors jogszabályi változások sajátos helyzetet teremtettek a mérnöki szakma egyes területein. Van egy meglehetősen részletesen szabályozott Közbeszerzési Törvény. Erre hivatkozva az adott feladatokhoz a gazdasági és pénzügyi feltételek mellett szinte minden lényeges beruházás esetében a közreműködni szándékozókkal szemben műszaki-személyi feltételeket is támasztanak a kiírók. Sajnálatos módon a napi piaci gyakorlatban számos alkalommal keletkezhet a külső szemlélőnek az az érzése, hogy a kiírás épp a feltételek, és ezen belül a műszaki-személyi feltételek „szűkre szabásával” igyekszik a potenciális versenytársak számát korlátozni.

Ha olyan jogosultság szerepel a kiírás teljesítésében közreműködni/bevonni köteles szakemberek között, akikből az országban összesen négy van, akik közül egy fő mondjuk a minisztériumban dolgozik, egy fő az engedélyező hatóságnál, akkor bizony komoly verseny alakul ki a potenciális ajánlattevők között, hogy kinek lesz partnere a specialista. És látható, érezhető, tapasztalható, hogy ez árfelhajtó hatású. Aminek következményét végül a munka odaítélésével épp a megrendelő kell viselje.

Ennél még nehezebb helyzetet jelent, ha a speciális szakterületre vonatkozó jogosultság megszerzéséhez szükséges képzés(ek) megszűnt(ek), aminek eredményeként a korlátozott létszámú Jogosult csoportokban egyeztetve „dönthet” arról, kinek ad ajánlatot, kinek nem, és milyen árszinten.  Ha ez a speciális jogosultság egyszerre több számottevő fejlesztésen párhuzamosan szükséges, az árfelhajtó és a piac szűkítő / befolyásoló hatás egyértelmű.

Ezen kedvezőtlen jelenségek is időszerűvé, célszerűvé és szükségessé teszik a jogosultsági és tanúsítási rendszer felülvizsgálatát, valamint különösen az említett „kevés szereplős” területeken a jogosultsághoz hozzáférés világos, egyértelmű, átlátható szabályozását.

Az elvi kérdések átgondolásánál és a felülvizsgálatnál megfontolásra érdemes volna a feltétlenül jogosultsághoz kötött területek meghatározása, más területeken pedig a mérnöki diploma és a megfelelő gyakorlati idő birtokában a tervezés jogának szélesebb szabályozása.

A Magyar Mérnöki Kamara új vezetősége érzékelhető lendülettel, új szemlélettel kezdte meg munkáját. Bízom benne, hogy a felvetett kérdések az ő érdeklődésüket is felkeltik, ezáltal a kamara elődeink által szándékolt „önszerveződése” egy újabb területen tud kiteljesedni.

 

Takács Ákos vezérigazgató-helyettes, kreatív tervezési irodaigazgató (Céh Zrt.)

 

Megjelent a Mérnök Újság 2022. áprilisi lapszámában.