170 évvel ezelőtt, 1849. november 20-án, a magyar szabadságharc leverése után adták át hivatalosan a Lánchidat. Az ünnepélyes átadás a hírhedt és félelmetes Haynau osztrák katonai főparancsnok nevéhez kötődik, aki pár héttel előtte végeztette ki Aradon a magyar vértanúkat. Kísérete élén átvonult az újonnan megépült hídon, de ünneplés nem volt az emberek részéről. Ma már ezekre az eseményekre ritkán emlékezünk, mert a Lánchíd előtt állva lenyűgöz minket a szerkezet szépsége. A híd születésének előzményeire és körülményire is ritkábban emlékezünk. Arra az egész országot megmozgató felhívásra, melyet Széchenyi István tett közzé, hiszen óriási szüksége volt a fővárosnak egy, a két partot összekötő hídra. De arról a hosszas versengésről is ritkán hallunk, amely az akkori politika, a hatalom résztvevői és a hídépítő mesterek között dúlt. Pedig nem volt ez csendes háború. Ebben Maderspach Károly hídépítő-tervező, feltaláló is részt vett. Az ő hídterve szoros versenyben állt a Clark-féle tervvel. De ki is ő?

Maderspach Kinga

Maderspach Károly ősei német lovagok voltak a Rajna vidékén. A nemes Mudersbach család évszázadokon át élt itt, de a harmincéves háború után, amikor a Német-Római Birodalom széthullott, a pusztulás elől a család egyik ága Tirolba menekült, majd onnan a török uralom utáni nagy betelepítési programnak részeseiként áttelepültek Magyarországra. Leonhard Maderspachertől, Károly nagyapjától származtatjuk le a mai Maderspach nemzetséget. Ő a bánáti bányaműveknél dolgozott 1736-tól, később elismert bányamester lett. Az ő fia, Károly apja, „Maderspacher János már a Selmecbányai Akadémia 157. hallgatója volt. 1813. március hó 26-án bekövetkezett halálakor bányaigazgatósági ülnök és főkohó-gondnok volt. Személyében a bánya és kohászat egyik legtehetségesebb kohótisztviselőjét vesztette el – írja egy leiratban az Udvari Kamara a bánáti bányaigazgatósághoz.” (Maderspach Kinga-Időhidak)

Maderspach Károly 1791. augusztus 3-án született a bánsági Oravicán. A selmecbányai levéltár Főkamaragrófi Hivatalának iratanyagában Maderspach Károly az 1811-es rendelet szerint már a Selmecbányai bányászati kurzust látogathatja. Ő volt az Akadémia 1077-ik hallgatója. Az iskola befejezése után különböző bányatelepeken dolgozott, majd 1823-ban a bánsági bányaigazgatóság tudomásul veszi állásáról való lemondását, hogy megvalósíthassák a „Hofmann testvérek és Maderspach Károly Ruszkabányai Vas- és kohóműveket”. Ruszkabányának, ennek a bánsági területnek a természeti adottságai kiválóak voltak egy bánya beindításához. „Gyorsan felépült az ércolvasztó, és egy évi fáradozás és sok mindenféle nehézségek után, sikerült a dús ezüsttartalmú ólomércek eredményes olvasztása. A haszon, a jövedelem roppant nagy volt.” (Maderspach Líviusz – Ruszkabánya története)

„Üzemeink lakossága 4000 lelket számlált, akik szakértelmünknek és szorgalmunknak köszönhették létüket. 30 alkalmazott élt itt családostul, elégedetten, boldogan, kiknek nyugdíjáról is gondoskodva lett, s akik emberségesen és barátságosan lettek kezelve. Német és oláh (wallach) nyelvű templomokat és iskolákat működtettünk. (…) A lakosság számára egy jó zenekart alapítottunk, mely az embereknek szombatonként egy kerthelyiségben kikapcsolódást és szórakozást nyújtott. Ezekre a ruszkabányai létesítményekre fordított összeg meghaladta az egymilliót.” (Maderspach Károlyné Buchwald Franciska naplórészlet)

 

 

Maderspach Károly

Maderspach Károly 1791. augusztus 3-án született a bánsági Oravicán. A selmecbányai levéltár Főkamaragrófi Hivatalának iratanyagában Maderspach Károly az 1811-es rendelet szerint már a Selmecbányai bányászati kurzust látogathatja. Ő volt az Akadémia 1077-ik hallgatója.

A siker és a gyors meggazdagodás csak rövid időre hozott nyugalmat és békét a bányavárosnak, főképpen Maderspach Károly és családja számára. A kezdeti ragyogó időszak egyre sötétebbé vált. Több oldalról is támadások érték a gyárat. Részben a bányahatóságok felől, de katonai oldalról is egyre nagyobb volt a nyomás. (…) Hogy személyes ellenségek ellen hathatósabban védekezhessenek, más hírneves férfiak jóindulatát és barátságát is igyekeztek megnyerni, így gróf Széchenyi Istvánét, aki a ruszkabányaiak ügyeit József nádornál sikeresen védte, továbbá Lopkovitz hercegét. Úgy Széchenyi, valamint Lopkovitz meglátogatta személyesen Ruszkabányát, apámnál laktak.” (Maderspach Líviusz – Ruszkabánya története)

„Széchenyi István gróf 1833-ban, József nádor 1836-ban el is látogattak Ruszkabányára. Az utóbbiról feljegyezte a családi szóhagyomány, hogy a hosszú utat Budáról nagyobb személyzettel és saját szakácsát magával hozva tette meg.” (Hofmann Henrik: Ruszkabánya története, Magyar Mérnök és Építész Egylet Közlönye, 1944.)

Bár nagyon messze volt a bécsi elit társaságától, a ruszkabányai gyár és hosszú napokba, kellemetlen és fárasztó utazásba került, míg eljutottak a Bánság eme eldugott, vad vidékére, mégis megtették a legfelsőbb körök tagjai is, hogy találkozhassanak az üzem kiváló vezetőivel. Széchenyi naplójában többször is említést tesz ezekről a találkozásokról, és az ott eltöltött kellemes napokról, a megnyerő társaságról. „11-én este én ékesszólóan a nemzetről, miután Maderspach – ámulatomra – „Igen, magyarokká kell lennünk, és csak a nyelv hozhat reánk üdvösséget!” (Széchenyi István: Napló)

A ruszkabányai vasgyár Magyarország második legnagyobb üzeme lett, híresek voltak termékei, jó minőségű vasáruja. Maderspach Károly ügykörébe tartozott a kohóművek és a ruszkicai gyár berendezése és vezetése, tehát a fontos vaskohászati és gépészmérnöki teendők. Maderspach nagy tudását és erélyét teljes odaadással a társulat iparművei műszaki vezetésének szentelte.” (Hofmann Henrik: Ruszkabánya története, Magyar Mérnök és Építész Egylet Közlönye, 1944).

A bányák kiszolgálásához jó utakra, a vad folyók feletti átkeléshez pedig megbízható hidakra volt szükség. Abban az időben nem olyan utak voltak, mint manapság. A közlekedést erősen befolyásolta az időjárás, a terepviszonyok, a szállításhoz szükséges állati és emberi erő, valamint az utak és szállítóeszközök állapota. Ruszkabányától Temesvárig több alkalommal is át kellett kelnie az utazónak kisebb-nagyobb folyókon, a Begán és a Temesen, valamint meredek szorosokon és sziklás, keskeny, alig járható veszélyes utakon. Biztosan nem tudjuk miért fogott bele Maderspach Károly hidakat építeni, de az üzemnek nagy szüksége volt megbízható hidakra.

Az első írásos dokumentumot Maderspach hı́djáról a Notizen über Produktion, Kunst, Fabriken und Gewerbe cı́mű szabadalmi összeı́rásból ismerjük. „A ruszkabányai gyár, Ruszkabányán, a Bánátban, a „Hoffmann testvérek és Maderspach” névre bejegyzett cég öt évre kapja meg a szabadalmat, a feltalált és javított függőhidak előállítására, melyek a már használatban levőktől abban különböznek, hogy öntöttvas ívek képezik a támaszpontot, tornyok (pilonok) helyett, és így hiányzanak úgy a feszítő lánc, mint a feszítő ív, hogy ezen hidak építési költségei messzemenően kisebbek, miközben minden lengés kizáródik, és a támaszpontok nagyobb biztonsága biztosíttatik, valamint hogy a feszítőláncok nem kell viseljék a saját súlyukat, és végül is, hogy ez a hídépítési mód minden nehézség nélkül megfelel rövid hidak építésének.
Kiadva 1833. április 12-én Bécsben” (Maderspach Kinga – Időhidak)

Pestet és Budát összekötő állandó híd terve, 1838. kőnyomat, a Maderspach család tulajdona

Miután az osztrák államtól öt évre megkapta Maderspach Károly az általa feltalált hidak megépítésének kizárólagos szabadalmát, már nem volt akadálya annak, hogy hídépítő tehetségét tovább kamatoztassa. Találmánya a vonóláncos ívhíd volt. Ennek a hídnak igen egyszerű a lényege. Képzeljünk el egy megfeszített íjat, ahol a legnagyobb erő az íj két végén jelentkezik. A híd esetében ez rendkívül nagy ferde nyomást jelent a két hídfőre. Ezt a kétoldalt jelentkező ferde nyomóerőt vonóláncok segítségével alakította át, függőleges és vízszintes erőkké. A pályaszint fölé emelkedő ív öntöttvas elemekből állt és a hídfők fölötti végeit kovácsoltvas vonóláncokkal kötötte össze. Az első ilyen vashídját Lugoson a Csukapatak fölött építette meg 1833-ban. Erről maga Károly írt egy cikket a Tudománytár 1835-ös Vegyes közléseiben. A második hídját 1837-ben 41 méter fesztávolsággal Herkulesfürdőn építette meg, a Cserna folyó felett. Ez a híd 1838-ban még egy földrengést is kiállt, és minden javítás nélkül 1896-ig használták.

„A most leírt hídszerkezet előnyeit Domitrovich a következőkben ismerteti: Általában minden boltozat építése és különösen a hídépítésben az ellenfalak előállítása a legfontosabb és legköltségesebb munkálat, a melyre annál nagyobb gondot kell fordítani, mentül inkább függ ettől az építmény fennmaradása. A szóban forgó hídnál ennek a következménynek szellemes módon tettek elget, t.i., hogy az ellenfal szükségtelenné vált, minthogy a hídív húrjának oldalmozdulását fölfogták és az egész terhelés merőleges terhelésre átváltoztatva ment át a dfőre. (…) Abban a korban, a mikor épültek, a hídépítészet fejlődésében jelentékeny szerepet játszottak és reánk nézve annyival is nevezetesek, mert speciális magyar hídszerkezetek.” (A Maderspach-és Hoffmann féle ı́ven függő hidak – Zelovich Kornél, Magyar Mérnök- és Építész-Egylet Közlönye 37. évfolyam, 1903.)

1836-ban Maderspach Károly életében elérkezett egy pillanat, ami váratlan és merész lehetőséget kínált számára. Kiírták az első Pestet-Budát összekötő állandó híd pályázatát. Az új, állandó hídról szóló törvény megalkotása után, 1836 júniusában megalakult az Országos Küldöttség szűkebb albizottsága Széchenyi elnöklete alatt, aki ez után, június 10-én felszólította „földtekénk minden pénzeseit, vállalkozni szeretőit s technikai ismerettel bíróit, méltóztatnák e tárgyakat figyelmökre, vizsgálnák azt meg s állítnák józan számolás alakjaira. (…) „A Széchenyi elgondolásaival szemben állók jó része Maderspach tervezete mellé állott, amikor az 1838. augusztus 3-án pályázatát benyújtotta a nádornak. Fő érveik voltak: 1. belföldi gyártmányok felhasználása s így a hazai ipar támogatása; 2. honfitársak támogatása; 3. olcsóság. Széchenyi is felismerte a veszélyt, amint Sina Györgyhöz írott egyik leveléből is kitűnik: „Ez a Hoffmann és Maderspach önnek, vagyis inkább az ügynek végtelen veszélyes lehet…” (Páll Gábor: A Budapesti Duna-hidak története; Lánchíd füzetek 6., 2007.)

Igazi vetélytárs mégsem lehetett a Maderspach-féle hídterv, hiszen a kiírás azt is tartalmazta, hogy csak olyan mester nyerheti el az építést, aki korábban már épített ilyen nagy hidat. Károlynak csak kisebb hídjai voltak, így eldőlt a verseny és megépülhetett az új Clark-féle híd. De Maderspach Károlyt nem törte meg a kudarc, nem hagyott fel a tervezéssel, olyannyira, hogy „1842-ben megépítette utolsó és egyben legjobban sikerült hídját a Temes folyó felett Karánsebesen egy pár szilárdsági adatra támaszkodva – írja Totth Róbert a karánsebesi régi Temeshíd – Magyar Mérnök-és Építész Egylet Közlönyében, 1903-ban. Azt is írta Maderspach Károly mérnöki tehetségéről, hogy „jobb időkben hivatva lett volna a specifikusan magyar hı́dépı́tőiskola alapı́tására”. (Maderspach Kinga – Időhidak)

A lugosi Csuka-patak híd látványterve (Magyar Tudományos Akadémia Kézirattára és Régi Könyvek Gyűjteményének tulajdona

Talán még sok terv és elképzelés volt Maderspach fejében, de ezek már nem valósulhattak meg, mert alig hat évvel később 1848-ban kitört a forradalom és az egész ország harcba szállt. A ruszkabányai üzem elsőként tette ki a nemzeti színű lobogót, és támogatták mindenben a harcolókat. Ágyúkat öntöttek, Bem seregeinek lándzsákat gyártottak és nemzetőrséget állítottak ki. Még tavasszal a győzelmi hírekre örömünnepet tartottak, amin az egész falu részt vett. Később ez lett Károly és felesége, Buchwald Franciska veszte, mert már a világosi fegyverletétel után kiadta titkos parancsát Haynau a Maderspach család ellen. Először Maderspach Ferenc honvéd ezredes a fehértemplomi győztes csaták hőse, Károly öccse ellen adott ki parancsot, aki ekkor már a zsombolyai temetőben nyugodott. Parancsa az volt, hogy Ferenc hulláját kiásva, azt akasszák fel. Ez a helybéliek hősies védelmének köszönve nem sikerült. Ekkor Károly lett a célpont, akit viszont a ruszkabányai lakosság védett meg. „Hívek voltunk Magyarországhoz, Ferenc Ausztria ellen küzdött, fiaink a magyar seregben voltak. Bemet és sokan másokat segítettünk a menekülésben, ez épp elég, hogy az osztrákok megbüntessenek bennünket.” (Buchwald Franciska kézirata, 1849.)

De Haynau bosszúja még nem ért véget. Egy gyalázatos árulás következtében Károly felesége felé fordult haragja, akit a falu népe előtt félmeztelenre vetkőztetve katonáival megvesszőztetett. E szörnyű hír hallatára Károly összeomlott. Tudta, hogy az osztrákok nem kímélnek meg semmit, sem embert, sem gyárat. (…) „Nem csak bebörtönöznek, sok nyomor fog még házunkra jönni, szegények leszünk, neked és a gyermekeknek a legfontosabbról kell lemondanotok. Ez a gondolat a halálomat fogja okozni.” (Buchwald Franciska kézirata, 1849.)

És Franciska asszony megvesszőztetése után (…) „Körülbelül egy órára reá hatalmas lövés dördült el, felriasztva a helységet és a munkás népet. Aztán hozták szegény apa összeroncsolt testét. Egy mozsarat vitt az ólomolvasztóból saját kezűleg a Kiskálváriára vagy Mozsárhegyre, ahogy később nevezték, megtöltötte ott és maga gyújtott alá, fejét ráfektetve. Iszonyú volt a nép keserve és haragja” (…) (Maderspach Líviusz – Ruszkabánya története)

Maderspach Károly élete rettenetes véget ért, de az ő történetének felidézésével lehetőséget ad nekünk arra, hogy leróhassuk előtte tiszteletünket. Előtte és munkássága előtt, mely kevéssé ismert, de talán annál értékesebb. „Maderspach Károly nemcsak folyópartok között épített hidakat, hanem a magyar nemzet szabadságküzdelmét az egyetemes emberi fejlődés nemes ügyével is igyekezett összekötni.” (Kipke Tamás – Időhidak, előszó)

Maderspach Károly ükunokájaként, lelkesen és büszkeséggel írtam meg Károly életét. De a nemzedékeken át őrzött családi iratok, az ősök történelem alakító élete, kötelességet is ró a későbbi leszármazottakra, mert a megőrzött tudást tovább kell adni. Csak így őrizhetjük meg páratlanul izgalmas és hiteles történelmünket. 

Az Időhidak című nemrég megjelent könyvben részletesebben olvashatják Maderspach Károly élettörténetét.