A szerkezeti mechanika és a határterületi biomechanika területén, különösen az emberi gerinc kísérleti és numerikus bio­mecha­nikai vizsgálatában elért, nemzetközileg is figyelemre méltó tudományos eredményei, valamint mérnökgenerációk számára meghatározó, iskolateremtő oktatói tevékenysége elismeréseként Széchenyi-díjat vehetett át Kurutzné Kovács Márta. A Műegyetem professor eme­ritájával oktatásról, kutatásról és a mechanikáról beszélgettünk.

Dubniczky Miklós

Dubniczky Miklós

– Emlékszik még arra a napra, amikor először lépte át a Műegyetem küszöbét?

– 1958-ban történt, egy sikertelen építészkari felvételi vizsga alkalmával. Sajnos nem tudtam elég szépen rajzolni. A következő évben aztán építőmérnöknek jelentkeztem, és 1959 szeptemberében műegyetemi hallgató lettem. Egy magamfajta balatonfüredi lánynak nagyon izgalmas volt feljönni a fővárosba és megilletődötten sétálgatni ennek a gyönyörű, késő szecessziós központi egyetemi épületnek a folyosóin.

– Miért épp építőmérnök lett?

– Bármi lehettem volna, számtantanárnőként, orvosként, de akár a művészetek területén is el tudtam volna képzelni az életemet, ám végül édesapám kultúrmérnök barátja győzött meg, aki lelkesen mesélt a munkájáról. Szerteágazó tudást és nemes szellemiséget kaptunk a tanárainktól a balatonfüredi Lóczy Lajos Gimnáziumban, amelynek akkor még se múltja, se infra-struktúrája nem volt. Egyetlen tanítási eszköz volt csupán: az emberi szó.

– És a sikertelen építészi, majd a sikeres építőmérnöki felvételi között mi történt?

– Majd megszakadt a szívem, hogy az osztálytársaim jó része egyetemre járhat, de aztán arra gondoltam, hogy a kudarc egy jövőbeli sikert is rejthet magában. Azon az őszön szüreti napszámosként, majd Balatonfüreden a helyi OTP-fiókban dolgoztam pénztárosként, s közben rengeteget tanultam az emberi kapcsolatokról, a munkahely összetartó légköréről. Ezek a tapasztalatok sok-sok évvel később, műegyetemi tanszékvezetőként is a hasznomra váltak. Egyébként a mi családunkban mindig becsülete volt a tanulásnak. Járásbíró dédapám, Mészöly Gyula Bethlen István miniszterelnök kormányfőtanácsosa, a Balaton fejlesztésének emblematikus figurája volt. Egyik nagyapám hírneves kardiológusként praktizált, és kifejlesztett spanyolnátha ellen egy sikeres gyógyszert, amellyel még Amerikában is gyógyítottak. A szegények orvosának nevezték, aztán kardiológus létére ötvenhat éves korában szívroham vitte el. Másik nagyapám fél évszázadon át vezette a füredi fürdőtelep gyógyszertárát Blaha Lujza legendás nyaralója mellett, s amikor aztán 1950-ben államosították a patikát, belehalt a megrázkódtatásba. Apám jogász volt, gyógyszerész nagybátyám pedig kétszer is megnyerte a Balatont kerülő Kékszalag versenyt. A május 11-i vitorlabontó ünnepségen avatjuk majd fel az emléktábláját a füredi mólónál. 

– A kitüntetéses diplomától hogyan vezetett az út Cholnoky professzor Mechanika Tanszékének oktatói állásáig?

– Iszonyú nehéz volt a Műegyetemre járni, s aki valóban komolyan vette, az bizony látástól vakulásig tanult. Az én időmben a legjobb diákokat oktatói utánpótlásnak szemelték ki, ám még azt sem mi döntöttük el, hova szeretnénk kerülni, de a tanszékvezetőknek se volt ebbe beleszólásuk. Akkor még nem létezett doktoranduszképzés, nem alakult ki szoros kötődés egy-egy tanszékhez, és engem a Mechanika Tanszékre vezényeltek, bár szívesebben mentem volna a Vasbeton Tanszékre, hiszen ott diplomáztam, és az közelebb is állt az érdeklődésemhez, a tervezéshez, az alkotó tevékenységhez. Ráadásul Cholnoky professzortól mindenki rettegett az egyetemen. Amikor meghallotta, hogy én leszek a soron következő gyakornoka, elképedve csak annyit jegyzett meg: erre a tanszékre nő még nem tette be a lábát…

– Sosem unta, hogy 1964 óta ugyanazon a tanszéken dolgozott?

– Nem. A tanítást sosem lehet megunni, sőt ennyi év után nyugodtan mondhatom: nagy öröm  tanítani, miközben zajlik a tudományos kutatás is, ami egy valóságos kincsesbánya, és állandóan fejlődik az oktatással karöltve. Ráadásul kivételesen szerencsés időszakban, a számítástechnika megszületésekor csöppentem bele a tanszéki kutatásokba. Számunkra új távlatok nyíltak meg a kutatómunka előtt. Ezt pedig nem lehet megunni.

– Nehéz volt az áttérés a logarlécről a számítógépekre, illetve az analitikus mechanikáról a numerikus mechanikára?

– A számítógépek elterjedésének kezdete nálunk a hatvanas évekre esett, akkor lettem tanársegéd. Ez a Mechanika Tanszéken is gyökeres változásokat hozott: az analitikus mechanikáról a numerikus mechanikára tértünk át, mind a kutatásban, mind az oktatásban. Lelkesen belevetettük magunkat a mátrixaritmetikába és Rózsa Pál tanításai nyomán a lineáris algebrába, hogy biztonsággal használhassuk a numerikus mechanika eszközrendszerét. A tantárgyainkat átdolgoztuk, új tárgyakat vezettünk be, és átalakítottuk a számonkérési rendszerünket is. A szerkezetek számítására nemcsak alkalmas numerikus módszereket választottunk és algoritmusokat dolgoztuk ki, hanem megírtuk a megfelelő számítógépes programokat is, kipróbáltuk és ellenőriztük azokat. Elsajátítottuk a különböző programnyelveket, és kezdetben gépi kódban programoztunk, ahol nem voltak szavak, csupán számok. Keservesen nehéz volt, de sikeresen futottak a gépi kódban írt programjaink! Később áttértünk a félautomata, majd a teljesen automata programnyelvekre, Algolban, Fortranban már szinte gyerekjáték volt programozni. Ebben az időszakban az ipar is igényt tartott a gyors és egyre finomodó számításokra, a változatosabb anyagmodellekre, az egyre bonyolultabb szerkezeteket számító programokra. Egyik megbízást kaptuk a másik után!

– 1986 óta foglalkozik biomechanikával, sőt akadémiai székfoglalójában is kitért erre. Ennyire érdeklik az emberi test fiziológiai jelenségei és statikai kérdései?

– Nem, egyszerűen csak megtaláltak ezek az izgalmas feladatok. Az első találkozásom a biomechanikával a csontdeformációk következtében kialakuló mechanikai változások vizsgálata volt. Minthogy a csont és a protézis érintkezése és együttdolgozása tipikusan feltételes kapcsolat, egyértelmű volt, hogy a feladatot a nemsima analízis alkalmazásával oldjam meg, majd elkészítettem a modell végeselemes algoritmusát. Később egy újabb OTKA-kutatásban vettem részt, ahol az emberi koponya és az agy mechanikai sérüléseit vizsgáltuk. Igazán akkor mélyedtem el a biomechanikában, amikor az egyik barátnőm, az ORFI reumatológus főorvosa, Bene Éva arra kért, hogy a hazánkban igen népszerű súlyfürdőkezelés erőtanát megvizsgálva számítsam ki, hogy a kezelés során milyen erők keletkeznek a vízben felfüggesztett betegek gerince mentén, majd mérjük is meg az ennek hatására keletkező porckorong-megnyúlásokat a kezelésre berendelt betegeken. Erre azért volt szükség, mert mindaddig semmiféle biomechanikai vizsgálat nem készült a hazánkban mintegy fél évszázada sikerrel alkalmazott módszerre vonatkozóan, és a klinikai eredmények csupán azt igazolták, hogy egy-egy ilyen kúra után a betegek egy darabig jobban érzik magukat. Biomechanikai igazolás birtokában viszont a hungarikumnak számító kezelési módszer nemzetközi elterjesztésére adódik esély. Kidolgoztunk egy víz alatti ultrahangos mérési eljárást, és meghatároztuk az ágyéki porckorongok megnyúlásait a súlyfürdő hatására a nem, életkor, testsúly és testmagasság függvényében, továbbá megalkottuk a lumbális szegmentumok viszkoelasztikus numerikus biomechanikai modelljét is a végeselemes számítások céljára. Ez utóbbiak segítségével elvégeztük a súlyfürdős nyújtási terápia komplex numerikus szimulációját is. Többek között bebizonyítottuk, hogy a lumbális gerincszakasz függőleges nyomómerevsége az alig degenerált fiatal populáció esetén a legkisebb, vagyis az insta-bilitás kockázata ekkor a legnagyobb, és ez a magyarázata annak, hogy a derékfájás, a sokféle porckorongbántalom elsősorban a fiatal felnőttek korosztályát sújtja. Ugyancsak kimutattuk, hogy a lassú és a hirtelen degeneráció elkerülése érdekében a porckorong belső kocsonyás részének épségét kell megőrizni minél tovább.

Kurutzné Kovács Márta: 1940-ben született Budapesten. 1964-ben szerzett mérnöki oklevelet a BME elődjén, az Építőipari és Közlekedési Műszaki Egyetem Mérnöki Karán. Ekkor kezdte pályafutását a BME Tartószerkezetek Mechanikája (korábbi nevén Mechanika) Tanszékén, ahol mindmáig, jelenleg professor emeritaként dolgozik. Végigjárta az oktatói ranglétrát, először egyetemi tanársegéd (1964–72), majd adjunktus (1972–86), később egyetemi docens (1986–94), egyetemi tanár (1994–2010), végül 2010 óta professor emerita. 1991 és 1996 között tanszékvezető-helyettes, 1996–2004 között tanszékvezető volt. Folyamatos a tudományos előmenetele is: 1972-ben a műszaki doktori címet, 1985-ben a műszaki tudomány kandidátusa, 1994-ben a műszaki tudomány (MTA) doktora fokozatot nyerte el, 1994-ben a BME-n habilitált, 2004-ben az MTA levelező, majd 2010-ben rendes tagja lett.

– Együtt dolgozott az Országos Gerincgyógyászati Központ sebészeivel is.

– Igen. Ők a hagyományos és új műtéti eljárások biomechanikai összehasonlítását kérték kísérleti és numerikus elemzések alapján. Ha tönkremegy az ember porckorongja, betesznek a helyére egy előregyártott távtartót, ám ezek beroppanthatják a véglemezt, besüllyedhetnek a meggyengült szivacsos csontba. Ennek elkerülésére a porckorongok helyére csontcementet nyomnak be, de a módszert biomechanikailag igazolni kell. Kadáver gerincekből készített mintadarabok nyomásvizsgálata és CT-rétegfelvételei, valamint a modell CT-specifikus végeselemes számításai alapján bebizonyítottuk, az injektálás valóban használható módszer a gerincszakasz stabilizálására. Egy másik kutatás a csontritkulás miatt összeroppant csigolyák cementezésére vonatkozott. A csigolyák hagyományos megerősítési módja a cementtel történő beinjektálás. Káros mellékhatása, hogy a nyomás következtében a cement a környező szövetekbe is behatol. Ennek elkerülésére a megroppant csigolyába ballont helyeznek, felfújják, majd kihúzzák, és az üregbe nyomják a cementet, amely így a számára előkészített helyen marad. E két módszer összehasonlító teherbírás-vizsgálatát végeztük el kadáver mintadarabokon a szomszédos csigolyák műtétet követő megrepedésének megelőzése szempontjából. 

– Önt mire tanította a 45 évnyi, katedrán eltöltött idő?

– Rengeteget tanultam abból, ahogy változik, fejlődik körülöttünk a világ. Az informatika térhódítása sok egyéb jelenséget is magával hozott, teljesen átalakította például az egyetemi előadásokat. Oda most már alig kell tanár.

– A táblát és krétát felváltották a vetített képek és a projektorok?

– Amikor egy négyszáz fős előadóteremben a légy zümmögését is hallani lehet, és az ember egy óra leforgása alatt huszonöt négyzetméternyi táblafelületet telerajzol, a hallgatók pedig a tanárral együtt küzdik végig az anyagot a megértésig, az szerintem sokkal hatékonyabb módja a tanításnak, mint a vetítés, amikor az oktató mind-össze a mutatóujját mozgatja, miközben egyik diát kapcsolja a másik után, a hallgatók pedig úgy ülnek, mint a moziban. Köszönöm, nem, én inkább megmaradtam mindig a jól bevált táblánál és krétánál.

– Generációkat oktatott és nevelt. Nagyon különbözőek voltak ezek a mérnökgenerációk?

– A kreditrendszer bevezetése rengeteget rontott a hallgatói attitűdön, a diákok egymás közötti és a tanárokkal való kapcsolatán. A tanulóköri rendszer alkalmas volt arra, hogy a hallgatók közösséggé kovácsolódjanak. A nyolcvanas években évfolyamfelelős lehettem, megkaptam az előfelvételizett hallgatókat, majd hat éven át a diplomáig kísértem őket. Nullévfolyamos katona korukban jártam a laktanyákat, hogy rendszeres eltávozást szervezzek nekik, és együtt gyakorolhassuk a matematikát. Életemben annyi zsíros kenyeret nem kentem, mint akkor, ruháskosarakkal cipeltük és az aulában kentük a kenyeret a katonáknak. Akkoriban a tanszékünk által oktatott tantárgyakat végig ugyanaz a gyakorlatvezető tanította az öt év során, és ezzel valóban egy életre szóló családi összetartás alakult ki a diákok és a tanárok között. Ma se évfolyam, se tankör, ma kreditrendszer van, és az egyetemisták akkor és úgy veszik fel a tantárgyakat, ahogyan akarják. Vadidegenek ülnek egymás mellett a padban, azt sem tudják, hogy hívják a szomszédjukat. Régen életre szóló barátságok, szakmai kapcsolatok nőttek ki a tankörökből, és egy hetvenes vagy nyolcvanas években diplomázott mérnök ma is tudja, kit hívjon fel, ha valamire szüksége van. Mára ez teljesen kiveszett, a legendás egyetemi diákélet a kreditrendszerrel – a kollégiumot leszámítva – lényegében megszűnt. 

– A hallgatók mindenesetre elismerik a teljesítményét, 4,77-es átlaga van az egyetemi oktatókat értékelő oldalon, ami kiemelkedő eredmény.

– A hallgatók pontosan érzik, ki az, aki csak leadja az óráját, és ki az, aki valóban odafigyel rájuk, képes segíteni őket a legnehezebb anyagok befogadásában is, és megérteti velük: ezek nélkül egyszerűen nem fognak boldogulni mérnöki pályájuk során. Volt, aki évtizedek után faxon kérte tőlem a tartók statikája gyakorlat anyagát Ausztráliából…

– És ön hogyan boldogult a tanszék mindmáig egyetlen női vezetőjeként?

– Amikor megkerestek a tanszék vezető oktatói, hogy vállaljam el a tanszék vezetését, azt feleltem: eszem ágában sincs, hiszen beosztott egyetemi tanárnak lenni a világ legjobb dolga, az ember nyugodtan kutat, megtartja az előadásait, semmi gondja sincs, és különben is, mit szólnának ehhez a többiek. Hetekig gyötörtek, hogy vállaljam el, végül aztán addig nyaggattak, amíg egy feltétellel igent mondtam. Azt kértem, hívják össze a tanszéki értekezletet, és közöljék a kollégákkal, hogy mostantól én ülök a nyakukba. Az értekezlet után néhány munkatársam elsápadva támolygott ki az ajtón, az egyik oda is szólt hozzám: eddig olyan remekül megvoltunk, nem tudom elképzelni, hogy mostantól te legyél itt a főnök. Hát én se! – feleltem. Következett a dékán által vezetett hivatalos szavazás, ahol ugyan rezgett a léc, de ötven százalék fölötti eredménnyel végül megválasztottak tanszékvezetőnek. Amikor később a kollégáim kérték, hogy a következő ciklusra ismét pályázzak, már egyhangúan szavazták meg a folytatást. Talán beletanultam, és én sem rontottam azon a kiváló légkörön, ami a tanszékünket mindig is jellemezte. 

– Egy későbbi, már akadémikus korában készített interjúban azt nyilatkozta, hogy az élet nagy kérdései nem az Akadémián dőlnek el, hanem a gyermekei és az unokái pelenkázása közben…

– Kicsit izgultam is, vajon mit fog szólni ehhez az MTA akkori elnöke, Pálinkás József, de neki is van három gyermeke, úgyhogy talán nem vette zokon. Mindig a család volt számomra a legfontosabb, egész életemet a családom szolgálatával töltöttem. Szerencse, hogy strapabíró géneket kaptam az őseimtől, ma is minden pillanatot képes vagyok kihasználni a munkára, legyen szó háztartási feladatokról vagy kutatásról. Mindehhez persze, amit elértem, kellett egy nagyon jó, megértő és támogató férj is. Mindketten egész életünket a Műegyetemen töltöttük, ez volt az első és egyetlen munkahelyünk. Sajnos ő néhány órával a Széchenyi-díj átadása előtt hunyt el.   

– Mire a legbüszkébb?

– A családomra, a három fiamra és az unokáimra, a szeretetre, ami közöttünk uralkodik. És persze arra is, hogy leendő mérnököket taníthattam a mechanika tudományára azon a tanszéken, ahol mindmáig egymás megbecsülése és segítése a vezérelv.

– Mit mondott a miniszterelnök, amikor a díjátadón gratulált önnek?

– Hogy köszöni a munkámat.

– És mit válaszolt?

– Soli Deo gloria. Egyedül Istené a dicsőség.