Emberi gondolkodásunk és az élő környezet

Parragh Dénes, a Környezetvédelmi Tagozat elnöke

Egyre többet foglalkozunk a klímaváltozással, egyre több írás, elemzés születik a témában. A klímaváltozás mérséklése és a környezetvédelem szorosan összekapcsolódik. Az elmúlt évtizedek mulasztásai, sikertelenségei melyeket a környezetvédelem területén elkövettünk vezettek globális állapotaink ilyen mértékű romlásához, a Föld klimatikus viszonyainak – az ember számára – egyre romló átalakulásához. Fontos foglalkozni a klímaváltozás tendenciáinak, okainak feltárásával, de talán érdemes számba venni azokat a tényezőket is, melyek a környezetvédelmet – sokat hangoztatott fontossága ellenére is – igazából sikertelenné tették. Hiszen ezek az okok, hibák, ha nem változtatunk rajtuk a jövőbeni sikerességünket is gátolni fogják.

Talán elsőként az emberi gondolkodás természetével érdemes kezdeni. Mi emberek azt szeretjük, ha a körülöttünk lévő világ működését egyszerű, kiszámítható, átlátható, csak néhány tényező által befolyásolt folyamatokkal írhatjuk le. Azt tartjuk racionálisnak, tudományosan megalapozottnak, ami a mai tudásunk alapján megérthető, számunkra átlátható, konstansokat tartalmazó képletekkel leírható. Az élő rendszerek, az egész bioszféra működése azonban sokkal bonyolultabb ettől. Nemcsak a folyamatokat meghatározó igen sokszámú tényező okoz számunkra problémát, hanem az is, hogy az élő rendszerek ugyanazon hatásra sokszor eltérő reakciókkal válaszolnak, térben és időben módosulnak, tehát sehogy sem akarnak beilleszkedni az általunk megkívánt, leegyszerűsíthető, kiszámítható, mindig azonos törvényszerűséggel működő világképbe. Az emberi agy egyszerre néhány paraméter változását képes követni, befogadni. Ezért a körülöttünk lévő bonyolultabb folyamatokat leegyszerűsítjük. Ami persze sokszor segíthet rész problémák megoldásában, azonban sokszor vezet szűklátókörű, téves következtetésekhez. De legalább ezen következtetéseinkben rendkívül biztosak vagyunk és tűzön-vízen védjük vélt igazunkat, tudománytalannak, komolytalannak vagy túlzónak tartva azokat, akik meg merik kérdőjelezni leegyszerűsített mechanisztikus világképünk igazát. Pedig számos téves – ma már valószínűleg mindenki által hibásnak vagy nem kellően körültekintőnek tartott – döntés született a „felületes ismereteink” alapján az elmúlt évtizedekben: A hetvenes-nyolcvanas években például még úgy tartottuk, hogy a Föld légköre olyan végtelen nagyságú, hogy azt az emberi tevékenység képtelen elszennyezni. Ezért az akkori szabályozás szerint ha magasabb kéményt építettek, akkor több szennyező anyagot bocsáthattak ki, mondván a nagyobb magasságba kerülő szennyező anyagok a légtérben elkeverednek, felhígulnak, nem okoznak érdemi légszennyezést…

Nem véletlen, hogy a környezetvédelem és a klímavédelem területén is egyre elterjedtebben használják a mesterséges intelligenciát, hiszen így lehetővé válik az emberi agy számára megoldhatatlan soktényezős bonyolult folyamatok elemzése is (persze ha jól adjuk meg a kiindulási adatokat és a használandó modellt).

A tisztánlátást nehezíti az is, hogy a környezetet érő hatások következményei máskor és máshol jelentkezhetnek, azaz tetteink és annak következményei, hatásai térben és időben sokszor nem esnek egybe. Ezért aztán évekig folytathatjuk a környezetünket, egészségünket veszélyeztető, sőt károsító tevékenységünket a negatív hatások felismerése nélkül. Csak az előnyöket tapasztaljuk meg, büszkén konstatálva az emberi alkotás mindenhatóságát, tovább növelve magabiztosságunkat, tévedhetetlenségbe vetett hitünket. De az igazság pillanata mindig eljön. Egykor csodaszerként ünnepelték a DDT-t, rovarölő hatását Paul Müller svájci kémikus bizonyította, aki ezért 1948-ban orvosi Nobel-díjat is kapott.

Valóban rendkívül hatásos rovarirtó szer volt, hatásosan alkalmazták például a tífuszt és a maláriát okozó rovarok ellen, de hazánkban is széles körben használták a házi kertekben és a nagyüzemekben is a burgonyabogár elleni védekezésben is. Évtizedek kellettek ahhoz, hogy felismerjék káros hatásait. Nemcsak a betegséget terjesztő rovarokat pusztította el, hanem minden más rovart is válogatás nélkül. Mivel évtizedekig nem bomlik le és a talajba, élővízbe jutva bekerül az emberi táplálékláncba számos rendellenességet, rákos megbetegedést okozva még a betiltása utáni évtizedekben is.

De hasonló időzített bomba lett az azbeszt alkalmazása is, nagy szakító szilárdsága, hőnek és vegyi anyagoknak kiváló ellenálló képessége miatt igen elterjedt volt felhasználása hőszigetelő anyagként, de széles körben alkalmazták az azbesztcement csöveket a vízvezeték és szennyvízhálózatok építésében és elmaradhatatlan komponense volt a sík és hullámpalának is. A mai napig „élvezzük” az azbesztet tartalmazó tetőfedő palák és a kerítésként is használt hullámpalák porladásából kiszabaduló azbeszt rostok rákkeltő hatását. Hiányos ismereteink mellett jó ötletnek tűnt a DDT vagy az azbeszt alkalmazása, azonban a rövidtávon jelentkező hasznuk mellett képtelenek voltunk felmérni hosszú távú, valós hatásukat.

Valószínűleg nincs olyan értelmes ember, főleg nincs olyan mérnök, aki kétségbe vonná Newton III. törvényét, a hatás-ellenhatás törvényét. Miért gondoljuk azt, hogy ez a törvényszerűség csak a fizikában igaz, az élővilágban, a természet egészére nem? Miért hisszük azt, hogy az emberi tevékenységek által kiváltott hatások ellenhatás nélkül maradnak? Miért gondoltuk azt, hogy kedvünk szerint átalakíthatjuk a környezetünket, irthatunk ki károsnak kikiáltott növényeket és állatokat úgy, hogy annak nem lesznek érdemi negatív hatásai?
A hatást mindig ellenhatás követ. Csak az élő rendszerekben nem mindig akkor és ott, ahol a beavatkozás történik és ahogy a DDT esetében is bekövetkezett, a kiváltott hatás akkumulálódhat is, azaz a „jelentéktelen mértékű” szennyezés évek múlva okoz visszafordíthatatlan károkat.

Napjainkban zajló viták során is jól megfigyelhető, hogy számos vélemény születik felületes információk alapján, hajlamosak vagyunk egy-egy problémát néhány kiragadott tényező alapján megítélni, figyelmen kívül hagyva számos más lényeges tényezőt, illetve a jelenkori statikus állapotot vetítjük ki jövőképünkre is. Így aztán a jó szándékú véleményformálók is komoly tévedésbe esnek, az elfogultak (lobbisták) pedig „ügyesen” téveszthetik meg a témában járatlan laikusokat, és sokszor a döntéshozókat is (klímaváltozás, megújuló energia, elektromos autó, dízelautók légszennyezése stb.). Meg persze ott van a mindent vivő gazdasági érdek is, pedig tudjuk azt is, hogy egészséget és boldogságot nem lehet „csak” pénzért venni.

A környezetvédelem legtöbbször azt jelenti, hogy jelenbeli hátrányokat kell vállalnunk egy jövőbeli, várható előnyért. Már pedig mindenki – érthető módon – itt és most akar jól élni. Tehát mindennel egyetértünk, támogatjuk a környezetvédelmi elképzeléseket csak ne nekünk kelljen ezért meghozni az áldozatokat. Persze az is igaz, hogy az „áldozathozatalnak” csak közösségi szinten van értelme. Egy-egy ember környezettudatos viselkedése semmit nem ér, ha a többség nem cselekszik ugyanígy.

A környezetvédelem legtöbbször azt jelenti, hogy jelenbeli hátrányokat kell vállalnunk egy jövőbeli, várható előnyért. Az elmúlt évtizedek azt mutatták, hogy nem voltunk hajlandók a jelenbeli hátrányokat felvállalni a „jobb” jövőért. Ez volt a „boldog békeidő”. Amikor még gondolhattuk azt, hogy túlzóak a félelmeink, elég az is amit eddig megtettünk, vannak gondok, de a technika fejlődése, az emberi tudás majd ezt is megoldja. De be kell látni nem így lett. Tévedtünk ebben is, mint a DDT vagy az azbeszt mindenhatóságában. Nemcsak tetteink következményeit nem tudtuk helyesen felmérni, de a földi népesség gyors növekedésének negatív hatásait sem „áraztuk be” kellőképpen. Hiszen amit még elviselhető mértékű igénybevétellel megtehetett 3 vagy 5 milliárd ember az a mai 7,7 milliárd ember esetében már katasztrófát okozhat.

Ma már nem azért kell cselekedni, hogy legyen jövője a felnövekvő nemzedékeknek is, hanem azért, hogy mi magunknak legyen holnapunk.
Sokan féltik a gazdasági növekedést a „túlzó” környezetvédelemtől, klímavédelemtől. Véleményük szerint a fosszilis alapú energiára szükség van a gazdasági növekedés fenntartásához a piacok működtetéséhez. Azonban megfeledkezünk arról, hogy milyen aránytalan a jövedelmek eloszlása, aminek következtében valójában ez a jelenlegi erőltetett gazdasági fejlődés nem elsősorban az emberiség jólétét szolgálja. 2018-ban a 26 leggazdagabb ember vagyona egyenlő volt a világ legszegényebb felének (3,8 milliárd ember) vagyonával és ez a vagyon naponta 2,5 milliárd dollárral növekedett! Ezen tényre reagálva írta Joseph E. Stiglitz Nobel-díjas közgazdász: „…a piacok energiáját úgy fogjuk vissza, hogy azok a társadalmat szolgálják. Egy ideje már ugyanis nem a társadalom egészét szolgálják, hanem a társadalom felső egy százalékát vagy a felső egy százalék egy tizedét, az alsó 90 százalék kárára.” De cserébe mi, a 90 százalék megkapjuk a szennyezett környezetet, a klímakatasztrófába tartó Földet és közben elhitetik velünk, hogy a mi érdekünk a fosszilis alapú, végtelen mennyiségű hulladékot termelő lineáris gazdaság fenntartása.

Pedig lehetett volna, lehetne követendő példa, a körülöttünk lévő élővilág működése. A bioszférában jellemzően ciklikus, körforgásos folyamatok voltak jelen, biztosítva ezzel az emberi élethez szükséges klimatikus viszonyokat, a növény és állatvilág kialakulását, fennmaradását. Biztosítva ezzel például a földi légkör mintegy 21%-os oxigéntartalmát is, mely életünkhöz nélkülözhetetlen és sem alacsonyabb, sem magasabb koncentráció nem tenné lehetővé az emberi létet. Már pedig a földi légkör jelenkori összetételének állandósága sem egy mindentől független állapot, hanem azok a bonyolult és összetett ökológiai folyamatok eredményezik és tartják fenn melyek a bioszférában lejátszódnak és amelyek fennmaradása, zavartalan működése ellen most tudatlanságunkban, kapzsiságunkban, szűklátókörűségünkben mindent megteszünk.

Nincs hatás ellenhatás nélkül. Rövidesen 8 milliárd ember életének egyre növekvő mértékű hatása, ökológiai lábnyoma terheli a Földet. Tudunk tanulni múltbeli hibáinkból? A viták és a tétlenség helyett hajlandók vagyunk cselekedni is vagy csak a bekövetkező katasztrófák kényszerítnek majd bennünket döntéseink megváltoztatására?