Az első világháború és a proletárdiktatúra által katasztrofális helyzetbe sodort Magyarországnak 1920. június 4-én kellett aláírnia Trianonban a békeszerződést. Az esemény másnapján, június 5-én volt az 1867-ben alapított Magyar Mérnök- és Építész-Egylet vezetőségválasztó közgyűlése, melyen egyetlen jelöltként dr. Zielinski Szilárdot választották elnöknek. Az új elnök közgyűlési beszédét teljes terjedelemben közöljük. Zielinski beszédében nem a mérnökök és az építészek érdekérvényesítésével, hanem sokkal inkább azok társadalmi felelősségvállalásával foglalkozott. (A bejegyzés végén meg is hallgathatja a teljes beszédet.)

 

Tisztelt Közgyűlés!

Amikor e helyről tagtársaimnak csekély személyem iránt megnyilatkozott bizalmát, amely az elnöki tisztségre való egyhangú, újbóli jelöltetésemmel jutott kifejezésre, hálatelt szívvel megköszönöm, viselt tisztemmel reám hárult kötelesség kényszerének teszek eleget, amikor alapszabályainknak megfelelendő, e helyről állapítom meg, hogy az elnökválasztásra vonatkozó kötelező intézkedéseknek a legszigorúbban megfeleltünk és a legutóbbi rendkívüli közgyűlésünkön egyértelműen kifejezésre jutott kívánalom alapján a belügyi m. kir. miniszter úrtól kért és kiadott kivételes rendelkezést is figyelembe vettük.

Ennélfogva a jelölő értekezletnek az elnöki tisztség betöltésére vonatkozó – már közismert – egyhangú jelölését alapszabályaink világos, félreérthetetlen és egyértelmű intézkedésének megfelelően határozatra emelem. Előre kell bocsátanom annak a ténynek megállapítását, hogy a legutóbbi rendkívüli közgyűlés megbízásából sokkal rövidebb ideje gondozom az M. M. és É. E. vezetését, semhogy eredményes működésről szóló érdemleges beszámolóval járulhatnék máris kartársaim elé, semhogy ma más célokat tűzhetnék működésünk irányai elé, mint pár rövid hónappal ezelőtt. De ha mégis lenne olyan esemény vagy olyan tény, amely e rövid idő ellenére is jelezhetné a mérnököknek és az építészeknek a magyar társadalomban való előbbre jutását, avagy ennek közeli jövőben való bekövetkezését, úgy erről mégsem lenne ildomos ma elsősorban megemlékeznem – ma! –, amikor a magyar nemzetnek és imádott magyar hazánknak legsúlyosabb napjait éljük. A magyar társadalomnak egyetlen számottevő testülete sem mulaszthatja el semmiféle ünnepélyes aktus keretében első helyen e súlyos napok okozta országos hangulatnak méltó kifejezést adni.

A győzteseknek nevezett nemzetközi hatalmak – hazánk területének nagy megcsonkításával, nemzeti és gazdasági életünk megbénításával, nemzeti vagyonunk kirablásával, nemzeti önérzetünk megalázásával kísért – úgynevezett béke műve – sajnos! – immár reánk erőszakoltatott. Hiábavaló volt legjobbjaink legmeggyőzőbb érvelése. Hiábavaló volt a megdönthetetlen igazságok piramisainak gondos halmozása. Hiábavaló volt a tőlünk elszakítandó véreink egekig felhangzó jajkiáltása, hiábavaló volt a még együtt maradtak Isten zsámolyáig emelkedett könyörgő fohásza. Emberi gonoszságtól megkövült szívet, bosszúvágytól elhomályosult agyat mindez meg nem indította. A tárgyilagosságtól elfordították chyloki szenvedélyben forgó pillantásukat. Sem a történelmi tények sorozatát, sem a néprajzi állapotok tárgyi igazságát nem méltatták meghallgatásra.

Mindezeknek megállapítása, világos és félreérthetetlen kifejezése után ünnepélyesen jelentem ki az egész országra kiterjedő nagy egyesületünk közgyűlésén a magyar mérnökök és építészek összességének nevében, hogy azt az okmányt, amelyet a nemzet küldöttei a gúzsba kötött magyarság nevében aláírtak, nem békeokmánynak, hanem a legbrutálisabb kényszer művének tekintik, és tiltakoznak a jövendő idők végtelenségéig az ellen, hogy ez az aláírás valaha a nemzeti akarat és meggyőződés

önkéntes megnyilatkozásának minősíttessék, vagy hogy az önkéntes lemondást igazol, avagy hogy mi ennek árán megnyugvással tekintünk a békés munkálkodással töltendő jövő elé. Eme tiltakozásunk hangoztatása után kijelentjük még azt is, hogy nem nyugszunk meg, mert nem nyughatunk meg a békemű e torzszülöttjének nemzetünkre végzetes tartalmában, és nem elégedhetünk meg csupán tiltakozásaink meg-megismételt hangoztatásával sem.

A megtörténtekkel, különösen a megtörténttel mint történelmi ténnyel immár számolnunk kell. Nemzetünk javát, jövendő boldogságát sem tiltakozással, sem panaszkodással, sem Elektrához illő siránkozással, hanem megfeszített erővel és verejtékesen végzett termelőmunkával szolgálhatjuk, fejleszthetjük és biztosíthatjuk csupán. Csak ebben bízhatunk és csak ettől remélhetünk jogosan jobb jövőt.

Bíznunk kell abban az eddig még kellően ki nem használt őserőben, mely a nemzet javát előmozdító munkára eddig még eléggé terelve nem volt, de amely a magyar fajt, a magyar nemzetet történetének legnagyobb viharain átsegítette. Bíznunk kell ennek a magyarban élő őserőnek immár tudatos kibontakozásában és célirányos hasznosításában. Bíznunk kell abban, hogy ezt az őserőt a jövőben nem céltalan virtuskodásra, sem áldásos munkát bénító okvetetlenkedésre, sem pedig drága időt ölő haszontalan szórakoztató foglalkozásokra fogjuk pazarolni, hanem minden ideg- és izomszálunkat a jövőben csak nemzetfenntartó okszerű termelőmunkában fogjuk fárasztani és koptatni, jobban mondva hasznosítani.

E tekintetben valamennyiünkre, a haza minden fiára, de különösen kiemelem, hogy reánk, azaz a technikuskar minden egyes tagjára kétszeres kötelesség hárul és vár. Egyrészt lelkiismeretesen és a legjobb tudásunkkal kell mindannyiunknak a reánk bízott munkát teljesíteni, mégpedig fokozott, legalábbis kettőzött erővel, másrészt kötelességünkké tegyük, hogy a hatáskörünkben mutatkozó minden irányban termelő munkatereket iniciáljunk és kezdeményezéseink megvalósítása érdekében lankadatlan kitartással küzdjünk. Tegyük ezt más nemes célok mellett azért, hogy mihamarább mentől több kéz kapjon foglalkozást, a szellemi és a fizikai munkás keresetet és megélhetése iránti megnyugvást.

Az M. M. és É. E.-re az ország jól felfogott érdekében az a kötelesség is hárul, hogy éber figyelemmel kísérje a mindenkori kormányok intézkedéseit, a nemzetgyűlés, avagy későbben a parlament működését a tekintetben, hogy a nemzetfenntartó tevékenységre hivatott mérnöki és építész karban felhalmozott, az ország regenerálására hivatott energiát kellő, szükséges és közérdekből nélkülözhetetlen munkaalkalmak teremtésével okszerűen hasznosítja-e, vagy sem? Ezt a kérdést nem a kari önérdek, hanem az a kétségbevonhatatlan igazság diktálja, hogy igazi értéket, hasznos, azaz: hasznot hajtó, a nemzeti vagyont gyarapító munkát nélkülünk okszerűen végezni, értékesíthető javakat okszerűen termelni, azokat a mai igények kielégítésével rendeltetési helyükre juttatni nem lehet. Népszerűvé vált jelszóval élve, valutánkat feljavítani és helyreállítani ezek nélkül nem lehet.

Az a csalóka délibáb, amely az idei áldásos időjárással kápráztatja országunk közgazdaságának őreit és a gazdasági kormánykerekek kezelőit azzal, hogy az ország földjének termőképessége látszólag az ország minden tátongó sebét hegeszteni, minden szervi baját gyógyítani képes, nem reális alap már abból az egy okból sem, mert ez az időjárás függvénye. És ha óhajtjuk, hogy az Isten áldása oly dúsan ismétlődjék meg, mint aminővel az idén kecsegtet, akkor nekünk, embereknek, munkánk verejtékével kell azt elősegítenünk, mert már a magyar közmondás is azt mondja: „Segíts magadon és az Isten is megsegít.”